Tárkány tragédiái

Hallottak már hosszan vitatkozni felnőtt embereket azon, hogy egy adott dátum a hét mely napjára esett? És azon, hogy egy hajdan húsvétkor történt tragédia évfordulóját az esemény tényleges dátuma szerint kell-e megtartani vagy a mozgóünnephez igazítva? Hiszik vagy sem, Köröstárkányban évekkel ezelőtt ilyen kardinális kérdések mentén merevedtek meg a belviszály frontvonalai, miközben a szinte színmagyar községközpontot román polgármester vezeti. Tasnádi-Sáhy Péter riportja.

A viták fölött egy dolog biztos: 1919. április 19-én, a visszavonuló Székely Hadosztály mellett kiálló Köröstárkány és Kisnyégerfalva magyar lakosságát a bevonuló román félkatonai alakulatok összeterelték, és majd száz embert közülük kíméletlenül lemészároltak korra és nemre való tekintet nélkül.
Az ember viszont kívülállóként azt gondolná, hogy 95 évvel az események után már csak néma főhajtásnak lehet helye a történtek említése kapcsán, de a valóság mást mutat.
Hogy a szívszaggató rommagyar reality legújabb felvonásának krónikása lehetek, Szilágyi Aladár kollégámnak köszönhetem, aki fotós, illetve sofőri minőségemben hetekkel ezelőtt magával vitt Belényes környéki portyájára, így Szakács Zoltán tárkányi református lelkipásztor beszámolójából megismerhettem a szembenállás történetét.
E szerint az akkor még helyi RMDSZ-elnök, ma már a Pro Tarchan Egyesületet képviselő Gábor Ferenc vetette fel 1998-ban, hogy emlékművet kellene állítani a nagyszombati mészárlás áldozatainak, mely a Magyarok Világszövetségének támogatásával meg is valósult, már az előkészületek közepette heves vitákat gerjesztve. Az egyik oldal ugyanis siratófalat álmodott a templom előtti térre, a másik egy turulszobrot tartott volna méltó emlékjelnek. Fal lett belőle, amit nagy nehezen felavattak. Aztán ugye az időpont ügyében kellett volna dűlőre jutni. „Amikor idekerültem, a nagypénteki ünnepség volt divatban. Az emberek egy részének viszont az volt a véleménye, hogy nem jó ez így, mert illetlen dolgok is történnek, borlocsolkodástól kezdve a nótázásig, nem lehet méltó módon készülni húsvét szent ünnepére. Igazat adtam nekik, öt éve azt mondtuk, tegyük át a megemlékezést a tényleges évfordulóra. Így is lett, egyesek viszont ragaszkodnak a nagypénteki műsorhoz. Sajnos, éppen e megemlékezések miatt a médiában is az terjedt el, hogy a tragédia is akkor történt, holott 1919. április 19. nagyszombatra esett. Sokszor az ide zarándokló turistákat és én kell kijavítsam” – fakadt ki Szilágyi Aladár kollégámnak Szakács Zoltán lelkipásztor, aki a magyar belviszály újabb frontján is a csatatér középpontjában találta magát:
„Az emlékműről tudni kell, hogy az egyházközség területén van. Nemrégiben bejelentés nélkül megjelentek a Gábor Ferenc vezette Pro Tarchan Egyesület emberei, és elkezdtek egy félméteres alapot ásni. Igaz, ezt megelőzően megkerestek bennünket egy pecsét és iktatószám nélküli átirattal, amelyben közölték: a Pro Tarchan Egyesület és a Magyar Polgári Párt az emlékmű mögött négy méter magas talapzaton felállítandó három mázsás turulszoborra pályzázott, és felkérik az egyház presbitériumát, hogy támogassa az ötletet. Mindezt úgy, hogy bennünket meg se kérdeztek, pályázhatnak-e a mi területünkre, és egyetlen papírt se kaptunk a terv statikai számításait illetően. Az RMDSZ javasolta nekik, hogy közgyűlésen vitassák meg a kérdést, de erről hallani sem akartak. Helyette telesírták a médiát, hogy meg akarjuk akadályozni a szobor felállítását, holott csupán arról van szó, hogy nem egyezhetünk bele, amíg jogilag nem tisztázzák a helyzetet. Amikor elkezdték az alap engedély nélküli kiásását, hívtuk a rendőrséget, hogy állítsák le a munkálatot, és birtokháborítás miatt panasszal éltünk” – meséli a fejleményeket Szakács tiszteletes.

Talán a frissen nyitott frontnak köszönhetően – jóllehet április 19. ismét nagyszombatra esett – a nagypéntekesek és az évfordulósok most sem tudtak megegyezni, és egy nap eltéréssel, de külön ünnepeltek.

Medál és metál A nagypénteki délelőtti istentiszteletre a faluba érkezve, az emlékmű körül még nem tapasztalok mozgolódást. Helyiek igyekeznek a templomba, jómagam idegenként egy hátsó padban próbálok láthatatlanná válni, pedig előrébb is bőven akadna hely. Szakács tiszteletes prédikációjában figyelmeztet: imádságban szegény világunkban az emberek csak abban tudnak hinni, ami sikeres, ami benne van a tévében, a csendes hűséggel való szolgálat nem érdekli őket, így minket is fenyeget a veszély, hogy hasonlóakká váljunk azokhoz, akik megfeszítették Krisztust. Legalábbis a jóleső kontempláció közben ez csapódik le bennem az okosan építkező beszédből, de aztán sajnos elvesztem a fonalat. Szemben, a női oldalon, egy kopasz férfifej vonja magára a figyelmem. Először, naivan, frissen megtért, templomi hagyományokban járatlan báránykának gondolom, de aztán a nyakában lógó aranyozott Nagy-Magyarország medál súlyos ellenérvként csillan meg a beszűrődő fényben.
A lelkész – A zsidókhoz írt levélből választott – útravalónak szánt igéjére térek magamhoz: Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, akkor a Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek.

Medálos felebarátom és két metál-lédinek öltözött hölgykísérője ezen annyira felbuzdul, hogy a templomból kilépve, nagyon is élő cselekedetként lepedőnyi sarkadi Jobbik zászlót rántanak elő a csomagtartóból, hogy az Isten igéjétől magukat áldozatosan megfosztó hazafiak által koszorúzásra előkészített emlékműhöz siessenek vele.

Mint ahogy Gábor Ferencnek, a templomból kiáramló cserkészek sorfala előtt elmondott köszöntőjéből hamar kiderül, szívesen várt vendégeket tisztelhetünk bennük. Mivel jelenlétük sem a szervezők közt álldogáló polgármestert, sem az utat lezáró rendőröket nem zavarja, én is próbálok megbarátkozni a helyzettel, miközben azon izgulok, hogy az útviszonyok által hátráltatott EMNP-s különítmény legalább a koszorúzásra megérkezzen.

Szobrokkal, szavakkal Dr. Csapó I. József, a Székely Nemzeti Tanács alapító elnöke mondja az első beszédet, de sajnos nem sikerül megértenem a mélyebb összefüggéseket. Az biztos, hogy a múltról és a jövőről is szó esik benne, valamint a hetvenfős ünneplő tömeg azt is megtudhatja az idős úriembertől, hogy nem csak szobrokkal, hanem szavakkal is lehet emléket állítani, amiket könyvbe írnak. Ezt Gábor Ferencnek a tárkányi tragédiáról írt művét idézve említi meg, amiből – mint később kiderül – a helyszínen is lehet vásárolni, bár tévesen azt állítják róla, hogy a Jobbik pártalapítványának támogatásával jelent meg, miközben az általam olvasott hírek szerint magánkiadás. Ugyan lehet, hogy szó nincs tévedésről, mert egy ifjú tárkányi cserkész – mintegy hálaképpen – a Jobbik honlapok által halomra idézett Pósa Lajos A hazáért című versét szavalja.
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt országos elnöke következik, aki a tragédiát konzekvensen Feketepéntekként emlegeti. A legújabb konfliktusban a saját álláspontja mellett érvelve elmondja, az emlékművet azért akarják kiegészíteni, hogy bizonyítsák, meg tudtunk maradni a trianoni tragédia ellenére is, valamint így ezután nem csak siratófaluk lesz, hanem a tárkányiak, a turulra tekintve, reménykedve várhatják a holnapot.
Bottyán Zoltán a Magyarok Világszövetségének Kárpát-medencei alelnöke beszéd helyett Dsida Jenő sokat vitatott, még többször félreértelmezett, Psalmus Hungaricus című versét szavalja el, mely már csak terjedelme miatt is komoly teljesítmény. Mitagadás, szépen mondja, csak a szakaszokat záró esküdözésnél aggódom picit, mifelénk az ilyesmit szívre tett kézzel csinálják, Bottyán úr pedig a jobb kezét emeli egyre magasabbra, bennem egy bizonyos rosszemlékű karlendítést képét felidézve, bizonyára tévesen.
A rossz érzés Paturbány Miklós beszéde alatt sem múlik, aki szerint a köröstárkányi mészárlás az I. világháború egyenes következménye, amely csak formálisan tört ki száz éve, ugyanis, „előtte 40-50 évig gondosan készítették elő azok az erők, amelyek ennek a hasznát lefölözték”. Nem fejti ki, pontosan kikre gondol, remélem, nem pont azokra, akiket az Echo TV-n és antiszemita fórumokon hasonló kontextusban emlegetni szoktak.
Másik érdekes gondolata a megemlékezések körüli széthúzással kapcsolatos, pontosan ennek feloldására vonatkozó javaslatával. Mint mondja, „racionális érvekkel nehéz eldönteni, melyik tábornak van igaza. Az érvekből nem jutunk előre, az arcvonalak megmerevedtek, csak az értékek segítenek.” Azt mondanom sem kell, hogy szerinte – a logikát sutba dobva, érték alapon – kinek kell győztesen kikeverednie a vitából.
Zárásul búslakodás helyett ő is a jövőbe tekint: üdvözli a Pinka-völgyi Polgármesterek Szövetségét, amely azon „javarészt horvát és németajkú falvakat tömöríti, melyek fegyveres harcot folytattak, hogy visszatérhessenek 1923-ban a Szent Korona országába, mely minden népnek országa.” Paturbány úr azon munkálkodik, hogy „a Pinka völgyének ausztriai fogságukból szabadult falvai és Köröstárkány testvértelepüléssé lehessenek.”

„Ezek vagyunk” A hazafias szellemben nevelt cserkész ifjak

az ünnepség e részét a Horthy-korszak nemzeti imádságával, a Magyar Hiszekeggyel zárják, melynek végéről a „Csonka ország nem ország, egész Magyarország mennyország” rigmust sem felejtik le, a koszorúját jó magyar szavazatok reményében szorongató román polgármester legnagyobb örömére.

A magyarországi vendégeket hívják a kultúrházba ebédelni, eljátszom a gondolattal, hogy belógok, de útközben szóba elegyedek egy kapuban álldogáló nénivel, feladva az eredeti tervet. Mikor a két ünnepségről kérdezem, válasz helyett visszakérdez: „Ha március 15-ét mindig a napján ünnepeljük, akkor április 19-ét miért nem lehet?” Aztán sokat látott idős emberként finomít, mint mondja, mind a két félt részéről van mulasztás, valahogy csak meg kéne egyezni. A turulvitát sem érti, emlékei szerint a tervező akkor azt mondta, azért van így meghajlítva a fal, mert átöleli az egész magyarságot. Ez pont elég szimbólumnak.
Bár, mint mondja, „a lakosságot akkor sem kérdezte meg a kutya sem. Lélekben mindenki támogatta az indítványt, de sokan féltek, hogy jönnek megint a románok,” – sommázza az akkori közhangulatot. Aztán a megosztottságon szomorkodik: „A nagyapám mesélte, amikor Nimãieºti-be kellett menni szavazni és a csendőrség elállta az utat, kijátszották őket, átmentek a vízen, hogy a magyar képviselő bejusson. Azt hiszi, a román polgármester hitből volt ott ezen az ünnepségen? Úgy van, mint az Arany versben: (Jobb felől üt) nekem fütyöl, (Bal felől üt) s nekem fütyöl. Holnap meg jön az RMDSZ, azok meg kimennek a temetőbe is. Tudja, ez úgy van, ha az egyik ad két lejt, a másik négyet ad, hogy lássák. Ezek vagyunk. Szégyen, de sajnos ez van.”

Hiányzó elcsendesedés Az április 19-i ünnepség csak este kezdődik, így a délutáni hagyományos sonkázásról nem kell lemondanom. Az emlékmű körül nyíltan és vidáman készülődnek, az eseményt biztosító rendőrök hiányoznak, lehet, nem mernek előkerülni, amíg nem szereznek a templomajtóban a népet fogadó huszárokéhoz hasonló egyenruhát. Helyettük viszont néha elhúz egy dzsip műholdas antennával a tetején, én kóbor német tévéseknek tippelném őket elsőre.
A templomot zsúfolásig töltő tárkányi gyülekezetnek Csűry István püspök prédikál, nem titkolt szándékkal a kialakult helyzetre reagálva: „Más és más formában próbáljuk a gyász terhét letenni, de nem biztos, hogy sikerül. Vajon miért?” – teszi fel a kérdést, majd a Jelenések könyvéből felolvasott igére utalva meg is adja a választ: „Mert hiányzik az Isten előtt való elcsendesedés.

>Ha a keresztény világban az erdélyi magyarság és a magyar ember el tudott volna csendesedni, akkor nem lennének be nem hegedt sebeket, el tudnánk vezetni a köztünk lévő hatalmas feszültségeket, és együttesen keresnénk a boldogulás útját a jólét felé, melyhez minden adott számunkra. Emlékezni kell, de úgy, hogy a sebek gyógyuljanak.”

A szertartás után az emlékmű előtt folytatódik a megemlékezés, legnagyobb meglepetésemre ismét a cserkészek részvételével. A gyerekeket nem tudom beazonosítani, de a parancsnokuk ugyanaz a bajuszos úriember. Bizonyára küldetéstudatból ápolnak mind a két táborral jó kapcsolatot, hogyha egyéb jócselekedetre nem adódik lehetőség, hidat verhessenek közéjük egy óvatlan pillanatban…

Győz-e a fehér farkas? Szabó Ödön képviselő beszéde, a püspökéhez hasonlóan megoldást keres a fennálló helyzetre. Felteszi a kérdést: vajon 95 éve miként lehetett volna elérni, hogy ne a rossz győzzön? A költői kérdésre egy történeten keresztül próbál választ adni, melyben egy fiatalember egyszer azt álmodja, egy fekete és egy fehér farkas viaskodnak benne. Az általa felkeresett bölcs az álmot a benne viaskodó jó és a rossz harcaként értelmezi, melyben az a farkas fog győzni, amelyiknek a fiú enni ad. Mint a képviselő elmondja, nekünk – főképpen a bűnbánat és a bűnbocsánat heteiben – az a dolgunk, hogy a jót etessük. Ehhez nem hallgathatjuk el, hogy nekünk is vannak bűneink, csak így lehet teljes tisztasággal elvárni, hogy mások elismerjék, velünk szemben az övéik követtek el szörnyűségeket. Ha mind a két oldalon megtörténik a bűnök megvallása, utána sort kell keríteni a bűnbocsánatra is.
Beszámol arról is, hogy az RMDSZ frakció benyújtott a Parlament elé egy törvénytervezetet Köröstárkány és Kisnyégerfalva mártírtelepüléssé nyilvánítása érdekében. „Ha a román kollégák is a fehér farkast táplálják magukban, ebből törvény lesz. 95 év után lehet bűnbocsánatot kérni és adni, és olyan közösséget kell építeni, ahol a jóság az érték” – zárja a gondolatot a politikus.
Eztán arra is figyelmeztetett: „Ha egyszer nagyszombaton történt a tragédia, nem kell teátrálisan nagypéntekre áttenni, Krisztus halálának napjára. Miért kell mindig csak a halált ünnepelni, amikor a nagyszombat a feltámadás felé vezető út?”
Mikló Ernő köröstárkányi RMDSZ-elnök jóval harciasabb hangon szól a prédikációban, illetve a Szabó képviselő által megütöttnél: retorikájában az eseményekre emlékezve, jóllehet csak idézetben, de „alantas gazembereket, gyáva románokat” emleget, bár nem hiszem, hogy tétje lenne a dolognak, az előző nap visszacsatolt polgármester erre is bizonyára csak bólogatna, ha jelen lenne.
A cserkészek ez alkalommal kifejezetten keresztényi szavalatai után elindulunk a temetőbe, a huszárok felvezetésével, fáklyákkal világítva, hogy megkoszorúzzuk a mártírok fejfáit.
Még maradok egy percet az után is, hogy a többiek elindultak lefelé. Ekkor érzem először, hogy húsvét vasárnapja közeledik, felébred bennem a remény, hogy a keresztény világ az üres sírra koncentrálva egy napra elfelejtheti saját – keresztnek hitt vagy annak beállított – gondjait, különbözőképpen megélt szenvedéstörténeteit…
A kivilágított templomtornyot és a távolodó fénypontokat nézve egy nemrég látott film egyik mondata jut eszembe, miszerint: A múlt csak egy történet, amit mi mesélünk magunknak. Jó lenne megtanulni, hogy kell ezt jól csinálni.