Tangómesék Sevastia könyvtárából

Tangóesteket tartanak Temesváron a Sevastia’s Book elnevezésű könyves kávéházban. Elől asztalok, hátul könyvek sorakoznak, melyeket olvasni is lehet, megvenni is. Az apró középső tér vasárnaponként táncparketté alakul. Mátyás Zsolt Imre írása.

Akkor kezdődik, amikor a környéken a komolyabb intézmények lehúzzák a rolót, miután a pap mindenkit békében útjára bocsát. Valahol egy kis utcában, a két feltúrt tér között, nesztelenül és sejtelmesen, mint egy rongyosra olvasott mesekönyv borítója, kinyílik egy ajtó. Ha elcsendesedsz, nemsokára meghallod azt a semmivel össze nem téveszthető hangot, taktust, ami odacsalogat majd. Egyenesen Sevastia Könyvéhez. (Ott van majdnem a sarkon, ha keresnéd.) Mert ha egyszer is életedben hallottad a bandonéon hangját, bizton használhatod tökéletes iránytűként a vasárnap esti reménytelenségben. Mert búg, és sír, és nevet, és mesél a bandonéon Sevastia Könyvében, nagyjából este 7-től éjfélig. És odabent... tangót táncolnak. Idősebbek, fiatalabbak, párban, összeborulva siklanak a sejtelmes fényben, mint egymásba született lelkek, mesélik egymásnak magukat, nem gondolva semmi másra, csak a jelen pillanatra.
Táncolnak. Nem a holnapban, és nem a tegnapban: hanem a MOST-ban. Mindig az „épp ebben a pillanatban”. Ennek a pillanatnak. ITT.
Hogyan? – kérdezheted jogosan, homlokodra futó szemöldökkel. Tangót?! Ebben a rohanó világban? Ebben a zajban? Ebben a káoszban? Igen. Hihetetlen, de létezik ilyen sziget, és vannak emberek, akik ezen a szigeten kötnek ki minden vasárnap. Mint hajdanán. Amiről már Hrabal úr is regélt, emlékszel, ugye: Táncórák idősebbeknek és haladóknak. Csakhogy ez nem a régi Prágában van ám, hanem itt nálunk, egy másik régi városban, amelyik épp azért csinosítja magát, hogy pár év alatt európai kulturális fővárossá cseperedjen. Persze a táncoló pároknak ehhez semmi közük. Õk a jelent élik: tangózva. És aki épp nem táncol, az a ritmusra enyhén ringatózva figyeli, csodálja, tekintetével kíséri a többieket. A vörösbor kitűnő és csodák csodája: nem akad a torkodon, amikor fizetned kell. A zene nem ordít, lehet mellette beszélgetni, olvasni, sőt írni is (mint azt a mellékelt „ábra” is bizonyítja). Senki nem zavar senkit, senki nem bütyköli a nálánál okosabb telefonját, pedig wifi is van ebben a lokálban. Sőt, cigizni is lehet – elvileg. Mert gyakorlatilag senki nem dohányzik bent, közmegegyezéssel minden cigis kivonul az ajtó elé az utcára, a nyitott ajtóba, hogy ott se szakítsa ki magát a benti hangulatból. Vajon miért? Talán tisztelik azokat, akik a parketten „csoszognak”? Valószínűleg, hisz pár perc múlva már ugyanúgy „csoszog” az is, aki most odakint füstöl.
És ha már tangó, akkor a vörös sem hiányzik: kacér mosolyt villant egy tűzpiros virág vagy korall csatt egy sötét hajkoronában, egy férfi nadrágjának farzsebéből karmazsin legyező kandikál ki: levegőhöz is kell jutni a két tánc közötti szusszanásnyi szünetben. És már csak arra vársz, mikor jelenik meg egy sétapálcás, cilinderes, fehér sálas, kamásnis lakkcipős karcsú alak egy szál vérvörös rózsával a kezében, amitől a hölgyek szíve hevesen dobban néhányat: „Vajon, ma kit választ?” S ha várod, ha igazán várod: megjelenik, hidd el! Igaz, nem klakkban-frakkban és fehér sállal, hanem – ó, te, romantikátlan 21. század! – simléderes baseball sapkában és kopott zakóban, és nem kamásnis lakkcipőben, hanem tornacsukában, de: nem egy szál rózsával, hanem bokornyi virágcsokorral a karjában. S alighogy belép a lokálba, semmi perc alatt szétkapkodják a hatalmas csokrot a gáláns férfiak. A következő táncot már minden hölgy piros rózsával a kezében lejti, és kicsit párásabban, de mégis élénkebben csillognak a tekintetek, sejtelmesebbek a szempillák, picit nedvesebbek az enyhén elnyíló ajkak.
Ha kedved van, drága barátom, találkozzunk a következő vasárnap este a Könyvtár-ban, kortyolgassunk el egy pohár vörösbort, gyönyörködjünk a suhanó és lendülő lábak szép látványában és érezzük jól magunkat, mialatt a bandonéon hangjai lágyan körülölelve repítenek bennünket egy másik világ végtelennek tűnő idejébe, a „mindig jelen” pillanatba. És ha túlforrósodik alattad a szék, akkor végy egy mély levegőt, húzd ki magad, felejtsd el a mögötted álló elmúlt hetet, és kérd fel azt a nőt, ott veled szemben, kicsit jobbra, a sarokban lévő asztalnál, aki már tíz perce lesi a tükörképedet az ablaküvegben, és égessetek soha el nem tűnő köröket a padlóba Piazzolla Adios, nonino-jára. És azután akár meg is lehetne halni, drága barátom. Lehetne, mondom, csak épp nem érdemes, mert még következik számtalan másik dal, és ezernyi vérvörös rózsaszirom, mint megannyi skarlát betű egy Cortazár-novellában, és megannyi sziporkázó vörösborcsepp, melyek mint rubinkönnyek folynak le a poharak oldalán, és olvadnak eggyé ebben a végtelen táncfolyamban. És mindenik után azt érzed majd, hogy most jött el az utolsó pillanatod. De mindenik után jön még egy, aztán még egy, majd még egy tánc, és ez így megy sokáig, de legalábbis éjfélig biztosan...

Ha betérsz ide, tedd félre a mindenből kiábrándult, kiégett szkeptikus szemüveged, ne keress fanyalogva divatot majmoló sznobokat és kölnibűzös újgazdagokat.

De azt se gondold, hogy a nyugdíjasok klubjába tévedtél. Itt mindenki időtlen és „egyszerű”, és nem a pénztárcáját, hanem a szívét viszi a placcra. Pár perc erejéig ugyan, de ott dobban és lüktet egy idegen karjaiban, mellkasán, akit, miután lecseng az utolsó jellegzetes akkord, már el is felejtett, és már azt figyeli, ki a következő, akivel összevillan majd a tekintet a terem túlsó végéből, és máris forrósodik a padló... Senki sem ismer senkit, és mindenki ismer mindenkit, mert összeköti őket a TANGÓ varázsa.
Ja, bocs, majd elfeledtem, a GPS-koordináták: Sevastia Könyvé-t abban a városban találod, ahol Európában először futott végig az utcákon a villanyfény. A Dóm-tér délnyugati sarkához közel, egy szecessziós sarki épület tőszomszédságába fészkelte be magát, alig kétsaroknyira attól a háztól, ahol Savoyai Jenő ő hercegsége pár száz évvel ezelőtt, miután kiűzte innen a törököket, unalmában megálmodta az ország legrégebbi sörgyárát. De ha a várost megtaláltad, akkor elég, ha megkeresed a központot: állj a tér közepére, hunyd le a szemed, és nyugodtan bízd magad arra az össze nem téveszthető búgó argentin melódiára, az majd elvezet a szigetre. Ott találkozzunk. De ha én nem is lennék, mert közben más szigetek felé sodródtam, a fontos, hogy Te itt légy. Mert ez azt jelenti: eljutott szívedig a bandonéon hangja. S ha egyszer lelkedbe lopta magát, soha nem felejted: magával sodor, elragad, és te magad is egy szép mesévé leszel majd Sevastia Könyvében.

Fotók: Bíró Márton