Az erős elhatározás a forrást is előteremti

A válságból való kilábalás témakörében Szatmárnémetiben tartotta szakmai konferenciáját a Romániai Magyar Közgazdász Társaság. Az egyik előadó Schupler Helmuth adjunktus, a miskolci egyetemváros Uni-Flexys innovációs kutató és fejlesztő nonprofit cégének ügyvezetője volt. A szatmári származású szakemberrel SIKE LAJOS beszélgetett.

Ön Szatmárnémetiből került a miskolci egyetemre, közvetlenül a rendszerváltás után, amikor egy nagyobb csapat szatmári fiatallal felvételizett oda. Akkor, relatív közelsége miatt is, sok határon túli választotta Miskolcot, nemcsak tőlünk, de a Felvidékről és Kárpátaljáról is. Mi most a helyzet, tovább tart ez a hullám?

Jönnek ma is szép számmal, de nem annyian, mint akkor. Ennek több oka is lehet. Például az, hogy közben ott is bővült az anyanyelvi felsőoktatás, nemcsak új karok, de új egyetemek is alakultak. Másrészt az uniós csatlakozással az erdélyi és a felvidéki magyar fiatalok számára is megnyíltak az európai egyetemek. Nagy a választék. Nincs pontos adatom arról, hogy mostanában hányan jönnek Miskolcra, de jönnek. Nem is csak magyarok.
Közelebbről ismerem például Diaconu Vasile hallgatónkat, aki anyagtudományt tanul. Kezdetben csak pár szót tudott magyarul, az előkészítőn elég jól megtanult, s ma már a doktori dolgozatát írja. Szorgalmas, jóravaló fiatal, nem kérdeztem, merre veszi az irányt, de nem lepődnék meg, ha nálunk maradna. Az egyetem – vagy ahogy mi nevezzük: az egyetemváros, mert Miskolcnak egy különálló negyede – ma egészen más, mint két évtizede volt. A nehézipari műszaki egyetemből, amely annak idején a bányászat és kohászat révén jött létre, napjainkra sokoldalú tudást, sokféle szakismeretet adó egyetemi központ lett. A régi karok átalakultak, például földtudományi és anyagtudományi karrá, bővült a közgazdasági kar, s van bölcsészeti, jogtudományi, művészeti, sőt egészségügyi kar is, ahol magas-felkészültségű szakápolókat, védőnőket és gyógytornászokat képeznek. A határon túlról mostanában főleg olyan karra jönnek hozzánk, amely otthon hiányzik, s ez érthető. Sajnos, az anyagi feltételek javulásával nem dicsekedhetünk, mert az egyetem feleannyi állami támogatást kap, mint öt évvel ezelőtt, a működéshez szükséges pénzt nagyobbrészt pályázatok útján, kisebb részt a hallgatók befizetéseiből próbáljuk megszerezni.

Szóval a válság ez egyetemet sem kíméli. Még mielőtt szatmári előadásának témájára térnénk, hadd kérdezzem meg: mennyire tartja sikeresnek a válságkezelést Magyarországon és Romániában?

Se itt, se ott nem sikeres! Mindkét országban csak tüneti kezelés folyik, nem pedig hosszú távon érvényesülő reform. Vannak alapvető struktúrák, amelyekhez végre hozzá kellene nyúlni. Mint például a felduzzasztott államapparátus, ami hatalmas összegeket von el a közpénzekből. Úgy szoktuk mondani, hogy drága az állam. Vagyis mindkét országban sokba kerül az állami bürokrácia, ami természetesen az adófizetőket terheli, arányaiban sokkal többel, mint a jóval fejlettebb nyugati országokban. Persze, köztudott, ha hozzányúlnak a drága struktúrákhoz, akkor az létszámcsökkentéssel, következményeként a kormánypárt szavazóbázisának csökkenésével jár. A hatalmon lévő politikusokban ennek még a gondolata is félelmet kelt. Pedig ezt a problémát is lehet kezelni. Előre felkészülünk az apparátus karcsúsítására, a fölöslegessé vált tisztviselőket átképezzük, s megfelelő elhelyezkedési lehetőséget biztosítunk számukra, elsősorban a termelő szférában. Ma már megvannak arra a technikák, hogy a magáncégeket is befogadásukra ösztönözzük, például adó- vagy más kedvezményekkel. Ám mindezt okosan meg kell tervezni és szervezni, ami igaz, sokkal nehezebb, mint mindent változatlanul hagyni. Egy másik példa: ilyenkor mindkét országban nagyot léphetnének a megújuló energiák hasznosítása terén, hogy csökkentsék és lecseréljék az importból származó mind drágább energiahordozókat, de erre se látunk igazi szándékot, még kevésbé elhatározást és hosszú távú koncepciót. Régiónkban, az úgynevezett feltörekvő államok közül, magasan Lengyelország tudta és tudja legjobban kezelni a válságot. Már azzal is, hogy hamarabb kitalálták a lengyel áruk vásárlásának a nyílt és egyre több reklámmal való ösztönzését, felfuttatták a sajátos lengyel termékek gyártását, s okos hozzáállással megkeresték azokat a réseket, amelyekbe a lengyel ipar beléphetett. Sok ilyen van. Ma már a vásárló csak kapkodja a fejét, hogy lám, már ezt is, azt is gyártják a lengyelek! Nemcsak olyan egyszerűbb dolgokról van szó, mint az elemes bútorok vagy a garázskapuk és a nyílászárók, de bonyolult gépekről, mikro-elektrotechnikai cikkekről is.

Az innováció és a válság kölcsönhatását taglaló értekezésének már az elején volt egy kemény mondat, amit sokan megjegyeztek: „Jaj annak a városnak, amely elengedi kreatív embereit!” Aztán magyarázatában nemcsak a jó mérnököket, kutatókat, tanárokat, technikusokat, de a színészeket, festőket, szobrászokat is ide sorolta!

Igen, mert egy város jó híréhez, szellemi kisugárzásához, ha úgy tetszik, lelkületéhez nagyon is hozzátartoznak. Az igaz, hogy az egyszerűbb dolgokat, például ruhát, cipőt, asztalt gyártó cégek nem sokat adnak erre a szellemiségre, mert az adott szakma vagy annak néhány munkafázisa könnyen elsajátítható kisebb tudással is, s a tervezett haszon könnyen megvalósítható, de a sokkal bonyolultabb tudást igénylő nagy híradástechnikai, mikro-elektrotechnikai, vegyipari, gyógyszeripari, járműipari világcégek nagyon is odafigyelnek: van-e az adott városnak egyeteme, főiskolája, színháza, múzeuma, képzőművészeti galériája, folyóirata, valamilyen tudományos intézete. Ahol van, ott könnyebben megragadnak, mert az ilyen helyek mindig versenyelőnyben vannak. A városoknak megfelelő stratégiájuk kell legyen kreatív embereik megtartására. Például vonzó ösztöndíjakkal, lakás- vagy más támogatások biztosításával. Ahol az ilyesmit elmulasztják, magukra vessenek, ha minden értelmes ember elszalad onnan, s a kutya sem akar oda visszatérni. Miskolc ugyan koránt sincs ilyen helyzetben, de figyelmeztető tény, hogy a rendszerváltás óta sokat csökkent a lakossága, bár ez jórészt a nehézipar leépülésének a következménye. Ha tudjuk, hogy ma Szatmárnémetiben is, mint hallom, húszezerrel kevesebben laknak, mint tíz éve, akkor itt is sokkal jobban meg kell becsülni a kedvező változásokat kikényszerítő kreatív embereket!

Úgy fogalmazott, hogy az innováció legjobban segítheti a kilábalást! De hogyan, ha nincs rá pénz?

Legyen! Ha nem megy a szekér, akkor a zabon és szénán lehet legkevésbé spórolni. Ha onnan csípjük le a pénzt, akkor még kevésbé megy. Csak a gyorsulás, a versenyhelyzet javítása lehet a cél, ami persze, egy jobban futó, könnyebben gördülő szekérrel is serkenthető. Fontos, hogy találjuk meg a gyorsulás módját, ami elsősorban döntés kérdése. Ám ehhez, mint már utaltam rá, olyan kormányzat kell, amely nem annyira az újraválasztására, hanem a gazdasági kilábalásra és a fejlesztésekre koncentrál, amelynek nem a saját érdeke, hanem a választóké a legfontosabb. S ehhez az innováción, a kreativitáson át vezet az út.

Mifelénk az innováció hallatán még sokan valamiféle világmegváltásra vagy az adott szűkebb környezet teljes felforgatására gondolnak.

Szó sincs erről. Az innováció általában kis lépésekkel újít, de ha a helyzet úgy hozza, mint most is, a nagy vagy a még nagyobb lépéseket is meg kell tennünk! Ha erre nincs elhatározás, akkor akaratunk ellenére még inkább visszalépünk, vagyis leszakadunk. Viszont az erős elhatározás általában a szükséges forrásokat is előteremti.

Az innováció akadályaként említette a sokféle bizonytalansággal teli jogi szabályozást is. Ezt alighanem elsősorban a volt szocialista országokra értette!

Valóban, mert az unió nyugati országaiban azért e téren is sokkal jobb a helyzet, nem változtatják annyit az innovációval kapcsolatos jogi szabályzókat, ezért sokkal jobb a biztonság és kiszámíthatóság. S az ötlet megszületése és a kivitelezés között sokkal rövidebb az út. A remélt nagyobb anyagi haszon mellett, ezért is viszi sok itteni feltaláló nyugati országokba innovációját. Mifelénk a gyakran változó szabályozás mögött az az alig leplezhető szándék is áll: már nehogy meggazdagodjon a feltaláló. Márpedig ha az innováció fontos az országnak, akkor a vonatkozó törvény ösztönző és nem korlátozó kell hogy legyen. Nagy gond, hogy az új termék piacra juttatását senki nem akarja támogatni, pedig ez nagyon fontos volna. Sok alkotónak már azért sem lehet erre pénze, mert mire a bürokrácia útvesztőiben s megannyi hercehurcával ide jut, teljesen legatyásodik.

Mit jelent az a gyakorlatban, hogy 2014-től a kutatásra és fejlesztésre szánt pénzekről nem a nemzeti kormányok döntenek, hanem Brüsszel?

A Horizon 2020 uniós dokumentum rendelkezik erről. Lényege csakugyan az, hogy 2014-től a kutatási és fejlesztési pénzek felhasználásáról ott hozzák meg a döntést. Nyilván a közösen elfogadott prioritások alapján. Olyan fontos területek, mint az űripar, az úgynevezett nanotechnológia és a megújuló energiák hasznosítása nyilván előnyt élveznek. Külön előnyt jelent, ha egy-egy pályázatot az egy régióba tartozó országok cégei közösen nyújtanak be. Mondok egy közeli példát. Tegyük fel, Nagykároly és a tőle nem messze lévő Nyírbátor közösen pályázik a geotermikus energia hasznosítására, mivel itt is, ott is bőven található termálvíz. Ahhoz, hogy nyerők legyenek, a vonatkozó jogi szabályzókat is össze kell hangolni, ami már csak azért sem fog könnyen menni, mert a két országban eltérőek a hatósági engedélyek és a vízkezelési szabályok. Környezetvédelmi okokból Magyarországon vissza kell sajtolni a földbe a használt termálvizet, Romániában viszont nincs ilyen kötelezettség. Ha az ilyen egyeztetéseket nem ejtik meg idejében, az eurómilliók másfelé mennek. Vagyis ahhoz, hogy fejlesztések terén javuljon a helyzet mifelénk is, sokat kell tenni. Itt és most, nekünk közösen és nem másnak!

Hangsúllyal, sőt figyelmeztetően beszélt a konferencián a metanol-gazdálkodásról. Csakugyan, máris nagyon lemaradtunk?

Annál is jobban. Pedig a kőolaj utáni metanol-gazdaság már hosszabb ideje az ajtónkon kopogtat. Talán nem eléggé közismert, hogy elméletét egy Nobel-díjas magyar tudós, Oláh György dolgozta ki. A metanol felhasználásának technológiája még nem eléggé tökéletes, de mind jobban az lesz, ezért egyelőre drágább, mint a kőolaj, ám az USA-ban és a világ számos más országában szépen araszol előre, mert a jövőt látják benne, ezért költenek is rá. A válság okozta pénztelenségre hivatkozva mifelénk többnyire azok a kezdeményezések is leálltak, amelyek korábban beindultak. Pedig a válság lehetőséget ad rá, sőt, egyenesen felkínálja, hogy a jövő számára fontos dolgokban előreszaladjunk. Amerikában már szénből is igen jelentős mennyiségű metanolt állítanak elő. Mellesleg: ezzel kapcsolatban egyetemünkön is ígéretes kísérletek folynak. Tehát mint alapanyagra a szénre is lehet számítani, s abból mind Magyarországon, mind Romániában számottevő tartalékok vannak. Zárt rendszerben a szén alapú metanol felhasználásával sem szennyezzük a környezetet. Mifelénk egyelőre a biomassza alapú metanol előállítása ígérkezik olcsóbbnak. Gondolok például a kukorica és a repce elsődleges felhasználása utáni másodlagos anyagok, mint a csutka és szalma, vagy az erdészeti hulladékok, nyesedékek, lombok biomasszává való gyúrására. Az ebből nyerhető metanol jobbára helyben is felhasználható, például állatfarmok és kisebb települések energiaellátására, nem kell drága vezetékrendszert építeni.

Végül arra kérem, mondjon valamit a miskolci Városkémény programról, amely az egyetem, még pontosabban az ön által vezetett nonprofit innovációs cég egyik programja. Az ilyen „szmogelhárító” rendszer nálunk is több nagyvárosban elkelne, pláne a morcos se őszi, se téli időben!

Valóban, ez az egyik nagy innovációs témánk. Célja a kéményekből származó füst és a kocsik kipufogógáza nyomán keletkező s a nagyvárosi emberek életét ilyenkor különösen megkeserítő szmog szétoszlatása, vagy legalább csökkentése. Egy általunk kreált speciális kéményt szerelünk fel, mely erős szívóhatással megmozgatja a levegőt. A kísérlet még nem zárult le, de már ötven méter magasan is sikerrel teszteltük.