Cseferizmus és vidéke

A labdarúgás nemcsak sport, hanem üzlet és társadalmi jelenség is, százados viszályok leképződése, ősi rituálék modern változata. Pontos tükre a társadalmi mozgásoknak. PÉTER LÁSZLÓ kolozsvári szociológus ezzel a jelenséggel is foglalkozik, könyvet ír e témában. Kutatásáról, meglátásairól Kustán Magyari Attila kérdezte.

A társadalmi mozgásokat számos jelenségen keresztül meg lehet figyelni, miért éppen a futballt választotta?

Azért kezdtem el foglalkozni a kérdéssel, mert egyrészt rengeteg focimeccset néztem, az előző rendszerben érzett hiánynak bepótlási kísérleteképpen, másrészt meg, a társadalmi problémák felől közelítve a kérdést, úgy látom, hogy ez egy olyan ceremoniális intézmény, amelyben nagy társadalmi csoportok elmondják újra és újra, hogy kik ők és mit akarnak, kikkel állnak szemben. Érdekes szelete ez a társadalomnak, éppen azért rengeteg embert megmozgat, a társadalomról beszél. Szimbolikus, mély játéknak tekintem a labdarúgást, amely rítusszerűen alakul, és amelynek mentén különböző társadalmi drámák történnek, tematizálódnak.

Tanulmányában több olyan törésvonalat fogalmazott meg, amely a román társadalomra jellemző, és a futballban is jól érezhető.

Az első körvonalazható jelenség a vidék és főváros közötti viszony. Az egyik oldalon a vidéki, de feltörekvő, gazdasági szempontból egyre nagyobb szeletet kívánó városok állnak, amelyek aktívan bele akarnak szólni a gazdasági folyamatokba, a másik oldalon áll a főváros. A foci egyrészt mint legitimáló tényező, másrészt mint szimbolikus hordozó jelenik meg, nem véletlen, hogy a regionális központokban működnek a sikeres csapatok, s mögöttük nyilvánvalóan sikeres társadalmi csoportoknak kell lenniük. A focicsapatok minősége jelzi azt, ami a városban történik, és presztízst gyűjt be, szimpátiát vonz az illető település iránt, jelentős médiafigyelmet produkál. Ezt megerősítik azok a vizsgálatok is, melyek szerint a foci-biznisz az UEFA-n és FIFA-n kívül nem igazán nyereséges, akkor látható, hogy ez inkább szimbolikus hasznot hoz. Aztán lehet itt olyan hírnevet, társadalmi kapcsolatokat is szerezni, amelyek később jól fognak majd. Brassó, Temesvár vagy Kolozsvár, továbbá Beszterce és Vaslui is jeleskedik ezen a területen. A Székelyföld környékén viszont történetileg is úgy alakult, hogy más sportágak töltötték be ezt a funkciót, például a hoki: ezen keresztül pozícionálják magukat Bukaresttel, a román többséggel, a mindenkori hatalommal szemben. Véleményem szerint a közeljövőben a foci lesz a regionalizmus legfontosabb hordozója és kifejezője!

Hogyan jelenik meg a nacionalizmus, a kisebbségi kérdés a futballban?

Itt a román–magyar és román–roma párhuzamot is figyelembe kell vennünk. Ez a másik nagy törésvonal. A CFR-en a magyar csapat címke jelenik meg, attól függetlenül, hogy ennek milyen a valóságtartalma, a Steaua az ősi román csapat, a Rapid a cigányoké, a Iaºi a „buta” moldvaiaké és így tovább. A CFR-re visszatérve persze látható, hogy a kolozsvári magyar középosztály szinte egységesen tartozik a szurkolói táborához, az pedig egy másik kérdés, hogy a stadionban már nem mint magyarok vannak jelen, hanem mint a csapat támogatói. Az ellentábor persze magyarként kezeli őket, az U éppen ezért is híres a magyarellenes megnyilvánulásairól, de jó példa a Steaua, ahol hangosbemondón is jelzik: nem szeretik a varjakat, azaz a „rapidos cigányokat”. Az is fontos, hogy a média hogyan erősíti föl ezeket a jelenségeket, megfigyelhető például, hogy amikor magyar játékos játszik a CFR csapatában, akkor a bemondó ismételten nem nevezi meg őt, hanem csak annyit mond, „ismét az ellenfélnél a labda”. Vagy a kolozsvári U kapcsán folyamatosan megjegyzik, hogy Kolozsvár igazi, értsd: ősi román csapata. A harmadik nagy törésvonal egyébként a helyi tőke mentén kialakult kapitalista stílus és a korporatista globális kapitalista modell között húzódik.

Milyen törésvonalakat látni más országokban?

Alapvetően a népi osztályok, kiváltképpen a munkásosztály tömegsportja volt a futball; amikor a modern korban létrejött az intézményes szabadidő, a pihenésre fordítható hétvége, a különböző társadalmi csoportok külön klubokat hoztak létre. Bevándorlók, katonák, munkásegyletek, más-más társadalmi rétegek, etnikumok alapítottak csapatokat; így mondhatjuk, hogy előbb volt a különbség, és aztán a foci, amiben ma is jól láthatók az ellentétek, társadalmi különbségek, feszültségek. A Barcelonát a katalán kisebbség hozta létre, a Real Madridot a központi hatalom, az Atletico Madrid a spanyol fővárosba emigrált baszkok csapata, de hogy magyarországi példát hozzunk, a Fradi a magyar kispolgároké és munkásoké, az MTK a budapesti középosztályosodott zsidóké volt alapításának pillanatában. Ezt beágyazottságnak nevezzük.

Már érintettük a médiát; a sajtó hogyan képezi le ezeket a jelenségeket? Egyáltalán mennyire lehet szakmaiságról beszélni az esetében?

Tévéműsorokról és sportlapokról szólva, ezek legalább nyolcvan százalékban a fociról szólnak, erősen elbulvárosodtak, szakmai szinten távol állnak a nyugati kiadványoktól. A műsorok száma csökkent, néhány tévécsatorna csődbe ment, a közvetítési jogok koncentrálódtak, de percben kifejezve mégis többet beszélnek a jelenségről. A legtöbb sportcsatornán igazi sport nincs is, a fociról „tárgyalnak”. Ilyenkor a botrányokról, a csalások és ármánykodások leleplezéséről beszélnek, összeesküvés-elméleteket vitatnak meg a legkülönfélébb meghívottakkal. A szereplők értők és önjelölt értők, úgynevezett „oameni de futbal”, akik lehetnek klubvezetők (már ezek eltérő megnevezései is érdekesek: tulajdonosok, részvényesek, támogatók, „patronok”, „segítők”), de edzők, játékosok, sportújságok szerkesztői, bírók is. Hagyományos értelemben vett szakmai elemzés viszont szinte nincs is, a beszélgetések sokszor fabrikált álhírek körül forognak. A lapokban is egyre kisebb az összefüggés a cím és a tartalom között, és gyakran egymásnak ellentmondó szövegek jelennek meg. Sok esetben ezek a játékosok árának, a csapat-összeállítás mesterséges alakításának az eszközei, a játékvezetőkre gyakorolt nyomás kifinomultabb gyakorlata.

Térjünk rá a szurkolók kérdésére. Mennyire határoz meg valakit az, hogy focirajongó, hogy egy adott csapat mögé felsorakozott?

Ezt a kérdést nem vizsgálom, viszont vezettem szakdolgozatokat a témában. Többféle szurkoló van, eltérő intenzitással, tipikus jellemző cselekvésekkel a skála különböző pontjain. Igazi szurkolónak azt tekintjük, aki rendszeresen kijár a meccsre, együtt ül a társaival, részt vesz a megtervezett koreográfiában, lélekben feloldódik a szurkolótáborral, azonosul a csapattal, szereti a játékosokat. Ez olyan identitás, amely a többi szurkolóval és a csapattal való kapcsolat mentén alakul ki. Sok esetben felülírja az etnikai, foglalkozási identitást is, ezek az emberek a mindennapokban is hangsúlyosan foglalkoznak a csapattal, szervezik a találkozókat, tartják a kapcsolatot a társaikkal, szerkesztik a blogokat, festik a zászlókat. Az is előfordul, hogy valaki a munkahelyét adja fel, mert problémái adódnak a rendszeres kiszállásokból; a többiekkel való együttlét, a világos tagság és pozíció, a többiek elfogadása nagyon fontos számára. A többség azonban inkább „soft fun”, aki szórakozni megy: a mai foci látványfoci, tévéműsor is.

Érdekes leírást olvastam a tabukról, amelyek a meccsek alatt feltűnnek.

Azt mondjuk, hogy a focimeccs egy rítus, a focipálya és ami ott történik, társadalom kicsiben. Különös szcéna, itt olyat is szabad, amit máshol nem: a férfi és férfi közötti fizikai kontaktus, az öleléstől, simogatástól egészen a csókig, férfias hátba veregetésig itt megengedett, a gólöröm alkalmával.

Létezik egyfajta hierarchia a szurkolók táborában?

Természetesen, létezik egy rangsor, rituális beavatás, mindenféle ceremónia, szerepek; ezek tekintélyelvű, fegyelmezett, részben nyitott csoportok. Közösen egyeznek meg arról, hogy mikor mit kell bekiabálni, milyen koreográfiák léteznek, varrják a feliratokat, milyen forgatókönyv szerint történnek a dolgok, ez tehát bonyolult történet. Ezek általában baráti társaságok is, személyes viszonyokra épülnek, nemcsak közös meccsnézésekről van szó, de más szabadidős tevékenységekről is.

Milyen kapcsolatot ápolnak a csapatokkal?

Európában az a modell él, hogy a szurkolók különállóan szervezkednek, de a klubok bizonyos engedményeket nyújtanak számukra. Dél-Amerikában áll fenn durva helyzet, ahol sok esetben ezek a csoportok igazgatják a klubokat is, és az alvilággal is szoros kapcsolatban állnak; Brazíliában vagy Argentínában olyan dolgok történnek, amelyek európai szemmel borzasztóak: előfordult, hogy az ellenfél lábát meglőtték, vagy egyszerűen meggyilkolták a balhátvédet, miután öngólt rúgott. Érdekes a foci és a szervezett bűnözés viszonya, a sportfogadások és átigazolások közötti ügyek, a focisták zsarolása.

Kolozsváron két erős, első ligás csapat van. Ez milyen helyi sajátosságokat eredményez?

Ez a város esettanulmányt is megér, mert az elmúlt években olyan helyzet alakult ki, hogy létezik egy régi-új csapat – 1907-ben alapították, Kolozsvári Vasutas Sport Club néven –, és létezik az 1919-ben, az akkor létrejött román állami adminisztráció által alapított „hivatalos” U. Sokáig az utóbbi testesítette meg a várost és a helyi viszonyokat, miután azonban a CFR nemzetközi szinten is sikereket ért el, a frissen kialakult középosztály támogatásával, a helyzet megváltozott. Az U-t egy marginálisabb, nemzeti érzelmű, társadalmilag inkább vesztes réteg támogatja. A megszűnő munkásság miatt csökkent az ereje, szerepét a kozmopolita kurzus is gyengítette, és már csak állami támogatással érhet el sikereket, ideig-óráig. Ennek ellenére, ha a CFR játszik, akkor az országos nyilvánosságban az nem mint „a kolozsvári csapat” van jelen. A diskurzusokban a várost továbbra is az U képviseli, mint az igazi – ősi román – Kolozsvár letéteményese, amely a „nemzet nevében” cselekedik. Érdekes az is, hogy az állam miként viszonyul a csapatokhoz: ha kis mértékben is, de a megyei tanács is tulajdonos az U klubban, annak ellenére, hogy az önkormányzat is heterogén politikai és etnikai összetételű. Ugyanakkor egy stadion is készült közpénzből de facto az U számára, ami szimbolikusan is jelzi, hogy a foci elsősorban társadalmi viszonyokról szól: tagolja és kijelöli a kategóriák helyét a társadalmi szerkezetben – mutatja, hogy kinek mi jár és mi nem… A Cluj Arénát politikai meggondolásból építették, teszem azt hozzá, a nemzeti identitás mentén, aminek az a hátulütője, hogy ez latens konfliktust generál a városban, ami akkor bukkan elő, ha U–CFR meccs zajlik.

A két csapat tehát jól illusztrálja a városban végbemenő változásokat is.

Igen, hiszen az elmúlt években a klasszikus munkásosztály eltűnt, a nyílt nacionalizmus háttérbe szorult, közben megjelentek a nyertesek is, a középosztályosodás elindult, a kozmopolitizmus és a globális kapitalizmus jelen van, amit a CFR szimbolizál. A csapat szurkolói a maguk sikerét látták viszont a futballban elért eredményekben is, ezt nevezem én egyébként „cseferizmusnak”. Érdekes tehát ez az U–CFR feszültség a városban, mert ez jól párhuzamba állítható a tradiconalizmus–modernizmus ellentéttel. Egyfajta „sportos” népi–urbánus vita. A foci nemcsak a fociról szól, hanem a társadalmi különbségekről, konfliktusokról, társadalmi viszonyrendszerről, és az együvé tartozásról is.