Balkán-kóstoló román ízekkel

2014. 10. 03. 15:09

Románok, akárcsak magyarok mindenhol vannak. A diaszpórában átalakul a nemzeti öntudat, szerencsés pillanatokban pedig eltűnnek az etnikai konfliktusok és szembenállások. Parászka Boróka békeidős balkáni riportja.

 

Nekünk össze kell tartanunk – mondja kedvesen kacsintva egy suceavai nő a belvárosi tavernában Athénban. Szeptember első napjaiban járunk erre, miközben barátkozik velünk, dúsan telerakja az asztalunkat. Csak egy pár eurós giroszra ültünk le ide fáradtan, két napja voltunk úton, végigautóztuk Romániát, Bulgáriát, és Görögország szárazföldi régióit. Családi Daciánkkal vágtunk neki a kirándulásnak, csomagtartóból étkeztünk: így olcsó az utazás, és elérhető az egyébként megfizethetetlen élmény, az ókori görög látnivalókat végig lehet járni fillérekből a válságba jutott országban. A fővárosban azonban nem bírtunk ellenállni a frissen sült húsok illatának, így jutottunk el a házi kosztot ígérő tavernába, ahol a „házi koszt” valóban hazai volt: romániai vendégmunkásként dolgozik itt a pincérnő, aki megsejtette, hogy azonos régióból származunk. Még angolul hangzott el a hozzánk intézett „honnan jöttek” kérdés, de válaszunk után azonnal románra váltottunk. A gyerekeknek rendelt fél adag girosz helyett ajándékként egész adagok érkeztek, és aztán jön még mindenféle sajt, húsfalatka, csupa igazi görög finomság, végül joghurtos-mézes-barackos görög desszert – szintén a ház részéről. Együnk csak, örvendezett a fiatal nő, megteheti, hogy saját kontójára ilyesmikkel kedveskedjen az ismerőseinek – magyarázza. Néhány éve még sokkal több volt a romániai turista, és a vendégmunkás is Athénban, idén – talán pénzügyi okok miatt – már kevesebben jöttek, ezért is örült nekünk ennyire. Különös látni az örömét. Elinduláskor úgy búcsúztunk Romániától, hogy az úton magyarellenes falfirkákat, az út mentén a módszeresen visszatérő „Besszarábia nem Románia” feliratot olvastuk, a kirakodó-vásárokon felbukkantak a szuvenírként kínált román zászlók is. Erősödő nacionalizmust, feszültséget hagytunk magunk mögött. A balkáni kultúra iránti szenvedélyünk és kíváncsiságunk magyar társaságban (ahol a „balkáni” mai napig rendszeresen szitokszó) magyarázatra szorul. Marosvásárhelyről, a mindennapos etnikai összezörrenések városából útnak indulni Bukarest, Giurgiu (Gyurgyevó!) felé, végighaladni a balkáni háborúk, a kelet-európai nacionalizmusok egykor oly veszélyes gócpontjain komoly lelki-szellemi gyakorlat. Hogy az út vége felé „isten hozottal” köszönt egy erdélyi magyart egy suceavai román – ez több, mint meghökkentő. Pedig így történt: az, ami Marosvásárhelyen alig kezelhetőnek, rögzültnek tűnik, a kelet-európai átalakulás más térségeiben értelmét veszti.

 

A látható és a láthatatlan Unió

Az autópályán,
vagy
autópályának
látszó
földúton
kívül, a bevásárló-központok paravánján túl azonban ott sötétlik a súlyos kelet-európai szegénység.

Bulgáriában csak az úton-útfélen csúszópénzben reménykedő rendőröktől kell tartani, nem túl bonyolult emberek, bármibe belekötnek, de csak addig akadékoskodnak, amíg ilyen-olyan indokkal ki nem csikarják a tíz eurós baksist. Kisebb családi vita van arról, hogy ilyenkor mi a helyes teendő, hivatkozzunk-e a közös Európai Uniónk korrupcióellenes programjaira, követeljünk-e jegyzőkönyvet, átvételi elismervényt, számlát-nyugtát, és viselkedjünk törvénytisztelő és törvénykövető uniós polgárként. Vagy nézzünk körül a kivilágítatlan bolgár utakon, és mérjük fel, hogy itt aztán, senki se lát semmit. Se a jót, se a rosszat, se a törvényt, se a törvényszegést, az történik, amit a járőr akar. Ő pedig a tenyerét mutatja. A rendőrökön kívül azonban mindenki kedves, és vendégszerető: román feliratok sora jelzi végig az országon, hogy fontosak a romániai turisták. Szófia környékén tankolunk, egy görög rendszámú autó vezetője jön oda hozzánk, mert látja a romániai rendszámot. Románul szólal meg, köszönt minket, mint „honfitársait”, és azonnal meséli – talán panaszkodik, talán büszkélkedik –, hogy ő nem kirándul Görögországban, vendégmunkásként élt ott évekig. Most hazalátogatott Romániába, egy rövid időre, de visszatérni nem fog. Sem az eredeti hazájába, sem az újba: az egzisztenciáját megy felszámolni Görögországba. A válság miatt Olaszország az új úti cél. Bárhova lépünk, a krízis nyomait követjük. Bulgáriában ellentmondásos a kép: négy éve járjuk ezt az útvonalat Ruszén és Szófián át a görög határig. Azóta szaporodtak a szépen kivilágított bankok, néhány nagy, nálunk is működő bevásárlóközpont (a polcokon minden ugyanott van, mint otthon, ugyanaz az áru, csak a feliratok különböznek, itt cirill betűkkel írja ugyanazt). Néhány út is kiépült, vagy épül a főbb nyomvonalakon. A vártnál lassabban, néhol sajátos bolgár megoldással. A görög határ közelében például járható a tervezett autópálya, a műholdas adóvevő lelkiismeretesen jelzi is a sztrádára vonatkozó szabályokat, az itt érvényes közúti jeleket, sebességkorlátot. Csak épp az aszfalt hiányzik az autó kerekei alól: Kulata közelében az autópálya „vázán” haladunk. A nyomvonal ki van építve, csak nincs leburkolva. Tavaly óta annyit változott a helyzet, hogy az autók fényesre koptatták a földfelszínt, hozzászoktak a helyiek a burkolat hiányához. Az autópályán, vagy autópályának látszó földúton kívül, a bevásárlóközpontok paravánján túl azonban ott sötétlik a súlyos kelet-európai szegénység. Omladozó házak, egykor szép otthonok maradékában meghúzódó családok, szamarak által vontatott kordék között haladunk. Az Európai Unió csak nyomokban van jelen. A határon alig van ellenőrzés. A bolgár-görög átkelésnél épp csak bekukkantanak a gyerekekkel tömött Daciába, és megszámolják, hogy hány úti okmány van a kezünkben. Uniós tagország polgárai vagyunk: mindegy, hogy honnan hova és miért tartunk. A görög oldalon nem téveszt meg a látszólagos jobb lét. Az utak aszfaltozottak, hamar ráhajtunk a Thesszaloniki felé vezető autópályára, de korábbi látogatásainkból tudjuk: a turista övezeteken túl itt is munkanélküliséggel, pénzhiánnyal, kilátástalansággal küzdő települések váltják egymást. A pihenő övezetekben zuhannak az árak, különösen így nyár végén: német, holland és brit turisták (idős nyugdíjasok és fiatal bakancsosok) élvezik a szezonvégi akciókat. Magyarokkal ritkábban, románokkal valamivel gyakrabban találkozni. A szabadidős központokon, szálloda-sávokon túl nagyon kevesen merészkednek. A falvak, apró városok között útszéli árusok lesik az arra járót: mézet, gyümölcsöt, zöldséget és bort kínálnak. Gyakran megállunk, nehéz betelni a mézédes görög szőlővel – de soha nem látunk senkit magunkon kívül vásárolni. Az út mentén eladásra kínált villák-házak sora, omladozó műhelyek: nehéz idők járnak a kisiparosokra, sokan feladják a családi vállalkozást.

 

Raki: a magyar-román barátság titka

Athén külvárosában szállunk meg, innen autózunk be a városközpontba vacsorázni. Újdonsült suceavai ismerősünk saját válságkrónikájával egészíti ki úti tapasztalatainkat. Kilenc éve él a görög fővárosban – tudjuk meg a harminc év körüli nőtől – akkor, Románia unió csatlakozása után, nagyon vonzó volt ez az ország. „Még nem volt egyszerű munkát találni, gyanakvóak voltak velünk szemben. Nehéz volt a papírügyeket intézni, gyakran futottunk a rendőrök elől” – meséli a romániai vendégmunkás, aki szintén suceavai férjével, sógorával és sógorasszonyával él itt. Az elmúlt kilenc év alatt „bedolgozták” magukat a görög vendéglátásba, kitanulták a helyi konyha fortélyait, családot alapítottak. „A kislányom idén megy nulladik osztályba, jövő héten viszem haza. Itt nem adom iskolába, mert mit tanulhatna itt? Hogy üldögéljen egész nap, és igyon?” – int becsmérlően a főnöke, a taverna főpincére felé, aki látható rosszallással figyeli, hogyan suttog nekünk a román nő. Akármilyen rossz véleménnyel is van az ide települő a görögökről, a romániai hazatéréssel még kivár. „A gyereket hazaküldjük a nagyszülőkhöz, de mi még maradunk. Mit lehet otthon kezdeni egy százötven-kétszáz eurós fizetéssel? Még a számlákat sem tudjuk kifizetni. Maguknak könnyebb, maguk erdélyiek (kiejtésünk alapján tippel, pedig nem nevezzük meg pontosan, honnan érkeztünk, arról sem beszélünk, hogy magyarok vagyunk), de tudják milyen nehéz nálunk, Suceavaban?” – mosolyogva panaszkodik újdonsült ismerősünk, közben a terveit sorolja. Ha lesz elég pénzük a férjével, jövőre, vagy azután, tíz-tizenkét évnyi külföldi munka után, hazatérnek majd és igazi görög éttermet nyitnak. Sokan csinálják ezt, már legalább kétszáz olyan embert ismernek Athénból, akik évekig itt éltek és dolgoztak, aztán hazatértek Romániába (vagy, mint bulgáriai beszélgetőtársunk, továbbálltak jobb bérekkel kecsegtető országok felé). „Ha már hazamegyünk, akkor jól akarjuk csinálni. Innen fogjuk vinni a pitát a giroszhoz, mert hiába árulják Romániában, ilyen finom tésztát, mint itt, sehol sem sütnek” – magyarázza a román nő. Kételkedem a szavaiban, hogy ilyen szoros kapcsolatok kialakíthatóak, de aztán be kell látnom, neki van igaza. Az utakon egymást érik a román kamionok, a határtól messzi övezetekben is gyakran találunk román feliratokat, román termékeket. Kelet-Európának ezek a számunkra, Közép-Európa felé fordulók, Nyugat-Európa felé tekintők számára kevéssé látható térségei igenis egymásra találnak. Suceavai ismerősünk kedvesen búcsúztat, az est vége felé azt is elárulja, hogy tudja: magyarok vagyunk, ez után pedig – barátsága jeleként – nem fogad el borravalót. Ő itt csak a konyhalány, magyarázza, aki a felvett rendelést az asztalhoz viszi, a szennyes evőeszközöket leszedi. De a pénzt, a számlát a végig távolságtartó főpincér kezeli, ezt a kiváltságot még kilencévnyi munkával sem érhette el ő, a román vendégmunkás. Nem baj, mondja kissé keserű mosollyal, és megint azzal búcsúzik, hogy tartsunk össze. Rakit, szőlő pálinkát hoz a koccintáshoz, szintén ajándékként, görög italként kínálja. Mi persze tudjuk, hogy ez valójában török ital. De mit számít ez itt, ahol bennünket, az erdélyi magyarokat a bukovinai-moldvai román vendégel meg a görög munkáltatójával szembeni bosszúsága okán (hadd legyen az övé a borravaló), és a hazája iránti honvágya miatt. Faggatjuk, hogy érzi magát itt, Görögországban? Nehéz, mondja, különösen a nyelv, amit természetesen jól megtanult, mert „bármit megtanul az ember, amit muszáj”. Figyeljük, hogyan szaladgál az asztalok között: hosszan, fennakadás nélkül beszélget a görög vendégekkel, görögül jegyzi le a lejegyezni valót, és adja tovább a főpincérnek. A válság nagy úr, az egzisztenciális kényszer eltörli a kulturális különbségeket, bármilyen nyelven megszólal az, aki munkát és fizetést akar.

 

A kárpáti szarvas nyoma

A román diaszpóra kiterjedt, s bár athéni vendéglátónk szerint sokan visszatérnek (vagy fontolgatják a hazatérést), még mindig nagyon sokfelé hallani román szót. Igazi vidéki helyszínen, a Peloponnészoszi félsziget keleti városában Argoszban tapasztaljuk, hogyan tartja magát a román nemzeti öntudat. „Cerbul carpatin” – kis utcában széles cégéren áll a felirat, alatta üzlet, amely „száz százalékig román” termékeket – például sört és miccset – kínál. Sajnos nincs nyitva a bolt, a bejáratnál latin betűs, román nyelvű felirat: betegszabadság miatt van zárva. Nem messze innen Iasi megyei rendszámú autót látunk, egy aprócska kávézó zsebkendőnyi teraszán pedig román lány és fiú évődik egymással: közben igazi görög kávét isznak. Utóbb tudjuk meg: a görögországi román közösség egyik kiemelt helyszíne ez a város, két éve a város polgármesterének részvételével itt ünnepelték a helyi románok december elsejét. Nem tudom, mi minden juthat el ide Erdélyből? Nézegetem a fotókat a román trikolóros ünneplésről, de nincs idő azzal a kérdéssel bíbelődni, hogy erdélyi magyarként mi közöm ehhez a balkáni közösséghez. Szerencsés kimenetelű közúti balesetünkkor, immár a közeli Asztroszban Jorgosz siet a segítségünkre. Ő tolmácsol, errefelé nem beszélnek angolul a vidéken élő görögök. Ha nem menne az angol, az se lenne baj. Felesége buzăui, magyarázza, a bajban pedig össze kell tartani. Jorgosz biztatásával fordulunk haza, magunk mögött hagyjuk a „Cerbul Carpatint”, a sétáló-nézelődő román kirándulókat, az imitt-amott felbukkanó romániai vendégmunkásokat. Bizakodunk. Valami mégiscsak működik erre, az oly sokat szidott Balkánon, valami elkezdődött, prosperál. Lelkesedésünk azonban hamar alábbhagy: a szegény vidékeken haladva Görögországban a szélsőjobbos „Arany hajnal” plakátjai, Bulgáriában az egész országot beterítő „Ataka” hirdetései figyelmeztetnek, hogy az idill viszonylagos és időszakos. Megint nő errefelé is a feszültség, és meg vannak ennek a politikai vámszedői. Idén még békésen bejárhattuk a Balkánt, a csaták, várak, agorák, színházak, demokráciák és diktatúrák vidékét. A helyet, ahol Európa született.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!