A test történetei, vallomásai

2014. 10. 03. 14:29

 

Negyedik alkalommal szervezi meg a 222. évadába lépő Kolozsvári Állami Magyar Színház az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivált november 26. és december 7. között. Az intézményt huszonöt éve vezető TOMPA GÁBOR igazgatóval, rendezővel Kustán Magyari Attila beszélgetett a fesztiválról és annak nyomán kultúrpolitikáról, a színház jövőjéről, szerepéről.

 

 

Milyen téma köré épül fel a negyedik Interferenciák?

 

Ahogyan az elmúlt években megpróbáltuk tematikussá tenni a fesztivált, az idén is bővítjük az interferenciák fogalmát. A fesztivál első kiadásában a különböző kultúrák egymáshoz közelítését, a nemzetközi színházi törekvések ismertetését vállaltuk fel, aztán megpróbáltunk kilépni a színház területéről és bevonni más, kulturális jelentéssel bíró tereket, mint amilyen az Ecsetgyár, a Bánffy-palota, a Nemzeti Színház és egyebek, a harmadik kiadás pedig a zene és színház interferenciájáról, egymásra hatásáról szólt. Idén érdekes, ugyanakkor tág lehetőségeket magában rejtő témánk van: a test történetei, vagy ahogy a román változat szól: a test vallomásai. Jelzi ez, hogy mi, emberek sokat foglalkozunk saját mulandóságunkkal, aminek letéteményese a test, amelyet az idők során annyit istenítettek, magasztaltak, meggyaláztak, megsemmisítettek, börtönbe vetettek, felszabadítottak, fontos része a fajfenntartásnak stb.

 

Hogyan válogatták a fesztiválra hívandó előadásokat?

 

Többnyire magam vagyok az előadások válogatója, mint a fesztivál művészeti igazgatója, de együtt dolgozunk egy csapattal, akik tanácsadóként is működnek. Megemlítem Visky András művészeti aligazgatót, Kovács Kinga programigazgatót és az Interferenciák felelős szervezőjét, valamint George Banu-t, aki olykor színházunk szellemi tanácsadója is. Igyekeztünk olyan előadásokat beválogatni, amelyek ezt a témát valamilyen módon megközelítik, akár úgy, hogy közvetlenül a színész fizikalitására építenek. Néhány jelentős rendező lesz jelen, így Thomas Ostermeier Németországból, aki először jön Kolozsvárra előadással, Declan Donnellan brit rendező, vagy William Kentridge sokoldalú dél-afrikai színházművész, aki egyben koreográfus, installáció-művész, de ide sorolhatom Heiner Goebbels német rendezőt, vagy Nagy Józsefet. Mellettük fiatal alkotók munkáit is megismerhetjük, köztük külföldieket is, hiszen a fesztivál nyolcvan százalékát nem hazai művészek alkotják.

 

Hogyan vélekedik az erdélyi és magyarországi színházakról és színházpolitikáról? Már csak azért is aktuális ez a kérdés, mert mai hír, hogy megújították a sepsiszentgyörgyi színházigazgató, Bocsárdi László szerződését.

 

Ennek a hírnek nem kellene szenzációszámba mennie. Érdekes, hogy a kényes egyensúlyban álló viszonyok művészi vezetés és politikus között sajnos olyan meglepetésekre is alkalmat adnak, hogy például nem hosszabbítják meg azt a szerződést – ami nagyon nem volna rendben. Pont jó, hogy ezt az esetet említette, mert azt gondolom: a politikumnak nem kellene beleszólnia a színházak életébe, és amit én Magyarországon látok, az az, hogy igenis beleszólnak, sőt a civil társadalomhoz hasonlóan megosztják a színházit is. Ez előítéleteket, gyűlölködést, feszültséget eredményez, aminek egyáltalán nem haszonélvezője a színház, de a közönsége sem. Az, hogy egy előadás olyan kérdéseket vet fel, amelyek a mindenkori politikával összefüggenek, más kérdés. Nem szeretnék minősíteni vagy ítélkezni, több ízben volt alkalmam elmondani a véleményem, és most is

azt tartom a bajok fő forrásának, hogy nem a kompetencia és a minőség, hanem a hovatartozás, ami meghatározza a magyarországi színházi élet főbb vonalait.

 

Ön nem kerül abba a csapdába, hogy valahová sorolják? A 168 Óra hetilapnak adott interjút korábban a Magyar Művészeti Akadémia kapcsán, és egyértelmű álláspontja volt a kérdésről, beskatulyázhatják ide vagy oda.

 

Ott egy olyan procedúráról nyilatkoztam, ami nemcsak illegális, hanem megdöbbentő is. A beleegyezésem nélkül vettek fel az MMA soraiba, ami önmagában nem jelent semmit, de amikor az ember végignézi az elnök részéről tett nyilatkozatokat, akkor azt gondolja, hogy nem tud megfelelni például annak az elvárásnak, hogy megállapítsa, ki a jó magyar – nincs magyarságmérő műszerem. Azon kívül úgy éreztem, hogy szélsőséges ideákra, gondolatokra alapozódik sok esetben az Akadémia tevékenysége, ez magyarázza talán a sok jeles művész kilépését is. Ez a véleményem azonban nem jelenti azt, hogy valamelyik párthoz tartoznék, mert azt hiszem, hogy minden józan művész általában baloldali érzésű, de nem kell ezért föltétlenül az MSZP-vel tartanom. Hogy mit gondolnak a nyilatkozataim után a pártokhoz való viszonyomról, az nem érdekel. Az volna jó, ha nem tudnánk egyetlen művészről sem a pártszimpátiáját – én 1997-ben Craiován rendeztem a Hamletet, és csak utólag tudtam meg, hogy az egyik színész a Nagy-Románia Párt tagja volt, de ez sosem derült ki a viselkedéséből.

 

Ha előre tudta volna ezt róla, akkor másként viszonyul hozzá?

 

Nem változott volna, mert nem érdekelt. Abban a pillanatban kell ezzel foglalkozni, amikor az orrunk előtt deportálnak embereket, vagy szétverik költők szobrait, de általában nem áll jól, ha művészek úgy politizálnak, hogy ismerjük a pártszimpátiájukat. Életem egyetlen interjúját Markó Bélával készítettem, aki ugye 1990-től vállalt politikai szerepet, és akkor olyan politikai vákuum volt az erdélyi magyarság körében, hogy azt gondolom, a lehető legjobb kényszermegoldás volt egy vezető értelmiségi politikai szerepvállalása. Arról szólt a beszélgetésünk, hogy megpróbál valamilyen ellenzéki erkölcsiséget bevinni a politikába, ami nem biztos, hogy sikerült, de vannak pozitívként értékelendő példák a politikai szerepvállalásra. Azt is gondolom, hogy jelen pillanatban Kelemen Hunornál avatottabb ember nehezen található a kulturális miniszteri feladatra az országban nemcsak azért, mert gyakorlata van már ebben, hanem mert átfogó képpel bír a hazai kultúráról és megpróbál a tárgyra koncentrálni.

 

Az a pletyka járja egyébként, hogy ön pályázna a kulturális miniszteri pozícióra, ez igaz?

 

Ilyen kérdés – nem hivatalosan, persze – elhangzott irányomban, de nekem azt kell tennem, amihez a leginkább értek. A színházigazgatás, amelynek most a 25. évadát kezdem, úgy hiszem, bár nem kis hálátlan feladatsorral és időáldozattal, de meghozta a gyümölcsét. Az én hivatásom a színházrendezői, színházoktatói hivatás, néha írói, úgyhogy ezeknek próbálok megfelelni. Az persze nyilvánvaló, hogy ha olyan helyzet adódik, és segíteni kell, azt nem utasítom vissza. A „pályázás” viszont a lehető legtávolabb áll szándékaimtól.

 

Egy kérdés erejéig térjünk vissza a fesztiválra annak fényében, amiről az imént beszéltünk. Milyen szerepe van az Interferenciáknak?

 

Azért jött létre a fesztivál, mert azt láttam, Kolozsvár, vagy akár Erdély közönsége el volt szigetelve a nemzetközi színházi törekvésektől. Nem volt összehasonlítási alapja és gyakorlati érve, hogy a színház nem beszédhez kötött művészet, hanem egyetemes nyelv, amely közel hozza egymáshoz az embereket. Ugyanakkor fontos szerepe lesz szerintem abban, hogy Kolozsvárnak ítéljék az Európai Kulturális Főváros címet.

 

Annak fényében, hogy a baloldaliságot említette korábban, mint a józan művészek jellemzőjét, látja-e abban a fesztivál szerepét, hogy a lehető legtöbb emberhez, társadalmi réteghez eljusson?

 

A színház erőfeszítéseket tett azért, hogy egyre inkább emberközeli legyen, azt gondolom, hogy a színház nem elit kulturális termék, de megkívánja, hogy a közönség nyugodtan közeledjék, és hagyja magát befolyásolni, sodortatni az élménnyel. Ez persze nem azt jelenti, hogy ízléskiszolgálóvá kell válni: a színháznak meg kell maradni egy lelkiismereti „ellenőrnek” és a magas kultúrára való nevelés eszközének.

Apaként is mondom, hogy az oktatás színvonala kétségbeejtő, sokfelől veszélyezteti a kultúrát az eltűnés veszélye,

de azt gondolom, hogy a színház nem csupán intellektuális, hanem hús-vér, ott van az együttlélegzés, az élő-eleven kapcsolat a közönséggel, a szó – minden.

 

Mitől félti leginkább a színházat?

 

Félek attól, hogy kikerül a nemzeti öntudatból – most talán még része annak... Nem tud önerejéből fennmaradni, így ha nem érzékeny, odafigyelő, értő emberek kezében van a döntés a színházak sorsáról, akkor az katasztrófához vezethet. Ahol a színház gyenge, ott a társadalomnak egy utolsó fontos tükre tűnik el. Jelen pillanatban fennállhat ez a veszély, bár a mostani helyzetben talán megint reménykedhetünk abban, hogy a színházak megtartják a szerepüket – Erdélyben, Romániában. Hiszen még mindig a legjobb követei az országnak.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!