Vajdasági reflexiók

2014. 10. 03. 12:57

 

Nincs szükség különösebb okra ahhoz, hogy az ember reggel útra keljen egy gyors hétvégi kiruccanásra a Vajdaságba. Ám még egyszerűbb, ha van ok az útra: a 2014-es Gion Nándor Szépirodalmi Pályázat eredményhirdetése, már csak azért is, hisz – mint utóbb megtudjuk – az egyik díjazott kolozsvári szerző. Szűcs László riportja.

 

Nem a legrövidebb utat járjuk be, bár reméljük, a leggyorsabbat. Ehhez képest Aradon elkeveredünk, sehol egy Temesvárt jelző tábla. Barátaink tanácsára gondosan elkerüljük a két város közötti sztrádaszakaszt, majd hamarosan Zsombolya központjában keresünk pénzváltót. Nem vicc, egy kis vegyesbolt kenyérpultjánál sikerül némi dínárt vásárolni, az árfolyam az eladó fejében, de mint később kiszámítjuk, túlságosan be sem csapott. Jön a határ, magyar-román átkelésben rutinosként furcsa, hogy külön tanulmányozzák a személyinket, majd kisebb riadalmat váltunk ki, amikor az útlevélkezelőtől búcsúzva gázt adok, feledve, hogy itt még van vámvizsgálat. Csomagtartó fel, kedély nyugszik, vámos visszaül unatkozni. Mehetünk.
Egészen tűrhető minőségű utakon közeledünk Gion Nándor író szülőhelye, Szenttamás felé (szerbül Srbobran, ami kábé annyit jelent, hogy szerbet oltalmazó, védő). Van koordinátánk, de az okostelefonomhoz még buta vagyok, s van egy utcanév. A központban fiatal párt állítunk meg, szerbek, a fiú sűrűn bólogat, igen, igen, ért angolul, oh yes. De nem ért, a legegyszerűbb szavakkal sem boldogulunk. Szerencsénk van viszont a katolikus templomnál, a kerítésre kitűzött gyászhírt olvassa éppen biciklijét a falhoz támasztva egy néni, a szöveg magyar, ergo a néni is, aki el is kísérne, ha nem kellene mennie a kúthoz a sárga vízért, amiről később még hallunk, jelesül azt, hogy aki ebből iszik, az visszatér egyszer Szenttamásra. Reméljük, a később valóban elfogyasztott egy-két korty is elég lesz e célra a kissé kénes bukéjú itókából. Már közel lehetünk az emlékházhoz, de a biztonság kedvéért még egyszer érdeklődünk, ezúttal egy, a háza előtt valamit hegesztő idősebb szerb férfi int e következő sarok felé, s magyarul mondja, jó helyen járunk.
Ugyan a díjátadás lényegi részét sikerül lekésnünk, de találkozunk a novella kategóriában első helyezett kolozsvári Böjthe Pállal, aki Szombat este az Ecsetgyár utcában című írásával pályázott. Itt vannak meghívóink-házigazdáink, Végel László író és felesége a televíziós Farbas Anikó, itt van az író özvegye, Gion Eszter, s a szülőházban látható emlékkiállításon végigkalauzoló Horváth Futó Hargita, aki amúgy az ide autóval félórányira fekvő Újvidéken tanít a hungarológia szakon.

Miközben a délről érkezettek a vajdasági magyarok arányát apasztják, utóbbiak is mennek el, persze a szerbek közül is sokan.

Este a helybeliek babgulyásfőző versenyére vagyunk hivatalosak, addig teszünk egy kis sétát a harmadrészt magyarok, kétharmadrészt szerbek lakta, úgy tizenkétezer fős településen. Megnézzük a szenttamásí Szívet, ami egy kisebb kőgát a Krivaja folyócskán, mellette egy tetszetős játszótér közvetlen szomszédságában oroszok működtette kőolajkút. Apropó oroszok, úton-útfélen láthattunk kisebb falragaszokat, amelyeken az oroszokkal és Koszovóval szolidarizál a szerző, nyilván nem a független Koszovóval. Amúgy mindenki úgy gondolja, hogy a szerb politika de facto már lemondott erről az országrészről, ma már inkább az okoz fejfájást, milyen mértékben nő az albánok száma és aránya Szerbia déli részén. Miközben a délről érkezettek a vajdasági magyarok arányát apasztják, utóbbiak is mennek el, persze a szerbek közül is sokan. Utunkat a Magyar utcában folytatjuk, erre van a nevezetes kálvária. Az egyik ház előtt egy férfi apró halakat pucol, egy macska figyeli szakértő szemekkel, de nem kap a csemegéből.
Az 1878-ban emelt Kálvária tűzzománc stációképeit az a tíz esztendeje elhunyt Morvay László készítette, aki a kilencvenes években a nagyváradi Vártemplom stációképeit, van is hasonlóság a két sorozat között.
Már megy le a nap, amikor elérünk a babgulyásfőzők versenyére, a legjobb pillanatban, hiszen a bográcsokban lassan megfő minden hozzávaló, a zsűri félrevonul ítéletet hozni, megkóstoljuk a helyi söröket, a Jelen talán ismertebb, a Lav pedig nem szerelmet jelent, hanem oroszlánt. Érdekesség, Szerbiában a közutakon nincs nulla tolerancia, egy pohár sör vagy bor még belefér az autósoknak. Amúgy a vasárnap esti visszaúton szembetűnően sok a rendőr az utak mentén, nem is csoda ott, ahol olyan finom pálinkákat főznek. A birsnek például lehetetlen ellenállni.
Bejelentik az eredményeket, kanalazunk, repetázunk, közben az udvaron élő mulatószene szól, többen összekapaszkodva táncolnak, lazul a magyar. Ugyan a közelben több szerb család is lakik, láthatóan senki nem aggódik a hangerő miatt. Közben az asztalnál megismerkedünk a városi könyvtár munkatársával, aki gyorsan meg is invitál: tegyünk esti villámlátogatást a könyvtárban. Az épület egykor a városka leggazdagabb családjáé volt, sikerült jó állapotban megőrizni. A gyűjtemény jó harmada magyar nyelvű anyag, a többi cirill vagy latin betűs szerb, békésen sorakoznak egymás mellett a más-más nyelvű kötetek. A falon egy szerb költő képe, aki állítólag a legszebb szerelmes verset írta. A múzsa maga állítólag nem is tudott róla, volt ez így magyar poétákkal is. Nem ezért hívott, de a könyvtárosnő elpanaszolja: helyben szűkösek a források az anyag bővítésére, a kiadók pedig nem kényeztetik el őket ajándék példányokkal. Kiemelt figyelmet szentelnek a település két neves írójának, a már emlékházzal is elismert Gion Nándornak, s a vele egy évben, egy napon született Kossuth-díjas Végel Lászlónak, akinek egyébként nagy sikerekkel, szerb fesztiváldíjakkal játssza Neoplanta című rendkívül izgalmas darabját az újvidéki magyar színtársulat.
Visszasietünk a bográcsozó társasághoz búcsúzni, még beiktatunk egy gyors megállót a sárga víz kútjánál, majd indulunk a tartományi főváros, Újvidék felé, melyet Belgrád jobban szeret adminisztratív központnak nevezni. Igazi nagyvárossal van dolgunk, legalábbis abban az értelemben, hogy nincs az a késő éjszakai óra, amikorra a központja teljesen elcsendesedjen, a járművek szinte folyamatos zaja a hetedikre is felkúszik. Viszont napközben nem tűnik annyira zsúfoltnak, elviselhetetlen levegőjűnek, mint a hasonló, néhány százezres európai települések. Igaz, csalóka lehet, hogy hétvégi látogatók vagyunk. Az viszont biztos, hogy az utca embere nyitottabb, kommunikatívabb, mint néhány esztendeje, kevesebb a leszegett tekintet, s a várost reklámozó művészi igényű trikókon is természetesnek látszik a több nyelvű megnevezése Újvidéknek, Novi Sadnak, Neoplantának.

 

Óráknak tűnő percek

Egyetlen nap persze semmire sem elég, inkább hamis következtetéseket levonni, úgyhogy inkább csak szemlélődjünk. Ami ki nem hagyható, különösen nem váradiak számára, az a Péterváradi erőd a Duna túlpartján. Története a 13. századig nyúlik vissza, a mai város neveletlen ifjonc hozzá képest, s ugyan külön helységnévtáblák jelzik, a tizenötezres község teljes önállóságát már elveszítette. A folyón a csupán pár éve újraépített hídon át megyünk, a várba egysávos út vezet, részben alagútban, lámpák irányítják a forgalmat. A méretek lenyűgözőek, amint odafentről a kilátás is a Dunára, a nagyvárosra. A vár falában vagy másfél tucatnyi műtermet, művészlakást alakítottak ki, ezeket helyi alkotók bérelhetik. Akad, aki kisebb galériát rendezett be, más éppen újságot olvasgat, pipázgat az ihletre várva, egy másik műterem előtt álmos cirmos ásít hatalmasat. A közelben, kicsit fennebb egykor Tito elvtársnak is volt egy elegáns erődbeli rezidenciája, a marsall szeretett jól élni. Amúgy virágzik a nosztalgia, a parkoló mellett az egykori Jugoszláviára emlékeztető szuveníreket kínál egy férfi, aki azonnal érteni kezd magyarul, amikor megérti, hogy mi romániai magyarok vagyunk, sőt, árengedményt is ad a Jugoszláviát ábrázoló bögrére.
Érdekes látvány a folyóról is látszó várbéli óratorony, a perceket a kismutató, az órákat a nagymutató jelzi, hogy a hajósok is láthatták, akiknek az órák fontosabbak voltak, mint a percek. Egyébként az erődbe ma egy hosszú, sötét lépcsősoron is fel lehet jutni, fogadkozunk, hogy majd legközelebb azon jövünk, de most az Óváros felkeresése előtt teszünk egy különös kitérőt.

Médiaromok

A péterváradi oldalon maradva tartunk kifelé a városból, majd egy semmivel sem jelzett mellékútra fordulva máris elénk tárul a közelmúlt történelme, pontosabban az Újvidéki Televízió romjai. Házigazdáink egykor valamennyien ott dolgoztak, az akkoriban modern komplexumban, melyet 1999 májusában romboltak le a NATO légitámadásaikor. Szerencsére itt hallgattak a figyelmeztetésre, s idejében kiürítették. Az egykori főbejárat csak a részben épen maradt márványlépcső alapján azonosítható be, hátul besétálunk az üres stúdióba, mutatják a magyar szerkesztőség romjait is, másfél évtized alatt sem a komplexum újraépítésével, sem lebontásával nem próbálkoztak. Megmaradt emlékműnek. Ha nem látnám a tévé egykori udvarára hordott szemétkupacokat, azt hihetném, csak pár napja hulltak ide a bombák. Néhány méternyi filmszalagot is találunk a földön. A látvány torokszorító, van, aki nem is akar, nem is tud most kiszállni a kocsiból.

Vén tamburással Európába

Vissza az eleven városba egy másik hídon megyünk, előtte egy szerb milliárdos magántemploma, majd a híd előtt pár száz méternyi alagút, a bombázások idején oda húzódtak be Milosevics csapatai. Most sokkal békésebb kép fogad, túloldalt, a „pesti oldalon” sok száz strandoló élvezi a parton a késő nyári napfényt.
Tovább haladunk a sugárúton, elhangzik közben, hogy a közelben működtet kávézót a világban ma legismertebb szerb, Novak Djokovic teniszbajnok. Mi viszont egy magyar nevű utcán parkolunk le, Pap Pál nevével ellentétben nem egyházi személy volt, hanem egy szerkesztőként is tevékenykedő illegalista kommunista, akit az olaszok végeztek ki a második világégés éveiben. Immár gyalogosan elhaladunk a református templom mellett, látjuk a zsinagógát, odébb viszont már csak a járdán kirajzolt körvonalait az egykori örmény templomnak, amit a hatvanas években bontottak le. Annyi időnk még van, hogy elsétáljunk a város legrégebbi utcájáig, majd az egyik templom tövében pihenünk meg a Berlin kávézóban.
Egy ódon ház előtt öreg katona üldögél, öltözete a szerb egyenruha és valamiféle népi viselet különös keveréke, s egyetlen húrral bíró hangszerén önmagát kísérve egykori szerb hőstetteket idéz fel bús, elnyújtott éneke. A városban, amelyet valakik folyton fel akartak szabadítani, sok vért kiontva békét teremtő szándékkal békétlenséget előidézni. Most béke van, hallgatólagosan Koszovó elvesztésébe is beletörődtek, inkább azt remélik, hogy 2020 körül megadatik számukra az európai uniós tagság is. Az ország, legalábbis a Vajdaság mai képe alapján sokkal inkább meg is érdemelnék, mint 2007-ben Románia és/vagy Bulgária. A szerb veterán előtt gyűl az apró, s a kisebb címletű bankók. Hiszen a dicső múlt még ma is fontos, ezt mi is tudjuk, ugye, de azért az öreg tamburás hangját lassan elnyomja a vasárnap déli színes forgatag zaja.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!