Szentexpó

Kegytárgyak, ikonok, könyvek nemzetközi vásárát tartották Kolozsváron. A négynapos, elsősorban ortodoxoknak és katolikusoknak szánt expón hamis és igazi arannyal, leheletfinom öltözetekkel, miniatűr harangokkal, apró és hatalmas festményekkel kápráztattak, lehetett találkozni magyar szobrásszal, pakisztáni muzulmán üzletemberrel, szigorú tekintetű apácákkal. Kustán Magyari Attila riportja.

A belépő ingyenes, a bejáratnál ácsorgó apácák portékái pedig olcsók: kétlejes, kisméretű Jézus-bizsu, apró imakönyvek, mindenféle kellékek sorakoznak az asztalon, az emberek már itt is elidőznek, nem tudják, mi vár rájuk bennebb. Igaz, a két lej bent nem pénz, elsősorban azért, mert a legtöbb stand nem a hétköznapi ember hitét, hanem a papok-pópák igényeit, a templomok szépítését szolgálja – erről később.
Első körben marosszentannai fafaragóval beszélgetek, Demeter József mögött hársfából formált Jézusok és Szűz Máriák sorakoznak, a katolikus hívek számára. A kínálat bőséges, a kereslet kevésbé: Olaszország, Németország vagy Ausztria mellett az erdélyi magyarok szegények – mondja –, és nem engedhetik meg maguknak, hogy egy szépen megmunkált szobrot vásároljanak. A markomban elférő, falra akasztható Mária negyven lej, a csíksomlyói templomban álló kegyszobor mintájára elkészített, másfél méteres változat ennek többszöröse – egyébként erre a legbüszkébb, mert ő az első, akinek igazán sikerült a másolat. Egy kis munkapadon addig is dolgozik, amíg pangás van, a mester még azt is megengedi, hogy egy alakuló Mária-szobor hátát véssem kicsit. Félve ragadom meg a szerszámot, néhány jobb mozdulat után csúnya lyukat ütök, ám Demeter megnyugtat, és egy szempillantás alatt eltünteti a hibát.

Aranyozott arany A szolid szobrok után belevetem magam az expó sűrűjébe, méretes festményeket, kis ikonokat nézegetek. Egy helyen rám szólnak, hogy nem fotózhatom le a munkákat, ezért odébbállok, de az árakra még rápillantok: több száz eurós szenteket óvtak meg a publicitástól. Ikonba érdemesebb fektetni, ráadásul egészen vonzó kedvezményeket kínálnak: egyik helyen a darabonként húszlejes képeket tízért is vihetem, ha kétszázat rendelek egyszerre.
De vissza az aranyhoz: a legnagyobb stand több méter hosszú, az asztalon, az asztal fölött lógva, az árus mellett, a füle mögött is csak csillogó tárgyakat látni, kelyhet, gyertyatartót, csillárt, keretet, dobozkákat, kereszteket, minden mennyiségben, méretben és stílusban. Aki büszke arra, hogy ortodox, és ezt istenigazából ki szeretné fejezni, annak itt a helye. Árakat nem is írtak ki, az nem lenne elegáns, viszont aki kérdez, annak megnyílik a katalógus, benne a szám, euróban, sok nullával.
Néhány asztallal odébb szimpatikus, idősebb úr magyaráz egy méltóságteljes papnak, akit kockás inges srác kísér és fotóz. Miután egyik méretes aranykeresztjén sem adott túl, az üzletember elpanaszolja: „Barátocskám, nem megy már úgy, mint régen. Akkor az atyáknak is több volt a zsebükben, a templomoknak legyártott tárgyak szintén jobban keltek.” Az úr görögországi céget képvisel, mindent elkészítenek, amire igény van, s mint hozzáteszi: szerencséjére nem csak Romániában kell árulnia.
Később zselés hajú muzulmán férfiba botlom, aki egyenesen Pakisztánból érkezett. Ilyen lehetőséget nem hagyok ki, igyekszem nem provokálóan megtudakolni, hogy egy távol-keleti muzulmán ország fia miként került a keresztény kegytárgyforgalmazás világába. Ám udvarias, üres válaszokon kívül nem kapok mást. A családja ezzel foglalkozik, számos országba eljutnak a kézi készítésű faldíszítéseik, először jár itt, szép ország ez stb.

Megadni a módját Alaposan körbejárom a terepet, elbeszélgetek egy hölggyel, aki az ortodox templomok festményeihez szükséges kenderről mesél, majd egy magyar árussal, aki üvegfestő céget képvisel. Bármit felvarázsolnak az ablakra négyzetméterenként százötven euróért, de ide kifejezetten szentekkel érkezett. A cég tulajdonosa, bár jelentős profitra számíthatna egy-egy újonnan épülő templom üvegezéséből, olcsón vagy akár bérmentve is kész dolgozni. Megismerkedem a gyergyószentmiklósi Vox Humana egyik orgonakészítőjével, aki úgy látja, a következő néhány évben nem lesz okuk panaszra, a piac jelentősnek mondható azzal együtt is, hogy az erdélyi magyar egyházak fizetőképességét is érintette a válság. Nagy konkurenciát jelentenek viszont a mechanikus, hagyományosan készített hangszereknek a műanyag szintetizátorok, ezek olcsóbbak, és akár egy csomagtartóban is könnyebben elférnek.
Az oltár szépségét és Isten további magasítását kifejezendő – idézet egy szórólapról – finom anyagokból, aranyozott cérnával, kereszttel, szentképpel tarkítva megannyi papi ruha közül lehet válogatni. Vannak egyszerűbbek, vannak fehérek, vörösek, sárgák, kékek, feketék, rövidek, hosszúak, pocakosak, vannak mindenféle funkcióra, a maguk hagyományos ismertetőjegyeivel. A csarnokban a pópák úgy próbálgatják az akár kétezer lejes öltözeteket, mint a plázacicák a divatos szoknyákat, láthatóan elégedettek a kínálattal. Egy másik pap harangzúgást kísér figyelemmel, majd a temploma tornyába beszerkesztendő óra tetszetős számlapját mutatják meg neki, arra számítva, hogy hamarosan megköttetik az üzlet.