Üdvözlet Abbáziából 1.

2016. 08. 19. 14:28

Talán van valami sznobéria abban, ha a magyar ember Abbáziában akar nyaralni. De vakszerencse kell ahhoz, hogy megengedhessen magának néhány napot egy négycsillagos szállodában, kilátással a tengerre. Simon Judit úti riportjának első része.

 

Strandolóknak elkerített öbölrész a sétány közelében

 

Magyarország nagy ország, ha az ember autóval szeli át, még akkor is, ha autópályán suhan Horvátország egyik legszebb vidéke, Abbázia felé. Nyaralás kezdetén a vidámság az úr, barátommal tervezgetjük, milyen szépeket látunk majd az Isztria félszigeten.

Patinás nevű szállodában van foglalásunk, jó, ez a sznobság része, de a szerencsének köszönhetően a zsebünk kibírja a máshol luxusnak, itt középkategóriásnak számító hotelt. Még csak annyit, Budapesten kávéház viselte a nevét, ahol írók, művészek, színészek töltötték az időt, főleg az éjszakákat. Erről ennyit, mert ez nem a reklám helye.

Mi viszont nem kávéházba megyünk, hanem Opátija városába, leánykori nevén Abbázia, a Kvarner-öböl partjára. Abbázia a „boldog békeidőkben” Karlsbad után, az úri társaság első számú üdülőhelye volt.

Az üdülőváros drámaisága a hegy és tenger találkozásából ered, noha az utak, aszfaltozott sétányok lágyítják a képet. Ennék sokkal vadabb tájakhoz is volt szerencsénk, de erről majd később.

A Lány sirállyal elnevezésű szobor fején egy igazi sirály pihent meg

 

Ahol az úri társaság fürdik

Abbáziát – maradjunk a település olasz, német és magyar elnevezésénél – az 1800-as évek második felében „fedezték fel”, hogy mind üdülésre, mind gyógyászati szempontból ideális hely. Ehhez a 19. század végén meg kellett építeni a vasutat, és felépíteni a vendégfogadásra alkalmas szebbnél szebb villákat, szállodákat. Az 1900-as évek elején a város meghódította az úri társaságot, sikk lett Abbáziában tölteni a nyarat, néha a telet is.

A császári család tagjai járták a ma is működő szállodák lépcsőit, merítkeztek meg az öböl kék vizében, maga Ferenc József is ellátogatott az üdülőhelyre.

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után Fiumét és ennek részeként Abbáziát a magyar koronához csatolták, minek utána magyar tengernek nevezték az Adriát.

A történelem viharai sem kerülték el: 1918-ig az Osztrák tengermellék, 1918-ban Olaszország, 1943-ban a Független Horvát Állam, majd 1945-ben Jugoszláviához csatolták. 1991-ben Horvátország függetlenné válásával az ország része lett.

A város mindmáig megőrzött valamit arisztokratikus jellegéből, csak kicsit kellett megerőltetnünk a fantáziánkat, hogy az elegáns szállodák halljába, a sétányokra, a kerthelységekbe múlt század eleji hölgyeket és urakat képzeljük, napernyővel és sétapálcával, hatalmas turníros ruhában, kalapban, illetve öltönyben és zsirardiban izzadni. Megállapítom: milyen nagyszerű dolog, hogy nyáron aligruhában sétálhatok a parton, és este sem kell felvennem szűk estélyit, a férfiaknak sem kell nyakkendőt kötniük. Melynek említésére barátomat a 35 fok meleg ellenére kirázza a hideg…

Sétálgató és bámészkodó úri társaság a békebeli Abbáziában

 

Megörökített látogatók

Az ántivilágbeli nyári öltözéket – ilyenben még télen sem járnának szívesen napjaink férfiemberei! – viselő urak között felismerek néhányat, igaz, ők nem az arisztokrácia tagjai. Írók, költők, művészek, akik Abbáziában nyaraltak vagy gyógyultak. Egyikük-másikuk szoboralakban maradt itt a parti sétányokon.

Csehov úrnak a fejét mintázta meg a művész, Miroslav Krleza úr egész alakos szobra (fotó) az író és műve lényegét ragadta meg. Gyönyörű táncmozdulattal örökítették meg Isadora Duncant, a zenepavilon bejáratánál egy remekbe szabott hegedűs fogadja a turistákat. Bezzeg, a régi szép időkben, amikor Abbázia a Monarchiához tartozott, amikor Fiumét, mint magyar kikötőt tartották számon, akkor a zenepavilonban muzsikusok szórakoztatták a sétáló közönséget.

A parton, a tengerben fürdő hatalmas kövek egyikén a Lány sirállyal szobor. A lány a tengerre néz, csak hajóról látni az arcát. Azt írják az útikönyvek, eredetileg egy Mária szobor volt a helyén, azt elvitték, és a 60-as évek óta ez a lány Abbázia – nem Opatija –jelképe.

A parti sétány, Lungamorénak hívják, 11 kilométer hosszú, elvisz egészen a következő településig. De ki sétál annyit, ha nem muszáj? Úgynevezett Csillagösvényt is kialakítottak, a csillagok a horvát nemzet nagyjainak emlékét örökíti meg. Ott van Miroslav Krleža neve is, róla tudom, kicsoda, szeretem a drámáit, másokról nem is hallottam, de ez az én hibám. Meg azoké, akiknek nem jutott eszébe, hogy a horváton kívül más nyelven is feltüntessék, ki, miért is érdemelte ki a csillagot.

Magyar nevet nem láttam, ahogy magyar író, művész szobrával sem találkoztam, pedig sokan jártak Abbáziába, sokan kedvelték a félsziget szépséges üdülőjét. Jókai Mór kétszer is, először nevelt lánya Róza, és Feszty Árpád festőművész házasságkötésekor, később elvitte oda a nála sokkal fiatalabb második feleségét Nagy Bellát is. A klasszikusok is szerettek romantikázni, mielőtt klasszikusok lettek… Déry Tibor gyerekként nyaralt Abbáziában, a 16 éves Füst Milán az öböl partján kezdte el írni a naplóját. Móra Ferenc egyik regényét, az Ének a búzamezőkön-t kezdte írni valamelyik patinás szállodában. Abbáziában megfordult Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Szabó Lőrinc, Karinthy Frigyes, Németh László és a mi Tamási Áronunk is.

Az üresen álló ingatlanok sem elhanyagoltak

 

Csak a korok változtak

Abbáziában egy jeggyel két múzeumot lehet megnézni, egyik a Villa Angiolinában turisztikai  jellegű, a másik – a Svájci ház nevet viselő – a település emlékeit őrzi. Előbbit egy fiumei olasz kereskedő, a másikat egy svájci építette, de mindkét gazdag úr háza küszöbét csak azért lépte át az arisztokrácia, mert feleségük ereiben nemesi vér csörgedezett. A kék vér súlyos kórt jelent – jegyzi meg nevetve egészségügyis barátom, aztán ámuldozunk, hogy a régi fotókon felismerjük azokat a helyeket, amelyeket csavargásunk során láttunk. Alig változtak valamit, leszámítva a modern kor áldásait. S ebben semmi irónia nincs, a légkondi, a wi-fi tényleg áldás a hegyek és tenger között. A Svájci házban két újságra lelek. Mindkettő magyar, egyik politikai napilap, úgy hívják Tengerpart, a másik a hivatalos közlöny.

A két villa közelében ott a Kvarner szálloda, ahová merő sznobizmusból elmennék vacsorázni – most is élő zene segíti az emésztést –, de az árlap tanulmányozása után lemondunk a romantikázásról. A Milenijum halljában megcsodálom az eredeti, antik meisseni vázákat, de beljebb nem merek menni, lehet, a levegő is pénzbe kerül. Na jó, azért nem volt annyira rossz sorunk a tengerparton, de panaszkodás nélkül mit ér a nyaralás?

Az viszont komolyan eszembe jutott, hogy azokban a békeidőkben aligha léphettem volna be a Villa Angiolinába, bajosan lakhattunk volna abban a szállodában, amelyikben most dőzsöltünk, hiszen sem nemesek, sem híresek, sem dúsgazdagok nem vagyunk.

Most mindaz, ami akkoriban komoly és fontos volt, vicces. Amint azon is jót nevettünk, hogy a Kvarner-öböl partján, a parkokban paszulyleves illata áradozik, aztán rájövök, arrafelé a babérlevél közkedvelt dísznövény. A hatalmas parkban amúgy egzotikus nővények, fák és pálmafák pompáznak, melyeket messzi tájakról hoztak az úri közönség gyönyörködtetésére.

A Svájci házban, a múzeumban, ott vannak a titói korszak, azaz a jugoszláv emlékek, utca is őrzi a marsall nevét. A fotókon mosolyogó munkásosztály, híres énekesek, boldog kirándulók idézik az emberarcú szocializmus időszakát. Semmi megbélyegzés, semmi komcsizás – az is egy lezárult korszak, akár az előtte valók.

Amúgy érdekes, hogy az óváros minden épülete régi pompájában látható, még az elhagyatott ingatlanokat is szépen karbantartják, az ablakok is tiszták. A parton szinte nem is látni szocreál épületeket, a szocializmus a hegyen építkezett. Lejjebb, Opatija kijáratánál új, hatalmas, 21. századi szállodák üveg és acél elemei csillognak a napfényben. Ezt hajóról láttuk. A kirándulásról majd a következő részben mesélek.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!