Ilja agitátor

2014. 10. 03. 12:43

Amikor szóba kerül Tadeusz Słobodzianek Ilja Prófétája, gyakran emlegetett értelmezési keret a tudományos világkép bukásának következtében létrejött űrben tengődő és értelmet kereső ember drámája. Úgy gondolom, ez mindössze részben igaz, ám ez a részigazság az, ami a darab lényegi pontját adja. Ami ennél is figyelemre méltóbb, hogy Bocsárdi László olyan előadást rendezett, amely tökéletesen szem előtt tartja a darab e nagyon érzékeny pontját. Ivácson András Áron írása.

 

Régi tautológia, hogy a 20. század embere két ellentétes életvilág között őrlődött. Az egyik a hagyományos, rurális, iparosítás előtti, vagy az azt elkerülő környezet és ember világa, a másik pedig a modernizált vagy épp modernizálódó, iparosodott, nagyvárosi környezet és ember világa, amelyek folyamatos és kibékíthetetlen harcot vívnak egymással. Ebben a korszellemben pedig hatalmas szerepet játszanak az értelmiséginek nevezett osztályok, akik mondhatni a kapcsolatot teremtik ezen két életvilág között, közvetítenek egyik irányából a másikba, és így nem csak semleges közvetítők, hanem egyenesen véleményvezérekké válnak. Úgy gondolom, ez a darab leglényegibb pontja, amelyet Bocsárdi László rendezése tökéletesen kidomborít és kiélesít.
A történet szerint egy fehérorosz falvacska néhány lakója álmaik, előítéleteik és világképük alapján meggyőződik arról, hogy a világvége nincs messze, amikor is mindannyian pokolra kerülnek, ahol a sátán „kezöket-lábokat levágja”, „belöket rozsdás kampó tépi ki” és végül a sátán maga egy izzó tobozt dug fel a hátsó fertályukba, de a hideg végével felfele, hogy ne tudják kihúzni. (Az az irónia, hogy miként tudnák egyébként is kihúzni, ha egyszer kezüket már levágták, elkerüli a társaság figyelmét és nem véletlenül.) Annak érdekében, hogy orvosolják a helyzetet, miután csípőből minden rosszért egy zsidó vándorárust tettek felelőssé, egy őrültnek, ördögök által megszállt nőnek kikiáltott szerencsétlent kísérnek el Ilja prófétához, a helyi „pópához”, hadd lássák, valóban szent-e az, kiűzi-e belőle az őt gyötrőket. Mindannak ellenére, hogy ez nem történik meg a szemük előtt – nem véletlenül – hazatérve meggyőzik egymást, hümmögve, fél szavakból és idegeskedésből, hogy hát valóban szenttel van dolguk.

 

A proverbiális nép

Ámde itt az első lényeges szimbólum: a társaságból csupán ketten mennek el Iljához, az értelmiségi és a szent életűnek vélt asszony, és nem véletlen, hogy éppen ők győzik meg a többieket a megalapozatlanról. Itt lép fel először az értelmiségi (tudomány) és a szent (vallás) morális szerepének feszegetése, ugyanis pontosan ez a két karakter – ez most vitatható, hogy mindkettő-e – kellene a leginkább az egyetemes elhülyülés, a primitivitás, az emberi korlátoltság, szűkagyúság, ostobaság és manipuláció ellen állítólag a leghevesebben fellépjen, mégis ők azok, akik elsőként beleviszik a társaságot mindezekbe.
A fordulat, amely szerintem a darab gerincét adja, akkor következik be, amikor eldöntik, hogy keresztet készíttetnek, azt pedig elviszik a szenthez, hogy az áldását adva rá megszabadítsa őket és az egész világot a gonosztól. Kitalálják ugyanis útközben, hogy a legjobb próbatétel a szentnek az, ha valóban felfeszítik a keresztre, hiszen ha valóban szent, nem is akármilyen, akkor harmadnapra feltámad. Itt következik be a darab sarokpontja, amikor az értelmiségi szörnyülködve hagyja ott a többieket a gyilkossági kísérlet felvetése után, ahhoz, hogy nem sokkal később, amikor tervük egyre népszerűbbé válik, visszatérjen és meglovagolja azt a tervet, amelyet ő talált ki (keresztállítás) és a proverbiális „nép” torzított el (keresztre feszítés), ahelyett, hogy továbbra is megpróbálná megakadályozni, illetve távolságot tartani tőle. A 20. századi történelem tele volt hasonló utat megjárt agitátor-értelmiségiekkel, akiket itt még csak felsorolni sem lenne helyünk. Ám ez a darab metaforikus rendszerének csupán egyik oldala, a következmény, teljesen másik oldal a mechanizus, ami által ez történik.

 

 

A politika hatalma

Amikor az értelmiségi ismét csatlakozik a falusiakhoz, mint újbóli vezetőjük, kiosztják egymás közt Krisztus keresztre feszítésének szerepeit: ki Júdás, ki Pilátus, ki Mária Magdolna, ki a római katona és így tovább, majd egy bábu segítségével elpróbálják magát a keresztre feszítést is. A jelenetsor jól mutatja azt az althusseri gondolatot, hogy miként működik az ideológia, nem csupán politikai és kulturális szinten, hanem miként ér el egészen a köznapi ember magánéletéig is. Ez a szerepfelvétel pontosan annak a másodlagos szerepnek a metaforája, ahogyan valamennyiünk, ki-ki ideológiai irányultságának megfelelően felvesz egy, akár a magánéletéhez és személyiségéhez képest végtelenül idegen társadalmi szerepet. Remekül látszik mindez abból is, hogy a falusiak a bibliai szerepeiket sorshúzással döntik el, és a későbbi római katona átveri a későbbi Júdást, hogy ez utóbbi kelljen felakassza magát, nem pedig a katona szerepét megszerző jóbarátja. Ez a mozzanat ismét láttat két erős jelenséget: egyrészt a Júdás szerepét kapó személy, ha meg nem akadályoznák, az ideológiáért valóban felakasztotta volna magát, holott csupán barátja verte át erre a szerepre, miközben a barát átverése azt jelzi, hogy a különböző ideológiai rendszerek miként választanak szét közösségeket egymás ellen dolgozó emberekre. Maga Ilja egy hasonlóan működő személy, aki nagyon élvezi és kihasználja az (ál?)szent szerepből adódó hatalmát, amely a három szent asszonyával szembeni viselkedéséből tűnik ki a legtisztábban. Másrészt, amikor hírét veszi, hogy jönnek emberek megfeszíteni őt, úgy tűnik, mintha mégsem lett volna teljes rálátása arra, hogy mivel is játszik, amolyan „szellemi hályogkovácsnak” tűnik, aki akkor retten meg szerepétől, amikor következményeivel szembesítik. Annál ellentmondásosabb az előadást záró megdicsőülése, ugyanis pontosan annak az emberi primitivitásnak, sötétségnek, hiszékenységnek köszönheti felmagasztaltatását is, amely majdnem halálát okozta.

 

A szimbólumok élesítés

Olyan szintű frusztrációk, elfojtások és téveszmék forrongnak a felszín alatt, amelyek
roppant rövid
idő alatt a
pusztító
erőszakig és  korbácsol-hatóak fel

Bocsárdi László rendezésének legnagyobb ereje a jelenetek tagolásában rejlik, ugyanis egy-egy történetszálat pontosan ott szakít meg, ahol az közel a csúcsára ért, így jelenetről jelenetre az jár a néző fejében, hogy mikor térünk már vissza ehhez és (nem vagy!) ehhez a jelenethez, anélkül, hogy ez zavaró lenne, vagy az előadást tördelné túlságosan szét. Alapvetően a darab kevés szereplőre és nem túl bonyolult történetre alapoz, de olyan karakterekre, amelyek legalább kettős szimbolikájúak (értelmiségi-agigtátor, szent-csaló, utazó árus-„luciper” stb.) és egy olyan történetre, amelynek olyan történelmi és kulturális háttere van, amely felettébb nehézzé teszi színrevitelét. Ugyanakkor ezeket a kettőségeket mind a rendező, mind a színészek magas fokú szakmaisággal és átéléssel oldották meg, még „Mária Magdolna” mindössze egy szavat ismételgető, de annál fontosabb szerepet játszó vak édesapja is. A díszlet egyszerűsége és nagyszerűsége épp abban rejlik, hogy visszaadja egy ilyen vidéki világ sivárságát a múlt század fordulóján, ugyanakkor az elhúzható redőny további terek felfedését és a már meglévő tér tagolását teszi lehetővé anélkül, hogy akár egyszer is ránehezedne a darabra, így tökéletesen kiszolgálja, és nem elnyomja azt.
A darab és az előadás üzenete lényeges és egy olyan téma, amit Albert Camus-től, Słobodzianeken keresztül egészen David Lynch kultikus Twin Peaks sorozatáig többen feldolgoztak. A folyamatosan, épp a darabban is látható agitátor-értelmiségiek által is a végletekig idealizált kisközösségekben olyan szintű frusztrációk, elfojtások és téveszmék forrongnak a felszín alatt, amelyek pontosan ilyen agitátor-értelmiségiek által meglovagolva roppant rövid idő alatt a pusztító erőszakig és tömegpszichózisig korbácsolhatóak fel. Sajnos nem csupán a 20. század, de jelenünk is számos példával szolgál erre és sajnos ritkán állunk meg az első szeg beverése előtt, épp időben.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!