Világaink harca

Szilasi regénye, sok-sok rétegével, rendkívüli gazdagsággal és érzékenységgel megrajzolt karaktereivel egyetlen nap történetét foglalja össze. Egyetlen szegedi nap történetét, pontos helyrajzi megjelölésekkel, a kötet első és hátsó lapjain megjelenő várostérképpel. Parászka Boróka könyvjegyzete.

„Magánérdekű feljegyzést” ígér Szilasi László regénye, a harmadik híd, és valóban családi, baráti életképekkel indít ez a kiborító, katartikus, fegyelmezett és okos regény. Olyan családi és baráti életképekkel, egy osztálytalálkozó hangulatával, amelynek leginkább unalma, hétköznapisága az ismerős. Találkozás a soha meg nem valósult illúziókkal, a mára már kopottá, nehezen vállalhatóvá vált vágyakkal. Szegedi békeidők, szegedi regény, de annyira átlagos, hogy bárhol könnyen átérezhető, elképzelhető.
És akkor fordulatot vesz a történet, amely egy tisztázatlan haláleset, Foghorn Péter, a „Robot” életének és halálának a krónikájává válik. Az eltűnt osztálytárs nyomát keresik a szereplők, elmeséléseik révén nem csak a magyar társadalom teljes rajza bomlik ki, hanem a rendszerváltás utáni nyugati és keleti világ is. A nyolcvanas évek végzettjeit kísérhetjük el, mint disszidenseket, majd hazatérőket, karrierépítőket és karrierbukókat érettségitől a harmincéves osztálytalálkozóig.

A polgári osztálytalálkozó így válik egy világvégi tájleírássá, amelynek főhősei a mindenen túljutottak, a semmiben sem reménykedők, a normákon kívül lévő hajléktalanok. Mellékszereplői pedig a szintén nem reménykedő normatartók.

A harmadik híd sorra veszi az utakat, a történeteket, mi minden vezethet perifériára. És a válasz az, hogy minden a perifériára vezethet. A stabil egzisztencia is elveszíthető, nincs olyan struktúra, legyen az politikai, családi, vagy vallási, amely ne bomolhatna le a körülmények, a szándékok vagy a szándéktalanságok hatására.
Ha Szilasi csak eddig jutna el ebben a regényben, akkor azt mondhatnánk, született egy újabb, szociálisan érzékeny, az empátiában fenntartások nélkül megmerítkező regény. De Szilasi több lépcsőfokot is végigjár.
Mi van akkor, ha ez a bomlás (amelynek rétegeit és miértjeit nagyon részletesen áttekinti) nem pusztán a még fennálló szétesése, hanem annak kritikája, egy alternatív, emberibb élet lehetősége? Hogyan épülnek újra a személyközi viszonyok egy olyan (hajléktalan) közösségben, amelyet az anyagi javak, az egymással szemben támasztott elvárások, az egymás igényeinek felismerése és kielégítése teljesen új értelmet nyer? Meddig tart az én, a személyiség, mi a közösségi minimum, ami egy csoportba, családba, bandába szervez embereket, és mire jó ez? Ezekre a kérdésekre ad választ a regény egyik rétege.
Az újjászülető ellen-világ mellett a régi világ romjait is végigtekinti. És mint ahogy az első perspektíva sem pusztán az empátiáról, az azonosulásról, a szegénység vagy a nincstelenség fölötti megrendülésről szól (hanem mindezek megértéséről, a viszonylagosságok feltérképezéséről), úgy ez a visszatekintés sem pusztán vádirat. Azt is megmutatja, milyen út van a hajléktalanságból vissza, ha ezt az irányt lehet visszaútként minősíteni. (Nem lehet, aki megtapasztalta a lemondás vagy megfosztottság ilyen szintű létmódját, annak nincs vissza, az egészen másképpen látja a to be to have képletét). Mi az, ami működőképesként tartható ebből a maradék világból, mi az, ami nem adható fel, és mi az, amiről le kell mondani, amire nemet kell mondani.
És végül, harmadik szintként azzal is szembesít, milyen ára van a világok és ellenvilágok egymásmellettiségének. Ennek az együttlétezésnek véráldozatai vannak, valódi bozótharc folyik, amit pedig a kezünkben tartunk, az haditudósítás.
Szilasi regénye, sok-sok rétegével, rendkívüli gazdagsággal és érzékenységgel megrajzolt karaktereivel egyetlen nap történetét foglalja össze. Egyetlen szegedi nap történetét, pontos helyrajzi megjelölésekkel, a kötet első és hátsó lapjain megjelenő várostérképpel. Valahol, a nélkülözhetetlen háborús epizódok között, felbukkan egy másik térkép is, hogy értsük, mennyire miénk ez a szegedi világ. A kocsmai verekedésben lecigányozott hajléktalanok segítségére egy titokzatos „magányos vadmagyar” siet. Kabátja hátán egy rajz, Nagy-Magyarországé, amelyet kívülről a mai Kis-Magyarország kontűrje keretez. Figyelmeztetésként arról, hogyan nem látjuk, mi vesz körül, hogyan nem érezzük, mi az, ami már nincs, és mi az, ami még van.

(Szilasi László: a harmadik híd. Magvető kiadó, Budapest, 2014.)