Jelentés a frontvárosból

2014. 10. 03. 14:45

 

Minden erdélyi városnak megvan a saját nacionalizmusa. Marosvásárhely az, ahol a hivatalokban, iskolákban, piacokon sincs tűzszünet. Parászka Boróka hangulatképe falfirkákkal és lobogókkal.

 

„Szopd le Magyarország” – fehér festékkel fújták ezt a szidalmat arra az óriásplakátra Marosvásárhely határában, amelyen egy vőlegény és egy menyasszony ölelkezik, és amely az eredeti szándék szerint esküvői szolgáltatásokat kínál. Tíz kilométerre járunk a várostól Ákosfalvánál. A Brassó felől érkezõ, Beszterce, Marosvásárhely, vagy Kolozsvár felé haladó forgalom mind itt halad el. Mindenki számára egyértelmûen közli a felirat, és a melléje biggyesztett vasgárdista ikon, hogy errefelé milyen az etnikumközi hangulat.
Az, aki Kolozsvár felé igyekezve Radnóton is elhalad, tudja, hogy ott nem illegálisan készített firka, hanem nagyon is hivatalos lobogó, hatalmas román zászló leng. A vandál tartalomnak van legális párja: ez ugyan nem trágár, de mérete révén ugyanolyan határozott, és nem minden agresszió nélküli, beárnyékolja a település központját. A lobogót már hosszú ideje felhúzták, akkor, amikor a székelyzászló mozgalom a szomszédos, magyarok lakta településekben és megyékben megindult. A firka azonban nemrég jelent meg: egyértelműen romlanak a viszonyok, élesednek az üzenetek. Igaz, Ákosfalva közeléből nem az erdélyi magyaroknak, nem az itt élő szomszédoknak, ismerősöknek szól a felszólítás, hanem Magyarországnak – és ez az utóbbi évtizedek konfliktusait tekintve új jelenség. Miközben figyelem a firkát az autóból, Marosvásárhelytől távolodva, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a Tusnádfürdőre tartó magyar kormányzati konvoj errefelé is elhaladt az utóbbi években, sőt nem messze innen a küldöttség egyik tagjába tavaly bele is hajtottak. Az agresszív, trágár szöveg tehát, meglehet tényleg Magyarországnak szól. Visszaüzenet azoknak a politikusoknak, akik Tusnádfürdőn előszeretettel üzennek.

 

Gyökeret vert szélsőség

A festékszóróval felvitt szöveg mellett a vasgárdista szimbólum a legújabb és legriasztóbb elem. Ezt az utóbbi évekig (például addig, amíg négy éve a román Új Jobboldal fel nem vonult Marosvásárhelyen) errefelé nem lehetett látni, még akkor sem, amikor a magyar helységnévtáblák rongálása napi gyakorlat volt. Mára azonban a román szélsőjobb, hasonlóan a magyarhoz, gyökeret vert itt.
Sok-sok helyi rendezvényen bukkannak fel hasonló, szélsőjobboldali magyar szimbólumok, folyamatos a politikai „felelgetés”, erőfitogtatás. Az utóbbi hetek ilyen demonstrációja a Gój motorosok kézdiszentléleki felvonulása volt, ahol a helyi (magyar) önkormányzat fogadta a roma-magyar konfliktusok helyszínein rendszeresen felbukkanó magyarországi aktivistákat, „tárgyalt” velük, annak ellenére, hogy a cigányok megfélemlítésére alkalmas felvonulás itt sem maradt el.
A székelyzászló mozgalom, a szélsőjobboldali magyarországi szervezetekkel ápolt politikai kapcsolatok, a nemzetiségi-etnikai konfliktusok kiélezése más-más következményekkel járhat a többségében magyarok által lakott megyékben, és mást okozhat Marosvásárhelyen. Itt, a hasonló feszültségeknek sajátos előzménye van. Az etnikai arányok majdhogynem kiegyenlítettek, a helyi román politikai elit elszántan erősíti a valamivel több, mint egy évtizede megszerzett fölényét, a helyi magyar elit pedig egyre kevéssé tudja megszervezni önmagát, saját kudarcaival, a lassan behozhatatlannak tűnő lépéshátrányával küzd.

 

Konfrontáció helyett versengés

Valószínűleg minden erdélyi magyar városnak megvan a maga „saját” nacionalizmusa, a gazdasági-politikai hálózatok által generált etnikai viszonyrendszere. Más a helyzet Kolozsváron, ahova a magyar érdekképviselet most láthatólag komoly energiákat összpontosít, befektet, ahol új erdélyi magyar politikai központ épül. Itt a helyi román elit már nem tart attól, hogy pozícióvesztéssel jár a magyar közösség erősödése. Itt már megengedhető a barátságosabb, nyitottabb hangnem, a konfrontációt egyre inkább átveszi a jó értelemben vett versengés, a kulturális különbségek értékelhető és elfogadható egzotikumként jelenhetnek meg. (Nyilván itt is van román-magyar érdekellentét, mindezt azonban jól lehet kezelni, maszkolni, egyre kevesebbeknek érdeke a nyílt szembefordulás). Más a helyzet mondjuk a magyar-román határ menti Szatmárnémetiben, ahol nagyon sokáig a magyar érdekképviselet vezette a várost, majd fordult a kocka, és nagyon hamar egyértelművé vált, mennyire kiszolgáltatott a magyar közösség, kultúra. Néhány év, hónap alatt semmivé válhat minden korábban elért eredmény.
Marosvásárhellyel kapcsolatban azt szokták mondani, hogy „frontváros”, és ez alatt a román-magyar szembenállást értik. De nem csak a románok és a magyarok, hanem a magyarok és a magyarok között is frontok húzódnak itt, nagyon eltérő okok miatt kerülnek szembe egymással a helyiek.
Az első és legegyértelműbb szembenállás a politikai. Az RMDSZ egykori, szervezetalapító elitje innen származik, és mindaddig, amíg a Kelemen Hunor féle új vezetés a Szövetség irányítását át nem helyezte Kolozsvárra, addig itt tevékenykedtek az erdélyi magyar politika meghatározó személyiségei. Az első generációs RMDSZ-es politikusokkal, és az itt kiépített szervezeti központtal szemben a magát erdélyi magyar versenypártként meghatározó Erdélyi Magyar Néppárt jelentős energiákat mozgósított, presztízskérdést csinált abból, hogy a Szövetség felé el nem kötelezett ismert közéleti emberek közül toborozzon munkatársakat, támogatókat. Demonstrálja politikai erejét, „otthonában” győzze le az RMDSZ-t. A demonstráció nem sikerült, a 2012-es választásokon alulteljesített az EMNP, a versengés miatt keletkezett konfliktusok, a „régiek” és az „újak” közötti szembenállás maradt. Többek között az is eldőlt, hogy a közvélemény megegyezés-pártiként, „románbarátként” könyvelte el a Szövetség politikusait, és így a kihívók konfrontatívabb, a román politikával szembe forduló taktikát követtek.
Ez bizonyos értelemben generációs feszültségekhez is vezetett. Azok a fiatalok, középgenerációs magyarok, akik az utóbbi években keresik a helyüket a közéletben, inkább az utóbbi, mint az előbbi, rég megállapodott rendszerben keresték a helyüket. És ez a „román barátság” elutasítását, a „románellenesség” megerősödését is jelenti. Csupán idézőjelekkel lehet ezeket a fogalmakat használni, mert a mögöttük lévő jelenségek sokkal bonyolultabbak, mintsem hogy egyszerű metaforákkal, jelzőkkel vissza lehessen adni azokat. A legpontosabb valószínűleg az a meghatározás, hogy szembe került egymással a román közéletbe való integráció és a magyar közösségi kohézió programja, és ma ennek az utóbbinak van inkább támogatottsága. Az pedig, hogy a kettő összehangolható alig merül fel a nyilvános eszmecseréken.

 

Megosztó tényezők

A politikai-közéleti csoportosulásokon túl (ezek bármennyire is jól mediatizáltak, mégiscsak a város elenyésző hányadát érintik, hiszen a lakosság többségére az inaktivitás jellemző) a marosvásárhelyi magyarok gazdasági, kulturális, sőt származás, földrajzi kötődés szempontjából is megosztottak. Jellemző például, hogy a neves marosvásárhelyi közoktatási intézményekbe nehéz vidékről, a város környéki falvakból, vagy a többségében magyarok lakta Székelyföldről bejutni. Annak ellenére, hogy a „székely összetartás”, a magyarok lakta települések együttműködése ma mindennap használt politikai hívószó. Ha azonban arról van szó, hogy kit vesznek fel a ma is elitiskolának számító marosvásárhelyi Bolyai líceumba, akkor gyakori panasz, hogy „jönnek a máshová valók”, a „falusiak” és „elveszik” a marosvásárhelyiek helyét.
Az, hogy ki hol lakik, milyen az anyagi helyzete, szintén alkalmas státusz-megjelölésre, vagy stigmatizálásra. „A cigány” polgármester – mondják a szitkokkal nem fukarkodó magyarok (románokat szintén gyakran lehet azon kapni, hogy „lecigányozzák Dorin Floreat) – azért működteti a „húgyszagu”, „ócska”, „mocskos” (a radikálisabb jelzős szerkezeteket nem is soroljuk) weekendtelepi strandot, hogy a „Tudor-negyediek”, az „Ady-negyed” lakói, a szegények, cigányok, prolik legyen ahol fürödjenek, és hálából rá szavazzanak. Ugyanennek az előítéletnek az ellentetjével is találkozni. Azt, hogy az idén megszűnt este hét után az ingyenes fürdőzés a strandon, azzal magyarázták, hogy „azért minden cigány ne menjen be csak úgy”.

 

Etnikai küzdőtér: a piac

A piacra nehéz úgy kimenni, hogy az ismerős Maros- és Nyárád-
menti árusok ne kínál- janak magyarul „magyar” hagymát, paradicso- mot, bármit, ami a „magyar kertekben” terem, ami a „miénk”.

Konfliktus bárhol és bármiért kitörhet. Néhány hetes élmény, hogy a Dacia piacon (ahol régóta magyar-román kétnyelvű feliratúak a közérdekű táblák, jelen van a hétköznapi „multikult”) egy tájszólása alapján Nyárád-menti származású férfi kiabálására lettem figyelmes. „Ne vegyenek semmit a cigánytól” – kiabálta a mellette áruló eladóra mutogatva. A sértett fél kihívta a rendőrséget, perceken belül a (román) rendőr előtt kiabált egymással a magyar és a roma férfi. Nyilvánvaló volt, hogy valamilyen érdekellentét, talán a bérelt felület, talán az eladásra kínált portéka ára, minősége volt a szembenállás oka. Mégis egymást, mint magyart és romát szidalmazták, hol románul, hol magyarul, hol cigányul. Megálltam, sajtóigazolványomat magasba lendítve szólítottam meg a rendőrt, kíváncsi voltam, ilyen helyzetben hogyan jár el. Határozottan ijedt volt a járőr arca. „Nem lesz itt semmiféle etnikai diszkrimináció” – mondta fel gyorsan a jól megtanult leckét, rettegett attól, hogy a jelenetet ekként lehessen értelmezni. „Menjek nyugodtan, majd ő elbeszélget a veszekedőkkel” – biztatott távozásra. Az ilyen összeszólalkozások mellett nagyon gyakoriak az etnikai szolidaritási gesztusok, vagy annak látszó megnyilvánulások.  Ilyenkor kicsit lehalkítják a hangjukat, mintha valami bennünket, összetartozókat illető titkot osztanának meg. A román vevőkkel hangosabbak, de ugyanolyan közvetlenek. Számukra ugyanazt az árut nem „magyarként, hanem „kertiként” kínálják. Nem csak a piacok népe él az etnikai hálózatok előnyeivel, ismeri és féli azok határait. A bevásárlóközpontok mindegyikében jelen vannak a kétnyelvű feliratok, igaz, a legtöbbször borzasztó hibákkal.   Közhivatalokban is tapasztaltam már, hogy a hivatalnok odahajol az ablakhoz, és velem, mint ügyféllel magyarul beszél, tájékoztat, megpróbál segítségemre lenni. Románra váltva – immár hangosabban – távolságtartóbban beszél. Hivatalokon belül gyakori, hogy a magyar és a román munkatársak külön csoportokba tömörülnek, egymás közt csak a hivatali feladatokat, a hivatali időt osztják meg, a magánviszonyok azonban az etnikai hovatartozás szerint alakulnak. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, a Művészeti Egyetemen, a Nemzeti Színházban a kapcsolatok már nem alakíthatóak ilyen önkényesen, tetszések és nem tetszések mentén. Az etnikumközi és etnikai közösségen belüli konfliktusok ezekben az intézményekben csúcsosodnak. Talán jó intézményes döntésekkel ezek kezelhetőek (vannak erre pozitív példák, a Nemzeti Színház és a Művészeti Egyetem is jó modelleket tud felmutatni) de a teljes konfliktusmentességhez, egy új kezdethez (ha egyáltalán elérhető ez) nem elég az intézményeken belüli megoldás.

 

Lépcsőháború

Nemzedékek nőnek fel úgy Marosvásárhelyen, hogy származásuk, lakhelyük, családjuk, anyanyelvük miatt (és nem saját teljesítményük jogán) ismerik el, vagy éppen ezek miatt szenvednek el hátrányt. A diszkrimináció, a megbélyegzés sokféle, és sokféle sebet ejt. A konfliktuskezelésnek, a közösségi kortárs, érvényes önreprezentációnak pedig alig van kultúrája. Az utóbbi hónapok botránya, hogy a helyi művészeti líceum diákjai bekapcsolódtak a Digitális Erdély programba. A résztvevők a vár felé vezető Rákóczi lépcsőt díszítették ki különböző népinek ható motívumokkal. A magyar közösség tagjai közül többen tiltakoztak, mert szerintük a díszítés „romános”, és ennek a művészinek álcázott akciónak a lényege tulajdonképpen nem más, hogy a „románok” újabb „magyar” építészeti elemet „vegyenek el”. Valóban kelet-európai, balkáni hangulata van a térfestésnek (amely az eredeti tervekkel ellentétben nem könnyen lemosható, időszakos látványelem). És valóban, lehet hogy a nyíltan nem vállalt szándék az volt, hogy az ortodox katedrális háta mögötti, a vár alatti térélményt közelebb hozzák a román városlakókhoz. Azt azonban a tiltakozó magyarok nem méltányolták, hogy itt nem az a fajta direkt, nacionalista kisajátítás, einstand folyik, amelyet máshol gyakorta láthat a román és a magyar járókelő is. Nem szélsőséges jelképek és nem trágárságok jelentek meg. Az sem merült fel, hogy erre a „román” térjátékra érkezzen egy kellőképpen hatásos, játékos „magyar” válasz. Ahhoz, hogy egy ilyesfajta párbeszéd, egy termékeny és kreatív verseny váltsa fel a jelenlegi konfrontációt tartalmi gazdagságra és kreativitásra lenne szükség. Ezzel azonban a magyar közösség nem rendelkezik, energiáit sok esetben maga őrli fel. A tét azonban nem csak az, hogy mennyire őrizhető meg a „magyar” város, a „magyar” kreativitás, tartalom. A kérdés az, hogy mit kezd a magyar és a román közösség a maga szélsőségeseivel, felismeri-e, megtűri-e ezeket? Kérdés az, hogyan adódnak össze a hétköznapi összezörrenések, és válnak komoly, fenyegető konfliktusokká.  



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!