Turizmusfejlesztés cseppről-cseppre

A nagyközönség előtt is megnyitották a nyár folyamán Románia talán legszebb kalcitkristály-képződményeit őrző, üzemen kívül helyezett bauxitbányát, a biharrósai Farcu barlangot. Tasnádi-Sáhy Péter szállt alá a mélybe megtekinteni a több százezer éves cseppköveket, majd egy közeli vízimalmot is felkeres, ahol némi aprópénzért áldásban részesül.

Néhány héttel ezelőtt a magyar kékhullámos tévé híradójában érdekes összeállításra lettem figyelmes a Belényestől húsz kilométerre fekvő Biharrósáról: a megszólaltatott barlangász – gyermekkorom aggteleki karsztbarlangban szerzett kirándulóélményeit idéző – csodavilágba kalauzolta a tudósítócsoportot. Mivel a polgármester örömmel adta hírül, hogy az elnyert nagy összegű uniós támogatásból hamarosan turistaközponttá kívánják fejleszteni a Király-erdő déli oldalán, Biharkaba és Vársonkolyos között fekvő falut, úgy határoztam, még azelőtt ellátogatok a világhírre igényt tartó településre, mielőtt sörsátrak között, népművészeti vásárokon kell átverekednem magam a fő attrakciót jelentő cseppkövekig.

Kár volt rövidíteni Mivel amúgy is családlátogatóba készültünk Biharországba, a kellemest összekötvén a hasznossal, riporteri terepmunka címszóval kirándulni hívtam a család kalandosabb kedvű részét. Úgy látszik, tudat alatt féltem, hogy a cseppkőcsodák önmagukban nem jelentenek majd elegendő élményt hozzátartozóim (apósom, sógornőm, no meg a nejem) számára, így az útvonaltervezés során magam gondoskodtam némi kis vérpezsdítő izgalomról. Valahogy nem kalkuláltam azzal, hogy a barlangokat jellemzően hegyek rejtik, a hegyekre pedig nem csak négysávos aszfaltutak vezetnek, még a mi csodásan fejlett Romániánkban sem, így gondolkodás nélkül elcsábultam egy kerek 16 megspórolt kilométerrel kecsegtető rövidítésnek Bihardobrosd irányába. Az utat az említett településig lehet a család kicsinyke, öreg Fiatja számára javallottnak nevezni, az ezután következő tíz-egynéhány kilométer azonban, különös tekintettel annak utolsó harmadára, már jóval fiatalabb terepjárgányt igényelt volna. Hiába nyugtatgattam az egyre komorabb arcú pereputtyomat, hogy így legalább elkerüljük a tudósítás által beígért kíváncsi tömegeket, végül már mindenki csak az autó illesztékeinek egyre élesebb jajgatását figyelte feszülten a magyarázkodásom helyett. A hangulatot az erdészet utunkba akadó embereivel való találkozás sem enyhítette, arckifejezésük alapján nem csodálkoznék, ha az esti feles mellett csodás történetet kerekítve a városi autóval hegyet mászó turistákról felvételre ajánlottak volna minket a helyi legendáriumba a kocsmatársaságból alakult rögtönítélő bizottságnál. Nem sokon múlt, hogy az útitársaság hölgytagjai az autóból kitessékelve ad hoc tájékozódási futóversenyt szervezzenek nekem; már erősen pengeélen táncoltam, mikor végre a falu Belényessel ellentétes oldalán kijutottunk a műútra.

Még nem állnak a jegypénztárak Mivel Biharrósa – Székelyvarsághoz hasonlóan – nagyjából Bukarestnyi területen fekszik a maga 2600 lakosával (csak itt bőbeszédű székelység híján az ehejt és az ahejt nem használatosak, mint a távolság alapvető mértékegységei), eltartott egy darabig, amíg felleltük a barlang bejáratát, jóllehet ebben – a fejlett infrastruktúrát előre vetítve – útjelző tábla is segítségünkre volt a központban.
A hajdani bányához vezető, murvával aszfaltozásra előkészített út olyan, mintha jelképesen a múltból a jövőbe vezetne: a kézzel rakott szalmakazlak uralta tájképbe a leendő turistaközpont előhírnökeként belerondít egy nagyobbacska szálloda-étterem komplexum és egy modern pisztrángtenyésztő telep. Már most is nehéz elképzelni, hogy errefelé a bányászok még pár évvel ezelőtt is gyalog jártak munkába a hegyen át 3 kilométerről, olykor mínusz 20 fokos hidegben…
Mivel a januárban megkezdett munkálatok eddig jórészt a látogatható föld alatti útvonal kiépítésére összpontosultak, a barlangbejárat fölött még mindig dolgoznak a farostlemezekből épülő információs központon, amely sejtésem szerint a jegypénztárnak is otthonául szolgál majd. Így a pénztáros szerepét betöltő hölgy a látogatók számára kialakított három parkolóhely mellett egy árnyas fa alatti padnál üldögél, térképekkel és brosúrákkal, úgy látszik, a szóróanyag már nyitásra elkészült. Persze a helyzetet nem fájlalom, sőt örvendek, hogy még valamit megcsíphetek a vadromantikából a román feliratú korondi cserepek és Drakula fröccsöntött szemfoga helyett. Míg a vezetőre várunk, az épülő bódé mellé kihelyezett információs táblát tanulmányozom. Az összes pályázati forrás precíz feltüntetése mellett azért az alapvető információkat is tartalmazza: a 251 méter hosszú, két vége között 16 méteres szintkülönbséget mutató járatra 1987-ben bukkantak rá az ott dolgozó bányászok. A turisták számára megnyitott terület 200 métert foglal magában a hajdani bányajáratból és 100 métert a kalcitképződmények borította tulajdonképpeni Farcu barlangból.
Mire a szöveg végére érek, megérkezik kijelölt vezetőnk, egy harmincévesforma úriember és egy hozzánk csapódó középkorú pár, csapatunkat hétfősre duzzasztva, nem hiába, a Grimm testvérek óta ez a legmegfelelőbb létszám a bányalátogatáshoz, bár szerencsére mi nem dolgozni megyünk. És ez nem is csak amolyan megalapozatlan hálasóhaj, mivel a régi vájaton befelé haladva vezetőnk a régi bányászéletről is rövid beszámolót tart. A teli csilléket az itt dolgozók kézzel mozgatták, amiben csak a pálya 1 százalékos lejtése volt segítségükre, no meg Fortuna istenasszony kegye, mivel a kitermelt érc és meddő mennyiségéből számítva teljesítményarányosan bérezték őket, így egy gazdag eret elkapva volt, hogy két nap alatt kitermelték az egyheti kvótát, de bizonyára az ellenkezője is előfordult.

Több millió év alatt kialakult csodák Mint említettem volt, a barlangot 1987-ben fedezték fel egy robbantás során, de a bányászatot csak 1998-ban állították le. Az azóta eltelt 15 évben a bánya állaga folyamatosan romlott, több járat – köztük az is, amelyen mi haladtunk – rongálódott, egy helyen teljesen be is omlott, a hatalmas kőtömböket végül a felszínről markológépekkel tudták csak eltávolítani, majd fából ácsolt áthidalókkal tették biztonságossá, a hadseregtől mozgósított utászok segítségével.
Befelé haladtunkban abba a hétméteres járatba is bekukkantunk, ahová robbantáskor a bányászok húzódtak; egy hozzám hasonló enyhén klausztrofóbiás városi nyápic számára elképzelni is borzalom, hogy milyen lehet egy ilyen föld alatti menedékben rekedni a számítottnál kicsit nagyobb detonáció esetén.
Persze most nincs mitől tartani, minden biztonságos és EU-konform, a tervek szerint szeptembertől még ezt a rövid kis sétát is megspórolják a látogatóknak, mivel elektromos kisvasúttal fogják szállítani őket a barlang bejáratát jelző lépcsősorhoz. A járatokat, a korábbi omlások nyomán keletkezett természetes légaknák miatt, folyamatosan friss levegő járja át, már a hajdani üzemelés alatt használatos ventilátorokra sincs szükség. Az útvonalat szépen kivilágították hidegfényű LED-lámpákkal, hogy még csak az izzók által leadott hő se avatkozzon bele a kristálykinézetű kövek növekedésének kedvező klímába.
A tulajdonképpeni látnivalóhoz vezető, acélkeménységű műanyagból készített lépcső alján vezetőnk elmeséli, hogy a felfedezés óta a barlang sokat rongálódott, helyi pletykák szerint nagyüzemben lopták belőle a cseppköveket a bányavállalat vezetőinek utasítására, fittyet hányva a fővárosból, illetve gKolozsvárról szakértőnek hívott barlangászok állagmegőrző tevékenységére. Ez egyébként az értelmetlen emberi mohóság újabb iskolapéldája, mivel ezek a képződmények csak természetes környezetükben ragyognak sápadtfényű kristályként, a szabad levegőre érve hamar oxidálódnak, és elvesztik varázsukat. A mostani program keretében a szakemberek igyekeznek menteni, amit lehet, a letört, de a helyszínen hagyott, olykor egy métert is meghaladó darabokat acélcsapokkal a helyükre illesztik.
A drapériaszerűen aláhulló kalcitkicsapódások mellett keskeny acél állványzaton sétálunk végig a járat tetejéről csüngő sztalaktitok alatt, megbámulva egy-egy társaihoz képest is különlegesnek számító darabot barlangászunk fejlámpájának fényében. Mint mondja, ezek azért nincsenek kivilágítva, mert ha láthatóvá tennék őket, akkor a látogatók önkéntelenül odakapva kárt tennének bennük. Utoljára a Mohos-lápnál éreztem hasonlót, amikor csak az első tószemig engedtek be a tanösvényen, mondván, hogy a mai ember már nem alkalmas arra, hogy károkozás nélkül közlekedjen a természetben. Szomorú volt most hallani, hogy már a föld mélye sincsen tőlünk biztonságban. Az viszont jó hír, hogy a helyiek ennek tudatában készülnek fel a hétvégente egyre nagyobb számban érkező látogatók hadára, így jó eséllyel megmenthetik az utókornak ezt a több százezer, de az is lehet, hogy több millió év alatt kialakult csodát.
Az állványzat végén a járat még folytatódik, de túlzottan szűk ahhoz, hogy hétköznapi látogatók számára is elérhetővé tegyék. A tervek szerint később be fogják kamerázni, hogy a képernyőkről ez az egyelőre eldugott rész is megcsodálható legyen.

Koncertterem a föld alatt Majdnem teljes kört leíró túránk végén, a kiindulási ponttól hozzávetőleg harminc méterre lukadunk ki újra a régi bányajáratban. Kifelé menet megállunk egy testes vasajtó előtt, mint megtudjuk, itt hamarosan koncerttermet alakítanak ki a még a művelés alatt kirobbantott harminc méter átmérőjű, hét méter magas, kiváló akusztikájú teremben. A Prahova-völgyben van már ehhez hasonló létesítmény, állítólag csak hosszú várólistáról lehet bejutni az ottani hangversenyekre, a beruházás már az első évben kitermelte a befektetett összeget.
A körbevezetés záróakkordjaként betérünk a már nagyjából kialakított, de azért még csinosításra szoruló bányamúzeumba is, mindenesetre a bemutatásra szánt tárgyak nagy része már megtekinthető. Láthatjuk a kisebb szobányi villanymotoros csillemozgatót, mely 150 méteres lejtőn húzta fel a kocsikat, ahol kézi erővel esély sem mutatkozott volna erre, a már említett ventilátorok egy sokat látott darabját, régi tartóoszlopokat, víztartályt, a kitermelt kőzet rakodásához használt kosarat, és valódi csillét is. Ez utóbbi – mint megtudjuk – igazi ritkaságnak számít manapság, mivel a legtöbb helyről már mind egy szálig ellopták őket ócskavasnak.
Bő háromnegyed óra után bukkanunk ismét felszínre, a már szinte megszokottnak számító kánikulában pillanatok alatt feleslegessé válik a barlangban még nagyon is hasznosnak bizonyuló zokni és vékony pulóver, a nagyon vagány bányászsapkát is kénytelen vagyok otthagyni az utánunk következő látogatóknak, pedig feleségem rosszalló pillantásai ellenére is meggyőződésem, hogy kifejezetten előnyös viselet lenne a hétköznapokban is, kiváltképpen biciklizéshez.

Hegedűkészítő és vízimalom Mivel az odaúton átélt spontán túlélőtúra ellenére is éppen csak kora délutánra jár még az idő, úgy határozok, hogy a tévés riportban Biharrósának a Farcu barlanggal egyenértékű látványosságaiként emlegetett kürtöshegedű-készítő műhelyt és a működő vízimalmot is útba ejtjük, hogy a maga egészében felmérhessük a településben rejlő turisztikai potenciált.
A műhely keresése közben hamar elvérzünk, a helyiek még láthatóan nincsenek felkészülve a szívélyes házigazda szerepkörre, hosszas keresgélés után egy fiatal hölgy csak annyit közöl velünk szűkszavúan, hogy a mester meghalt, arról pedig nincsen tudomása, hogy a műhelye látogatható lenne.A vízimalommal már sokkal nagyobb szerencsénk van, több szempontból is. Egyrészt nagyon könnyű rátalálni, mivel rögtön a Belényes felé vezető műút mellett fekszik, másrészt a feltehetően gondnoki feladatokat ellátó, 81 éves úriembernek köszönhetően, aki már messziről szívélyesen integet nekünk, belülről is látogatható. A kerék ugyan nincsen működésben, de a malomkövek mellett felhalmozott zsákok azt az illúziót keltik, mintha a bácsinak távozásunk után rögtön át kéne állítania a patakot megzabolázó zsilip kapuját, hogy munkára bírja az öreg lapátokat. Õ viszont jó házigazdaként és egyáltalán nem tehetségtelen üzletemberként beljebb terel bennünket, hogy megtekinthessük a némileg skanzenesen berendezett szobácskát, és az ortodox vallási könyvektől kezdve a hinduizmusba beavató füzetecskén át a spiritualitás teljes skáláját befogó kiadványokkal megrakott asztalnál juttassunk neki is némi aprópénzt. Ennek fejében a Bibliára helyezett kövecskéket a zsebünkbe rakva, arcunkat még órákig erősen illatozó szentelt olajjal megkenve megáld bennünket, ezáltal élethosszig tartó szerencsét és egészséget biztosítva vérrokonaink legtágabb körének.
A rítust sajnos nem áll módomban teljes figyelmemmel megélni, mivel időközben az ágyon felfedezek egy – az utóbbi egy órában a mesék elérhetetlen unikornisává avanzsált – kifejezetten kürtös hegedűnek avagy violinofonnak tűnő hangszert, és alig várom a pillanatot, hogy megkérhessem a bácsit: szólaltassa már meg, ha képes rá. Könnyedén rááll, készségességéből arra következtetek, hogy ez is a tervezett műsor része, mivel így önkéntelenül is újabb 5 lejt teszünk az asztalon fekvő fatálra, viszont az elhanyagolható befektetésért végre megismerkedhetünk ennek a különleges, mostanra román részről a bihari flórklórba tökéletesen beágyazódott instrumentumnak a hangjával. Csak azután hagyhatjuk el a malmot, hogy rövid üdvözlőszöveget írunk az erre a célra előkészített emlékkönyvbe, valamint megígérjük, hogy összes közel s távoli ismerősünket Biharrósára irányítjuk, de fifikás házigazdánknak minden erőlködése ellenére sem sikerült kicsikarnia belőlünk az első turistákkal megtömött busz érkezésének időpontját.
Ahogy elnézem, a kedves bácsinak ott a malomban már nem sokáig kell várnia: az útra aszfalt kerül, a vendégváró szobák és parkolóhelyek száma néhány év alatt sok százasra bővül, a sörsátrak cölöpeit lassan leverik, bizonyára a buszok is rövidesen érkeznek, és csak remélni lehet, hogy a mohó kezek nem kapnak a fejlámpa fényében megvillanó, az öreg idő által számtalan emberöltőn át babusgatott kristályok után.