Az emlékezet polifóniája

NAGY GABRIELLA nem tartozik az egyre-másra könyvet publikálók sorába. Szilágyi Aladár három, eddig napvilágot látott kötete születéséről, utóéletéről, a szövegművesség gyötrelmesen szép munkájáról beszélgetett az alkotóval.

Egyszer Krasznahorkai László, a magyar irodalom „szörnyetege” azt mondta: „az én sorsom az, hogy megértsem végre, a szavakkal nem jutok sehová, hiába igyekszem a legnagyobb gondossággal eljárni. Az utam egyszerűen nem is lehet más, mint a szavak nélküli létezés. Talán van egy cseppnyi esélyem: ha majd egyszer mindössze egyetlen szóra korlátozhatok mindent.” Viszont éppen Nagy Gabriellánál találtam egy ennek ellentmondó állítást: „Minden író számára nagy feladat, hogy az olvasókat szinte érzéki módon ragadja magával. Ha sikerül megtalálnom azt a két szót az adott helyen (pontosnak kell lenni, épp azt és ott eltalálni), amitől a másik háta lúdbőrös lesz, akkor megvan.” Miért érezhettem úgy, hogy ezek az egymásnak ellentmondó szövegek konvergálnak?

Valószínűleg mindenki ugyanazt az utat járja be. Elindul a szavak keresésének útján, a legpontosabb kifejezések megtalálása felé, és amikor már a legtöbb ziccert kijátszotta, és eljutott a legvégsőnek gondolt határig, egyszer csak rájön, hogy maradnak titkok a mélyben. Magát a lényeget nem tudjuk megragadni. Most idézzem Wittgensteint? Van egy pont, amikor nincsenek szavak. És akkor el kell hallgatni… Krasznahorkai mérföldekkel előrébb tart, mint én…

Eredetileg képzőművésznek készült…

Igen, lélekben a mai napig festő vagyok, festmények nélkül. Nem a szavakhoz van közöm, inkább az érzékletekhez. A formákhoz és színekhez.

Azt nyilatkozta: „Nekem a szavak megvoltak, hogy is mondjam, a nyelvi kifejezés valahogy születési adottság. De a legrizikósabb számomra a beszéd, a legnagyobb tét ott van. Kétszer volt afáziás rohamom, ami a szavaktól való megválás rémületes élménye, azóta is kísért.” Netán ez a félelem terelte éppen a szavak felé?

Az ember nem tudhatja maradéktalanul, milyen belső mozgatórugók működtetik. Velem az történt, hogy adódott egy út, ami megnyílt előttem. Az, hogy festő legyek, göröngyösebbnek bizonyult, arrafelé mentem, amerre viszonylag akadályok nélkül tudtam haladni. Valójában sokáig sikerült megtartanom magam azon a szinten, hogy úgy érezzem: birtoklom a nyelvet, játszom vele. Aztán nem oly régen megtapasztaltam, hogy mekkora tétje lehet ennek. Nem tudom, mit kezdhetne az ember az életével, ha megvonnák tőle a szavakat. Mert ez azt jelentené, hogy mindent megvonnak tőle. Nem csak arról van szó, hogy attól fél valaki, megnémul, mert akkor még tudna írni. Ha az írásnak a képességét is elveszti, akkor még képes gondolkodni, de ha az is megszűnik, minden elmúlik. Az olyan, mintha lobotómiát hajtottak volna végre rajta, megszűnik a gondolkodás. A szavak elvesztésétől való félelem a legnagyobb.

Olyat szokott-e játszani, hogy kibújik a bőréből, megpróbál maga fölé emelkedni, és megfigyelni önmagát?

Igen, szoktam, ha baj van vagy rosszul vagyok. Amikor összegörnyed az ember, mint egy gubó, és csupán ebből a gubóból képes látni a világot, nem érzékel többet, csak ami az agyában forog. Hatalmasnak vélt problémákat gombolyít tovább, gondol újra és újra végig magában, ugyanabból a látószögből, ugyanazzal az eredménnyel. Sebzett, kicsi és vak. Akkor szoktam magam fölé emelkedni, mintha kiszállnék a testemből, az életemből. Az írás is ilyen. Olyankor azt látom, alapvetően minden rendben van. Csak ki kell mondani bizonyos szavakat, megsimogatni azt a gubót, és minden megy tovább.

Ki is írja magából ezeket a dolgokat?

Ki szoktam írni, igen. Mindazt, amit onnan, fentről látok. De az írások legvége alapvetően nem a reménytelenség. A lelkem olyan szerkezetű, hogy ki kell hoznom a végén valamit, ami segít tovább élni. Még akkor is, ha nem. És akkor is, ha nincs élet. Az írás nem megváltó, de szabadon kell hagyni a lehetőséget, hogy a mese továbbírható.

Látszólag nem sok köze van a három világnak egymáshoz. De néha, amikor föllapozom a régi könyveim, rájövök, ugyanarról beszélek, csak másképp. Lehet, hogy egy szerepjátékos világ volt a versek világa, és ugyanolyan kosztümös-díszletes, meghatározhatatlan időben játszódó történet az Idegen, és talán nem olyan élesen megfogalmazott kérdéseket tesz fel, de a tétek ugyanazok. Csak a világ változik, én változom benne. Ami megesik, átrendezi a struktúrát a gondolkodásomban és az írásokban is.

Debüt kötetének a címe is beszélő: Vállalok bérbe sírni… Egyfajta költőietlen költőiség ez. Epikus elemek bőven találhatóak benne, egész profán dolgok is. Akár a szó jó értelmében vett antiverseknek is minősíthetőek. Sok ironikus, önironikus elem található bennük. Hogyan születtek ezek a világot tetejére állító bohóckodások?

Írtam én „rendes” verseket is a 80-as években, nem sikertelenül, díjazott lettem egy írószövetségi pályázaton. Aztán valahogy elfelejtődtek a kezdeti próbálkozások. Az egyetemen az egyik szakdolgozat írása közben vettem észre, hogy a nyelv, amelyen fogalmazni kénytelen vagyok, nem enged meg mindent, befog, behatárol. Miközben az Összeomlásvariációk a kortárs magyar prózában témával foglalkoztam, csomó minden megmozdult bennem. Ennek ez elemző munkának a melléktermékei lettek a versek. Olyan terep volt, ahol szabad lehettem. A szigorú követelményekhez képest felszabadító élmény volt, hogy amit írtam, annak nem kellett követnie semmilyen szabályt. Megmutattam egy-két barátomnak, beleszerettek. Így indult, aztán folytattam.

Minden fiatal író előbb-utóbb elhatározza, hogy megírja „a regényt” vagy akár „a nagyregényt” is. A verskötet után hamar megjelent az Idegen. Jót szórakoztam a könyv recepcióját olvasva, hogy az egyik ítész azon fanyalgott, amit a díjat nyert könyv másik recenzense írói erényként emelt ki. Például a nyelvét. Miként fogadta mindezt?

Számomra izgalmas volt az Idegen fogadtatása. Csak pislogtam, de nem voltam elkeseredve, mert a recepciója alapvetően pozitív volt. Igaz, szélsőséges. Az Élet és Irodalom például Németh Gábor tollából Ex librist közölt, amelyben több női szerző könyvét vette sorra. Abban jelent meg a rám vonatkozó, ominózus mondat, amiből aztán hatalmas vita lett: „kiborult a ridikül”. Pedig ez történt, különböző hagyományok kliséit használtam, elsősorban nők, olykor férfiak által írt, de női témájú regények világát, megoldásait, beszédmódját alkalmaztam. Vagyis valóban „kiborult”. Németh Gábor írásából óriás vita kerekedett. Az volt a végkifejlet, hogy a nők, akik írásaik révén támadva érezték magukat, összefogást sürgettek a nőíróság nevében a rosszindulatú kritikus ellen. Holott én ezt nem így éreztem. A mai napig nem hiszik el nekem, hogy nem tartottam negatívnak az írását, azt jegyezte le, amit látott. A vitának az lett a haszna, hogy elkezdődött egy erőteljes beszéd arról, mi a „női irodalom”, létezik-e, nyelvisége, témaválasztása miatt különválasztható-e. Maga a fogalom szerintem nem létezik, nem kéne róla túl sokat beszélni, amíg komoly tudományos, elemző munkák nem születnek arról, hogy van-e és egzaktan miben érhető tetten a különbség. Jó, ha vita alakul ki egy könyv körül, mert akkor valamit felbolygatott. Ezeknek a kritikáknak az olvasása után jöttem rá, hogy a sima elfogadási vágyon túl különösebben nem érdekel. Lehet, hogy fellegzősen hangzik, de nem aszerint mozdul meg bennem valami, nem aszerint fogom majd a következő írásomat folytatni, hogy miként bírálnak vagy ajnároznak. Voltak periódusok az életemben, amikor efféle elvárások beszorítottak. Olyankor azt éreztem, hogy nem tudom teljesíteni, megpróbáltam, de kudarcba fulladt kísérlet maradt mind. Aztán beláttam, nekem azt kell csinálnom, amit én tudok, saját szabályaim vannak. Ha tetszik, jó, ha nem, akkor elvagyok a háttérben.

Mi késztette arra, hogy időt és teret választva, a 18-19. század fordulójának időszakába, egy talán az angol kastélyok világára emlékeztető térbe helyezze a regénye hősnőjét?

Már a verseskötetben is egy hasonló világ teremtődött meg, kicsit eklektikusabb, hisz sokféle kosztüm jelenik meg benne. Gyerekkorom óta sokat olvastam. Anyukám könyveket árult a munkahelyén, hazahozta a legérdekesebbeket. Õ maga is szenvedélyesen olvasott, apám is. Anyám adta a kezembe az elsőket, A Tamás templom karnagyát, a Brontë nővérek könyveit, Nathaniel Hawthorne A skarlát betűjét, Reymontot, Austent, Galsworthyt, Tolsztojt, Remarque-ot, Flaubert-t. Eleve benne éltem ebben a világban, és nem jöttem ki belőle. Egyébként is van bennem valami „régi”. Természetes közeg volt ezeknek a regényeknek a világa, miközben az Idegen konkrétan nincs elhelyezve sem a 18., sem a 19. században. „Valahol”, nem lehet tudni, hogy angol vagy milyen más környezetben játszódik, nem is akartam pontosítani. Nem történelmi regényt írtam, hanem irodalmi, kulturális díszleteket, kliséket választottam valami számomra fontosabb elbeszéléséhez.

Itt is sokatmondó a címadás. Később kiderül, hogy a férfi-hős csak így szerepel benne, hogy „Idegen”, név nélkül. Egyik (meg)értő méltatója szerint az Idegen hősnője „mint eredendően idegent észleli a másikat, sohasem fogja tudni világosan megnevezni, kivel is áll szemben. Úgy szólaltatja meg a minek nevezzelek, hogyan szólítsalak problémakörét, hogy a névpoétikai lehetőségeket szinte teljesen kikapcsolja, illetve a névelhagyás poétikáját alkalmazza.” Miért volt szüksége erre a „fogásra”?

Alapvetően ódzkodom a névadástól. Számomra a név túl erős karakterteremtő. Persze a figurát működtetve kiterjeszthetem, megváltoztathatom a nevének jelentését, kivonhatom a név aurájából a személyiséget, de a mai napig béklyónak érzem a névadást. Olyan neveket szeretnék adni a szereplőimnek, amelyek nemlétező, kitalált szavak, nem találhatók az olvasó asszociációs mezején. Mindez nyilván a nyelvhez fűződő viszonyomról szól.

Bár regényként emlegetik, tavaly megjelent könyve, az Üvegház nem biztos, hogy az. Sok apró írásból tevődik össze. Mégis ez a világ összeáll. Gondolom, a kötetbe került kisprózák nem abban a sorrendben születtek, ahogy a könyvbe kerültek, és egy nagyobb halmazból választotta ki őket. Ez hogyan történt?

A Litera szerkesztőjeként 2009-ben azon a héten kellett naplót írnom, amikor anyám születésnapja volt, ami egybeesik apám névnapjával. Ott indult be valami, amiből később könyv lett. Elkezdtem beszélni a halálukról, az életükről, a család, a környezet életéről, az én életemről. Aztán amikor az Élet és Irodalomtól felkérést kaptam egy tárcasorozatra, kiderült, a téma kimeríthetetlen, dolgoznom kell rajta, eljutni egy olyan pontig, ahol valamiféle egészként látható, ha lezárni nem is lehet.
Akkor vált világossá, hogy ebből könyv lesz. Írtam, mindenhová csak ezt, aztán a végén ott álltam egy halom írással, meg kellett nézni, mit lehet kezdeni vele. Tisztelem a regény műfaját, de az anyagra ránézve látszott, nem lehet „egybeírni”. Tehát vagy kidobom az egészet, vagy úgy hagyom, ahogy van. Vagy az elejétől a végéig megírom a témát újra, vagy megpróbálok egy kvázi zenei kompozíciót létrehozni a szövegekből. Az utóbbihoz éreztem erőt. Ahhoz nem, hogy újra elmélyedjek az élményben. Amikor egymás mellé illesztettem a szövegeket, feltűntek bizonyos hiányok. Megírtam ezeket a részeket, úgy rendeztem új és új struktúrába a létrejött egészet. A struktúráról való döntés adott jelentést az egésznek, akár a címadás. Az, hogy mit választok a könyv címéül, arról szól, merre orientálom az olvasót, mit nevezek meg fókuszként. Számtalan lehetőség volt, az Üvegházat választottam…

Amikor pótolta ezeket a szövegeket, a már meglévőkhöz is hozzányúlt, bővítette, szűkítette őket a koncepció kialakítása érdekében? El kellett végeznie a harmonizáció szép műveletét?

Nem ritkítottam ki őket, hanem rövidítettem, átdolgoztam, hogy kacsintgassanak egymásra. Érdekes volt újraolvasnom az összes novellát, mert közben bizonyos belátásokig jutottam, kérdések fogalmazódtak meg bennem. Mit jelent az emlék, mi marad meg? Mennyit ér az én saját, személyes emlékezetem? Magamba mennyire tudok visszanyúlni, mi az, amit az eddigieken túl képes vagyok még előcsalni? Mennyire megbízhatóak az emlékek, hogyan alakulnak át? Mi köze az én emlékezetemnek ahhoz, ami a rokonaim fejében forog? Ha kétszer kérdezem meg őket ugyanarról, csupán kéthónapos különbséggel, már nyomon követhető az emlék változása. Nagyon izgalmas belátások voltak. Először azt állítottam: emlék az, amit az ember először rögzít, amit az esemény megtörténte után gondolatban először végigjátszik, leír vagy elmesél valakinek. Most ott tartok, hogy azt gondolom, az emlékezetnek vannak mélyebb rétegei is. Izgat, hogy mit lehet előhozni mondjuk a tudattalan „veszélyzónájából”, hogyan tud gomolyogni, minduntalan változni egy anyag. Most, miközben az új könyvemen dolgozom, látom, hogy ami az Üvegház elmesélt történeteinek ténybeli alapjait jelentette, milyen mértékben mozdult el, alakult át azóta – és alakul folyamatosan.