Újoncok a kincses városban

Azt mondják, ha egy kolozsvári fiatalt elcsípünk a feje fölött szálló repülõgépet kémlelni, több mint valószínû, hogy elsõéves egyetemistát tisztelhetünk benne. Hogy ez legenda vagy sem, s hogy milyen egyéb jelek árulkodnak arról, ha valaki elsõ heteit-hónapjait tölti a kincses városban, arra KUSTÁN MAGYARI ATTILA riportja keresett válaszokat több egyetemista gólya megszólaltatásával.

Számos árulkodó mozdulat, magatartás mutatja meg, kik azok az egyetemisták, akik első évüket kezdték meg a kolozsvári univerzitások egyikében. Autóbuszt a székelyföldi kisvárosokból érkezők legfennebb félig üresen láttak és távolról, de egy partiumi diák is megilletődik a vehemensen tolakodó idősebb kolozsvári asszonyoktól, akik úgy védik pozícióikat, mint Dobó István Eger várát. Kolozsváron ráadásul nem nehéz eltévedni, a falvakban ismeretes „ehejt” és „ahajt” instrukció itt még jobban összezavarja a fejeket, nem szólva a magyarok skizofrén állapotáról, amely miatt a román utcaneveket időnként nehezebben tanulják meg, mint a magyart.
Ezen kívül számos nehézség vár az elsőévesekre. A sepsiszentgyörgyi Árpád vallja, hogy a Google térkép és nővére segítsége nélkül alaposan elkeveredett volna a városban, aztán elbeszéljük, hogy ami a székelyföldi városban „szemafor” néven ismert hely, az jóformán egyedüli így emlegetett pont, Kolozsváron azonban száz és száz jelzőlámpa előtt kell álldogálni. Számára az is kellemetlen meglepetés volt, hogy az átjárón nem két-három ember jön szembe vele, hanem rendszeresen egy tömegen kell átfúrnia magát, de ő legalább bátran kér útbaigazítást, ha a térkép cserbenhagyta. A román nyelvtől nem tart, és attól sem, hogy valaki rászólna, mert az anyanyelvén beszél.
Ezzel így van a szatmárnémetiből érkezett Dániel is, ő ráadásul szülővárosában is felkészült a kétnyelvűségre, de már volt kellemetlensége egy buszozás során.
– Én azért úgy látom, hogy a románság egyre toleránsabb velünk szemben – teszi hozzá. – Más kultúra az övék, mi is mással rendelkezünk, és ez nehezen fér össze. De ettől is szép erdélyi magyarnak lenni – mondja.
A város persze még új számára, adódnak utólag vicces pillanatok: – A Párizs utcán baktattunk szépen egyenesen mondván, hogy ez az utca úgyis olyan hosszú, és végül kilyukadtunk egy esküvő helyszínén, ami mellett valami ócska sínek voltak, és vadkacsák úsztak a Szamosban. Kiderült, hogy ellenkező irányba haladtunk – magyarázza.

Ce poftiþi? – Un moment! Samu szintén Székelyföldről érkezett, de szerencséjére nyáron már „bejárta a terepet”, a KMDSZ Gólya Nyári Egyetemén részt vett, amelyet épp azért szerveznek, hogy a friss kolozsváriak ne jöjjenek zavarba az első útelágazásnál. A nyelv már más kérdés, az embert a legegyszerűbb román szavak hozhatják kínos helyzetbe. Ahogy mondani szokták, Eminescu nem írt a kenyérről verset, ezért kenyeret vásárolni nehéz románul tizenkét év nyelvtanulás után is. Samu erről így vall: – Én is kerültem már olyan, eléggé röhejesnek mondható szituációba, amikor a zöldségesnél a kiszolgálónő „ce poftiþi?” kérdése után én csak annyit mondtam, „un moment”, majd elsétáltam a karfiolig, hogy kiderítsem a választ: „o conopidã, vã rog”.
Ennél sokkal nehezebb a Magyarországról frissen érkezett Csillának a dolga, ő ugyanis legfennebb úgy ejtheti ki a román szavakat, ahogyan olvassa azokat. Elmeséli, szerencséjére nem nézik őrültnek, ha kézzel-lábbal kommunikál, vagy helytelenül motyog valamit románul, mert Kolozsváron sok helyen hozzászoktak ehhez, de azért kellemetlen, hogy egy ötéves magabiztosabban beszél románul, mint ő.

…szóval eddig pazar Van, aki már kilencedikes korában elhatározta, hogy Kolozsvárra költözik majd, az elvárásai is magasak emiatt. Más csak annyit szeretne, hogy ne bánja meg a döntését. Dániel dicséri az oktatást, a tanárait, majd elégedetten hozzáteszi, „szóval eddig pazar”. Neki tetszik a kreatív légkör, a kultúrák vegyülése, Samu inkább a bulikra koncentrál, mint mondja, évekig hallgatta középiskolás korában, hogy milyen lehetőségekkel számolhat majd a kolozsvári éjszakákban. Kissé csalódott is: – Azok a bulik nem mindig a legjobbak, az a kocsma lehet, hogy neked mégsem tetszik annyira, és a tanulás sem gyermekjáték. Pár hét után azt hiszem, mindenki meg kell találja a saját helyét a városban, mert nem az a lényeg, hogy mi is elmondhassuk magunkról a sablon szöveget, hanem az, hogy legyen történetünk, amire majd emlékezni fogunk évek múlva is – vallja.
Szülővárosainkat lehet szidni, kicsinek és porosnak, unalmasnak nézni – Kolozsvár után ez érthető is lehet –, de azért mindenki szíve hazahúz kissé.
Csilla Budapestről érkezett, így ő sok mindenen nem lepődik meg, de különösen érdekesnek tartja a többnyelvűséget, a számára még idegen feliratokat, plakátokon olvasható szövegeket. Bánja is, hogy egyelőre román színházba sem mehet, pedig érdekelné, milyen különbségekkel találkozna.
Petra szereti a pezsgést, de amikor hazautazott Szatmárra, érezte, hogy hiányzott már az a nyugalom, amit otthon kaphat. Samu elmondja, otthon lehet tudni, hogy mindennek megvan a maga helye, és miért érdemes oda menni, Kolozsváron néha kapkodja a fejét a bőség zavarában.

Egy idő után belejösz Árpád bentlakásban él, ez némi kényelmetlenségeket okoz ugyan, de a meleg ebéd biztosított számára, és az anyagiak is kevesebb gondot okoznak. A többiek albérletben laknak, ennek megvan a maga szépsége: Petra ugyan rendmániás, de még keresi a rendszert az új életében, küldenek is élelmiszert otthonról, így a száz eurós lakbér és rezsi mellett eléldegél. Dani önmagán lepődött meg, miután kiderült, hogy nem is bánik rosszul a pénzzel – ennek ellenére otthonról hetente adagolják neki, közmegegyezés alapján, nehogy engedhessen a csábításnak. A lakótársakkal jól egyezik, bevallása szerint mosogatásban és tűzhely-takarításban profinak számít.
Samu már megtapasztalta, milyen az, ha meglepetés éri az automatánál: – Mikor megérkezel, olyan, mintha nyaralnál még – mondja –, megveszed a buszjegyed, bemész a központba, kávézás, sörözés egész nap, megéhezel, kaját veszel az első gyorsbüfében, aztán már mennél haza, de nincs több busz, szóval marad a taxizás. S eljön a perc, amikor a kártyádról nem tudod kivenni a maradék nyolc lejt, mert legkevesebb tízet adhat ki a gép, ezért kénytelen leszel begyalogolni a SEGA-ról a Hajnal negyedbe, mert blattolni nem mersz. Akkor ébred fel az ember: „A mindenit, de hisz én rengeteg pénzt elköltöttem, és még van egy hét, amíg a szüleim küldenek”. Nehéz az új élet, a függetlenség, bár egy idő után belejösz.