Dunának, Oltnak nem egy a veszélye

Alig nevezték ki vízügyi államtitkárnak, máris bőven akadt munkája: négy emberéletet követelő árhullám vonult végig több dél-romániai megyén. PÁSZTOR SÁNDOR RMDSZ-es kormányzati tisztségviselőt Szilágyi Aladár kérdezte.

Nem panaszkodhat április 2-i kinevezése óta tétlenségre. Az országban húsvét környékén – főleg Teleorman megyében – nagy árvizek voltak. Amikor ez az interjú készül, éppen ott tartózkodik. Mit tapasztalt?

Most, amikor beszélgetünk, a nagy árhullám leért a Dunába. Főleg a Vedea, a Teleorman, a Neajlov magas vizei vonultak le a folyam medrébe. Ezek a folyók más jellegűek, mint amilyenekhez mi hozzászoktunk Erdélyben, Biharban. A Duna-völgyi sík területen természetes medrek vannak, és csak a torkolat előtt húsz-harminc-negyven kilométerre épültek töltések, hogy amikor árad a Duna, ne folyjon rajtuk visszafelé a víz. A folyók torkolatközeli szakasza a Duna által gyakran elöntött terület, tele tavakkal és egyéb ártéri képződményekkel, ahova jelentős mértékben betelepültek az emberek. Körülbelül nyolcszor annyi kár keletkezett a gazdasági és melléképületekben, mint a lakóházakban, tehát van annyi eszük az ott lakóknak, hogy ne a házukat, hanem a csűröket, az istállókat építsék a folyók közelébe. Azért nem történt nagyobb baj, mert a Dunának most nem nagy a vízhozama. A főmeder befogadóképességét nem haladta túl, és mivel síkvidékről van szó, lassan folyik a víz. A Körösök vidékén, a Tisza mellékfolyóin nem ehhez vagyunk szokva, az 1860-as években indult egy komoly árvízvédelmi-szabályozási munkálat. Arról nem is szólva, hogy itt kialakult egy, a monarchia által bevezetett rend: hét kilométerenként gátőrházat építettek, a gátőrnek 3,5 kilométernyi gátszakaszt kell ellenőriznie mindkét irányban.

Ezt a Kárpátokon túl nem vezették be?

Délen nincs megoldva az ilyen típusú rendszeres ellenőrzés. A Duna a bolgár oldalon magas partot képez, a Romániához eső rész egy hosszú, lankás, mocsaras szakasz, amit a hatvanas-hetvenes években szabályoztak, a kommunista rendszerben megpróbálták mezőgazdasági területként hasznosítani. Most az Európai Unió Romániától azt kéri, hogy teret biztosítson az áradásoknak, mert így az árhullám le tud vonulni. Újraerdősítési-visszamocsarasítási projektekbe igyekeznek bevonni Romániát ott, ahol a kommunizmus idején ennek az ellenkezőjére törekedtek.

Mekkora volt a legnagyobb terület, amiért vízügyi igazgatóként felelt?

Az utolsó periódusban a Körösök vízgyűjtője, Arad megye nagy része, Bihar megye teljes mértékben, Kolozs megye Körösfőig, Szatmár a Krasznáig és Szilágy megye a varsolci tározóig.

Az önök tevékenységéhez már hozzátartozott – a partok megerősítése, a töltések magasítása mellett – az elárasztás gyakorlata is. Mi ennek a koncepciónak a lényege?

Irányítottam több olyan munkálatot, ami ennek a koncepciónak a része. Ezért épült meg a berettyószéplaki tározó, ahová jó körülmények között több mint tízmillió köbméter vizet lehet elvezetni. Gyantánál is épült egy hatalmas tározó a Fekete-Körösön, ez húszmillió köbmétert is befogadhat. Az embernek történelmileg igen jelentéktelen idő óta van rálátása az árhullámok lefolyására. Száz-százötven esztendeje kezdték rendszeresen mérni a vízszintet, a vízhozamot, a lezúduló vízmennyiséget. Tőlünk keletebbre ez hatvan-hetven éve folyik. E százötven-kétszáz év alatt valószínűleg nem következett be „történelmi nagyságú” árhullám. Képtelenek vagyunk százezer évekre visszatekinteni, a gátakat ennek a történelmileg elhanyagolható periódusnak a tapasztalatait figyelembe véve alakítjuk. A szabályzat azt írja elő: „építsünk olyan gátat, ami maximálisan két százalékos valószínűséggel számol”, tehát ki kell bírnia az utóbbi száz év két legnagyobb árvizét. Holott egyre nagyobbak az árhullámok. Többek között azért, mert az ember mindenütt beleavatkozott a természet rendjébe, kivágta a fákat, kiegyenesítette a folyókat. Ezt még Széchenyiék kezdték el, levágtak több száz olyan tiszai kanyarulatot, ami lassította az árhullámot, a kanyarok erodálásával a folyó dolgozott, és átalakította önmagát. Azóta gyorsabban zúdulnak le az árhullámok, sebesebbek és magasabbak. Amikor nagyszalontai szakaszmérnök voltam, átnéztem az 1900-as évek környékén az árvízcsúcsok levonulását a Fekete-Körösön. Ugyanaz az árhullám, ami ma 45-50 óra alatt ér el a hegyvidéktől a mostani határig, akkor kétszer-háromszor annyi idő alatt vonult le. Azóta nyílegyenes töltéseket emeltek, aminek két eredménye volt: az árhullám gyors lett és magas. Már ott tartunk, hogy a Fekete-Körösön tíz méter fölötti töltések vannak, ami sok munkába, időbe, pénzbe került. Az új koncepció arról szól, hogy az árhullámokat oldalra vezessük ki. A Berettyón nem emeltük fel a töltést két méterrel, hanem csináltunk Széplak előtt egy tározót, így Berettyószéplaktól lefelé erősen csökkent az árvízképződés lehetősége. Délen csak a hegyvidéken építettek 89 előtt hatalmas tározókat, egyrészt energiatermelés céljából, másrészt a borzasztó energia- és vízigényes ipar ellátásának biztosítása érdekében. De ezek a létesítmények nem segítik az alföldi védekezést. Emiatt nem sikerült mindenütt megfogni az árhullámot.

1970-ben példátlan árhullám vonult végig az országon. Mi változott azóta árvízvédelmi szempontból Romániában?

A 70-es árvíz ösztönözte az árvízvédelem helyzetének javítását. Akkor kezdték el a jelentős gátújítási munkálatokat. Az a törekvés érvényesült, hogy emeljük a töltéseket minél magasabbra, hogy ne csapjon át rajtuk a víz. Jelenleg az EU-ban az az irányelv érvényesül, hogy próbáljunk a víznek teret teremteni. Ez ökológiailag is hasznos, mert a vizes élőhelyek fontosak. Az nem megoldás, hogy csatornába tereljünk egy olyan vizet, ami úgysem fogja „tiszteletben tartani” a csatorna jellegét, hisz millió éve ereszkedik le egy olyan völgyben, ahol mi csak a vízfolyás tetejét, a föld feletti részét látjuk, miközben ezzel párhuzamosan annál jelentősebb mennyiség halad a föld alatt. Az a vonulat csak ideig-óráig lesz hajlandó egy szűk, szabályozott mederben haladni.

Nemrég bemutatták Románia árvízkockázati térképét. Mit lehet tudni erről?

Brüsszel pénzt adott arra Kelet-Európának, hogy repülőgépről mérjünk fel minden vízfolyást, alkossunk képet arról, hogy egy bizonyos nagyságrendű árhullám milyen területeket önthet el. E térkép használata valamennyi megyei önkormányzat számára kötelező lesz. Nem adhatnak majd építkezési engedélyt olyan területre, amely a térkép szerint víz alá kerülhet. Ezekben a napokban is találkoztunk azzal a jelenséggel, hogy három-négy ház megmentésének a költsége akár száz ház építését fedezné.

Lehet középutat találni az árvízvédelem és a természetvédelem, a tájrehabilitáció között? Nyugaton milliárdokat költenek erre.

A Nyugat más körülmények között, valóban sok pénzt áldozott rá, mi jóval szegényebbek vagyunk. Ám megemlíteném, hogy a Duna felső folyásánál lévő országokban, Németországban, Ausztriában működnek olyan zöld szervezetek, amelyek próbálnak beleszólni az alsó folyásnál lévő országokban tervezett nagy vízierőművek építésébe, mert azok, úgymond, nem környezetbarátok. Miközben a Duna felső folyásán 1950 és 65 között ötvenöt vízierőművet építettek. Tehát ők már a tanulságait vonják le, miközben a legolcsóbb és a legbiztonságosabb a víz által előállított elektromos energia. Nagy viták vannak a hegyvidéki törpeművekről is. Magam is úgy vélem, hogy egy Natura 2000-es természetvédelmi övezetbe nem kell erőművet építeni, tönkretenni az egész környezetet azért a pár kilowattért. Miközben pont Brüsszel biztat bennünket, hogy építsük ezeket a kis erőműveket, és zöldkötvényeket ad, mert így ökologikus energiát termelünk. A dolgok sokkal komplexebbek, mint ahogy kinéznek. Tény, a Duna felső folyásán rengeteg tározó van, termelik az olcsó energiát. Könnyű így azt mondani: ti, ott a Duna alsó végén ne erőműveket építsetek, ott legyen mocsár, sás és nádas.

A gátépítési láz nem befolyásolja a nagy folyók, a hegyi patakok biodiverzitását, nem veszélyezteti a halállományt?

De igen. A Vaskapu erőmű miatt a tokfélék, a viza, a sőregtok nem tud feljönni ikrázni a Duna felsőbb szakaszaira, a pisztráng sem jut fel az erőműves patakokon, ahol a vizet csőbe szorítják. A Duna viszonylag jól áll, hiszen a Vaskaputól a tengerbe folyásáig 1200 kilométeren nincsenek nagyobb erőművek. Valahogy úgy kell tervezni, hogy megmaradjon az egyensúly. Románia régi iskolai térképein ott voltak azok a sötét foltok a Duna mellett, a Dunába érkező folyók, az Olt, a Zsil, s többi déli folyóvíz alsó folyásánál, torkolatvidékén mindig is gazdag mocsárvilág volt. Negyven-ötven éve azt hitték, gyönyörű termőföldek lesznek ott. Ez az elképzelés nem valósult meg. Most az a cél, hogy harminc-ötven kilométer szélességben zöld vizes-élőhelyeket hozzunk létre. Biztosan ragyogó lenne távlatilag, de ne feledjük el azt sem, hogy ott mégiscsak megművelt területek vannak.

A másik végletes helyzet: főleg Olténiában az öntözőrendszer, a víz hiánya miatt elkezdődött az elsivatagosodás folyamata.

Ez annak ellenére történik így, hogy nem csak Románia, hanem az egész Kárpát-medence rendkívül szerencsés vízügyileg. A Duna legnagyobb mellékfolyója a Tisza, mellékvizeivel bő vízellátást biztosít a régióban. Jelenleg az éghajlatváltozás mellett az árhullámok okoznak gondot, másrészt az egyre gyakoribb aszályos periódusokban nincs víz. Bihar megyében ezt is megoldottuk a széplaki tározóval. Átadása előtt alig csordogált víz a folyóban. Napjainkra a magyar féllel már nem árvízvédelmi megállapodásokat kötünk, inkább arról tárgyalunk, mitévők legyünk a kisvizes időszakokban. Hogyan oldja meg a román fél, hogy a Berettyón Magyarországra elegendő víz jusson át. Amióta sikerül tározni folyamatosan hat-nyolc millió köbméter vizet, ez a gond megoldódott. Ami Románia déli megyéit illeti, főleg Dolj és Gorj területén rövid, heves árhullámokat okozó esőzéses periódusok váltakoznak hosszú, aszályos időszakokkal. Romániának nincs elég pénze arra, hogy komoly öntözőrendszereket beindítson.

Hogyan áll az ország a vízügyek jogi szabályozásával?

Mára a teljes vízügyi politika, az egész intézményrendszer alá van rendelve az uniós jogszabályzásnak. Egyébként az árvízvédelmi költségek nyolcvan százaléka EU-s forrásokból származik. Az állami büdzsé nem képes fejleszteni, az EU viszont úgy ad pénzt valamire, ha abba beleszólhat. Emiatt folyamatos egyeztetésekre van szükség. Európában kiépítettek egy úgynevezett vízkelet-irányelvet, ami megszabta azt, hogy a vízügyi rendszerek a vízgyűjtő medencékkel essenek egybe. Romániában sincsenek már megyei vízügyi igazgatóságok, hanem a Körösök, a Maros, az Olt, a Zsil stb. vízügyi igazgatóság. Másik gond az, hogy az ember mesterséges határt húzott meg a vízgyűjtők közepén – pédául Románia és Magyarország között. A Sebes-Körös Körösfőtől a határig megtesz bő száz kilométert, a határon túl, mint Sebes-Körös, Kettős-Körös, Hármas-Körös még százat. A víz több millió éve nagyjából ugyanott folyik, és „nem érdekli”, hogy az ember hová húzta meg a határokat. Egymásra vagyunk utalva, arra kell törekednünk, hogy összehangoljuk mind az árvíz elleni védekezést, mind a kisvízi gondokat.

Mit tapasztalt, mennyire működik olajozottan az államtitkársági gépezet?

Az egyetem befejezése óta, közel huszonöt éve csak vízüggyel foglalkozom. A minisztériumban dolgozó szakembereket, akiket a politika nem forgat, jól ismerem, a vízügyi igazgatóságok vezetőit is. Néhány hónapnak még el kell telnie addig, amíg érdemben tudom befolyásolni a dolgokat. Nem mellesleg a halászat is hozzánk tartozik. Ez a téma megérne egy külön beszélgetést: Románia e tekintetben valahol a lista végén kullog, gyakorlatilag nincs halászflottája.

Mihez kezd, amikor Teleorman megyéből visszamegy a fővárosba?

Visszatérve Bukarestbe azon dolgozunk, hogy ezt a négy-öt napos árhullámot modelláljuk, levonjuk a tanulságait. Prognózisokat kell készítenünk, például arra, mi várható, ha a Fogarasi havasokban rendkívül későn felgyűlt hatalmas hótömeg újabb árvízzel fenyeget.