Távmunka közösségben

A 21. század egyik nagy vívmánya: a szellemi foglalkozások terén a hagyományos munkahelyi infrastruktúra eltűnőben van, pontosabban átértelmeződik, hisz a munka dandárját könnyedén el lehet végezni egy laptoppal, távmunkában is. Tasnádi-Sáhy Péter riportja.

Szinte biztos vagyok benne, hogy már Romániában is egyre kevesebb embernek kell elmagyarázni, mi az a coworking, de a biztonság kedvéért idebiggyesztem a Wikipédiáról csent definíciót, hogy véletlenül se keletkezzen zavar az erőben. Tehát: a coworking (közösségi munkavégzés) egy olyan munkastílus, amelynek során egymástól függetlenül dolgozó emberek egyazon térben vannak, és munka közben ismerkedhetnek, tapasztalatot cserélhetnek. A coworking közösségi munkaterekben (coworking spaces) zajlik, amik átmenetet képeznek egy bérelhető iroda, egy klub és egy kávéház között. Elsősorban azokat a távmunkásokat és neo-nomádokat (a virtuális térben projektről-projektre szálló szellemi szabadfoglalkozásúak) célozza meg, akiknek az otthoni munkavégzés túl ingerszegény, a kávéházak pedig a zaj, füst és más zavaró tényezők miatt kényelmetlenek.
Én éppen egy mérsékelten érdekes kört zárok be a témában: Robbert Visser start-upokban (magyar szaknyelven: innovatív mikro-vállalkozás) érdekelt holland vállalkozóval Nagyváradon találkoztam először tavaly szeptemberben a Közgazdász Vándorgyűlésen, novemberben készítettem riportot az általa létrehozott és üzemeltetett Cluj Cowork központról Kolozsváron (Na, ki a kocka?), most pedig Várad első – az előbb említettől teljesen független – coworking irodájában ülök a Kereskedelmi Kamara második emeletén, és próbálok összehozni róla egy anyagot.

Babzsák és kávé Merthogy – második találkozásra – igazán kár lenne kihagyni a ziccert, hogy tényleges tapasztalatokról írjak, hiszen sok esetben – főleg, ha nincs a szerkesztőséggel egy városban – az újságíró is lehet távmunkás.
A reggeli kávé- és híradagot még a jól megszokott otthoni munkakuckómban vettem magamhoz, és őszintén szólva elég nehéz volt elszakadni onnan, látva, hogy kint megint száz ágra süt a nap, ergo iszonyatosan meleg van.
Szerencsére pár percnyi utcai aszalódás után az irodában kellemes – régi bérházakban megszokott – hűvös fogad, ami miatt behúzom az első pluszpontot, emellett a két iroda, illetve egy tárgyalóhelyiség is frissen renovált. Annyira mondjuk messze nem mentek rá a dizájnra, mint a kolozsváriak, de azért néhány babzsák és egy játékkonzol plazmatévével mégiscsak jelzi, hogy kik képezik a célközönséget.
Mivel az előbb említett kényelmi cikkekkel felszerelt szobában már üldögél egy negyven körüli úriember (mint később kiderül, Dan-nak hívják), udvariasan a másik, klasszikus irodahelységben foglalok helyet. Köszönünk egymásnak, de nagyon elmélyedt valamiben, nem zavarom, talán majd később, ha lesz rá alkalom. Fel se néz a monitorból, úgyhogy hamar elunom figyelni, inkább a velem szemben lévő toronyról próbálom kideríteni, hogy milyen templomhoz tartozik. Úgy látszik, átitatott a hely szelleme, ahelyett, hogy öt percnyi sétával utánajárnék, Google térképen barangolom be a környéket, hamar kiderül, hogy a Szacsvay Imre iskola udvarán álló Szent László kápolnáról van szó.
Otthon jellemzően hozzávetőleg ennyi leütött karakter után szoktam kiosonni a kamrába a titkos csokoládékészleteket dézsmálni, az itteni konyhában csak egy pohár vizet veszek magamhoz. Becsületkassza van, amihez, a konyhaszekrényre ragasztott felirat tanúsága szerint egyeseknek még fel kell nőni „Kávéfogyasztás május: kávéra költöttem 229 lejt, a becsületkassza bevétele 169 lej, ergo valaki nem fizetett”.

Inspiráló környezet Szerencsére az iroda vezetője Aczél Dóra ekkor kijön a tárgyalóból, így további lézengés (babzsákon heverészés, teraszon bámészkodás) helyett kénytelen vagyok ismét a munkára koncentrálni.
Mint elmondja az épületet (Eminescu utca 25.) a Bihar Megyei Kereskedelmi és Iparkamara, a Romániai Vállalkozásokért Egyesület (ROVE) valamint a Hajdú-Bihar Megyei Vállalkozásfejlesztési Alapítvány, egy határon átnyúló pályázati projekt keretében újította fel idén tavaszra. A projekt fő célja a fenntartható fejlődést szem előtt tartó, alternatív energiaforrásokra támaszkodó, magyar és román vállalkozások serkentése Bihar, illetve Hajdu-Bihar megyék területén. A partneri megállapodás értelmében a ROVE megkapta az épület második emeletét, hogy az érdeklődők számára információs központot hozzon benne létre, viszont a rendelkezésre álló három helyiségre messze nincs szükség e tevékenység végzéséhez, ezért olyan alternatív felhasználási módot kerestek, ami valamelyest témába vág, és a közösség számára is hasznos lehet.
„Azt gondoljuk, hogy Nagyváradon is egyre több a freelancer (szabadúszó – a szerk.), vagy olyan ember, aki – bár állandó munkaviszony keretében, de – távmunkában dolgozik. Viszont a legtöbbünk alkalmatlan az otthoni munkára, hisz elég nehéz úgy egy feladatra koncentrálni, hogy közben a porcicák, amiket két napja el kellett volna tüntetni, a sarokból feléd öltögetik a nyelvüket, meg ezer más munkán kívüli dologgal vagy elfoglalva. Emellett inspiráló tud lenni, ha interakcióba lépsz más emberekkel, van kihez szólni óránként egyszer, de nem kötelező. Igyekszünk mindenkit kiszolgálni: vannak hagyományos íróasztalaink, ahol a szokványos irodai környezetben lehet dolgozni, illetve relax szoba is, azoknak, akik jobban szeretnek elheverve dolgozni, vagy kombinálni a kettőt, és játszani kicsit munka közben, illetve tárgyalóhelyiség is rendelkezésre áll meetingekhez, mindez teljesen ingyen, a HU-RO-s projekt keretében.
Egyelőre úgy néz ki, valós igényeket igyekszünk kiszolgálni, március 10-én volt a megnyitó, már az első hét nagyon zsúfolt volt, és azóta is maradtak állandó embereink. Persze mi is folyton dokumentálódunk, hogyan kéne ezt egyre jobban csinálni” – meséli az irodavezető.

Az első ajánlat Már ilyen rövid idő alatt is kezd egyfajta közösség kialakulni, hisz nem akad olyan ember, aki bejön, leül a laptop mellé, és csak dolgozik megállás nélkül. Az idejárók barátkoznak, ismerkednek egymással, próbálják rituálékkal megtölteni az egymás mellett létezést. A mini-interjú után Zoli, az iroda elkötelezett látogatója csődít össze minket, a napokkal ezelőtt beharangozott program szerint kávét főzni tanítja az időközben összegyűlt hatfős társaságot.
Nem gondoltam volna, hogy valaha is el fogok mélyülni a témában (perverz módon instant kávét iszom buborékos ásványvízzel felöntve), de újságírót könnyen ér hasonló baleset.
Mint kiderül, rengeteg dologra kéne odafigyelni, ha egy valamire való kávét akar főzni az ember. A minőségi alapanyag (kizárólag egész bab) éppen csak a beugró, nem mindegy, hogy mennyit használunk fel egy adaghoz, hogyan pörköljük, milyen víznyomással dolgozunk. Egy használható ristretto-hoz (rövid presszókávé, Zoli erre esküszik) például 7g durvára őrölt kávén kell 25 ml, 90 fokos vizet átereszteni 9 atmoszféra nyomással, nem több, mint 25 másodperc alatt. Az eredmény nagyon finom, de a szertartás részleteit igyekszem kiverni a fejemből, így is van már elég mániám.
A kávázás viszont igazi közösségi élménnyé sikeredik, a résztvevők a feketelevest kortyolgatva csacsognak, és mivel egymást nagyjából ismerik, így engem faggatnak. Bevallom, hogy újságíró vagyok, bár ezt a fényképezőgép kattogtatásból már amúgy is sejtették. Az egyikük – rendezvényszervező – rögtön rákérdez: szoktam-e egyébként is fotózni, mert néha szüksége lenne valakire, aki dokumentálja a PR-eseményeket, úgyhogy elkéri a számom. Három órát töltöttem itt, és máris kaptam egy ajánlatot. Nem is rossz, de nincs min meglepődni, ez lenne a hely egyik fontos funkciója.
A másik pedig, hogy az ember határidőre elvégezze a meglévő munkáját, úgyhogy most már nekem is be kéne fejeznem végre az anyagot, hisz a lapzárta rég lejárt. A szükséges leütésszám szerencsére megvan, már csak egy cím kell, és néhány fotó, aztán élvezhetem a hasonló helyek otthoni munkavégzéssel szembeni legnagyobb előnyét: munka után hazamegyek.