Széna, szobor, szabadság

Erdélyi magyar alkotó szénaszobrait is kiállítják a nyári londoni olimpiai játékokra szervezett Kulturális Olimpián, a kolozsvári BARTHA CIUPE ERNÕ munkái 130 pályamű közül nyerték el a zsűri tetszését. Kustán Magyari Attila beszélgetett az alkotóval művészetről, boldogságról az Erdélyi Riport 2012/12. számában.

Ahogy utólag megszámolom, öt telefonbeszélgetés után sikerült találkoznunk Bartha Ernővel, egy szerdai napon. Délelőtt autóbuszra ültem, Magyarfenes határán pedig már messziről láttam az erdő alatt elkerített tanyán a magasló szobrokat, amelyek minden bizonnyal jelentősen hozzájárulnak az amúgy is szép falu értékéhez. A megállótól visszasétálok a falu széléig, a kőkapu előtt a telefonért nyúlok, de Laci, a gondnok már megindul felém. Közben egy szürke szamár bődül el, egy láncra fogott kutya ugatni kezd, másik kettő pedig távolabb poroszkál. Nem vagyok valami nagy kutyabarát, de az etikett szerinti körbeszagolgatásokat még kibírom, a megérkező Bartha Ernő pedig mosolyogva kérdi, allergiás vagyok-e a kutyaharapásra?

Vállalkozás, kultúraépítés. Arra vagyok kíváncsi, hogy a ma előttem álló ember miként formálódott gyerekből középkorú alkotóvá, de a kiállítások, elismerések listáját nem kérem el, a honlapján úgyis megtalálni mindent. A forrás a gyerekkorban keresendő. Természetközelben nőtt fel, Kolozsvár peremén, a város viszont később a terhére vált, ahogy ő mondja, beszűkült számára. 1987-ben a diktatúra fogsága elől Magyarországra ment, később hazatért, vállalkozásokat indított el, hogy majdani anyagi szabadságát előre megalapozza. Az üzleti életről keveset beszél, bár próbálok megtudni többet arról, hogy mikkel is foglalkozott. A szalonbiliárdot példát ő hozta be Romániába, lovakkal kereskedett, – igyekezett úttörő vállalkozásokat indítani. Rendkívül izgalmas ez: előre tudta, hogy a felépített birodalmat otthagyja később, és mégis nehezére esett, évről-évre halasztgatta a sorsfordító lépést. Nem csak az üzlet világában számított rendhagyónak, hanem a művészetben is. Egyik tanára felszólítására, hogy ne konvencionális anyagokat használjanak az alkotásokhoz, Ernő a lovak szénáját használta fel. „Csak hozzáértem a szénához, és megszülettek a szobrok”, – mondja. Tanárának megtetszettek a munkák, és rögtön javasolta, hogy egy kiállítást szervezzenek. Az alternatív kulturális életben alaposan elmerült, fesztivált szerveztek, a kolozsvári Music Pubot működtették.

Menekvés a szoborparkba. Idővel zavarni kezdte a káosz – bár nem vágyik vissza a múlt rendszerbe, hiszen az elől menekült el egyszer, véleménye szerint akkor legalább rend jellemezte a társadalmat. Ma semmi nincs, teljes káosz uralkodik. A társadalom jelenleg épül, de nincs ideje és türelme ahhoz, hogy ezt figyelemmel kövesse. „Egyszerűen minden zavar, ami ma történik, azért vagyok itt. Vagy egy fejlettebb rendszerben kellene élni, ahol létezik egy polgárság, vagy archaikus, primitív népek közt”, – mondja. Korábban meg szerette volna változtatni a világot, mára azonban elért oda, hogy csak egy darabot szelt le belőle, és azt formálja úgy, ahogyan szeretné. Egy alkotásnak tekinti ezt a helyet is, többgenerációs projektnek. Az első öt évben csak barátkozott a telekkel, nem nyúlt hozzá, aztán lassan formálni kezdte, örvendett, ha egy követ úgy helyezett el, hogy az találjon. Az alsó és a felső szinteken állította fel a szobrokat, középen a lakóház uralja az összképet. Ez a hely persze nem zárt: a kerítések nem elválasztják, hanem meghatározzák a vásárolt tanyát. Bárkit szívesen lát, aki egy sétát szeretne tenni nála, – mondja, én pedig arra gondolok, szaván fogom még. A környék ugyanis lélegzetelállító. A kapu előtt hangos autók húznak el, távolabb az autópálya látható, de amögött hegyek húzódnak, a másik irányban pedig az erdő a szomszédja. A tanya háromszintes, tágas, fölöttünk a végtelen kék ég. Lassan körbesétáljuk a helyet. Bekukkantunk a borpincébe, ahol több a kisplasztika, mint a bor, megtekintem a három lerobbant autót, amelyek a múltat képviselik itt, aztán felsétálunk a házhoz. Ez egy valódi máramarosi faház, belül két szobával: az első egyszerre dolgozószoba, konyha, a második a hálószoba. A bejárati ajtó mellett tükör, amelyre bajszot rajzolt: ez a bajuszállítója, mondja.

Dali, Rákóczi, Iancu. Apropó, bajusz – székelyföldiként korábban azt hittem, Ernő maga is odavalósi, aztán azzal gyanúsítottam meg, hogy tán Salvador Dalí a példaképe, s ezért kölcsönözte tőle a bajuszt is. Rákérdezek, a válasza: nem talált egyik elképzelésem sem. A családneve valóban elterjedt a Székelyföldön, és járt a Dalí-múzeumban is, de kerüli, hogy bárkit is utánozzon. Egyébként is, egy alkalommal egy paraszt úgy kiáltott fel, amikor meglátta őt, hogy Avram Iancu, egy cigánygyerek pedig domnu’ Rákóczinak nevezte, a régi reprókról felismerte a bajszot. Dalíra visszatérve, jól látható, hogy a bajusz eltakarásával is hasonlít a világhírű festőre, mint vallja, az exhibicionizmusát tekintve is.

A három dimenzió. Górcső alá vesszük a munkákat, együtt sétáljuk körbe a különböző szobrokat. A legalsó szinten látható az Időspirál, ez a darab kissé rossz állapotban található most, de a fémhálón elhelyezett széna bármikor kicserélhető. Az alkotás tehát ciklikusan megújul, egyébként is, úgy véli, a művészeti darabok nem kell örökkévalóak legyenek. Az Időspirál érdekessége egyébként, hogy mozgásérzékelőt szerelt rá, így aki átmegy alatta, madárcsicsergést fog hallani. Már indulnék is kipróbálni, amikor szól, hogy ez az opció most nem működik. Ezt a tapasztalatot tehát kihagyom, de szerzek helyette mást: az egyik kutya folyamatosan harapdálja a szamarat, én pedig mindvégig azt gyanítottam, hogy az eb a gonosz – végül Ernő elmagyarázta, hogy az igazi kotnyeles a szamár, ő az, aki mindig kötekedik a többiekkel. A következő szobor igazán kellemes látvány, és nem is járok messze a valóságtól, amikor egy madarat vélek látni benne. Igaz, dinoszauruszt is mondok, de a madár a lényeg. Az alakja pedig lenyűgözően szép, és igaza van Ernőnek, amikor azt mondja, hogy körbejárva újabb és újabb látvány tárul elém. Amikor megálmodta ezt a formát, arra törekedett, hogy olyan legyen szinte, mintha egyetlen vonalból meg lehetne rajzolni. A telek sarkában lent, és a máramarosi ház fölött ugyanaz a munka található. A lenti fémből készült, szép, vörös rozsda borítja a felületét, a fenti szénaszobor. A ház alatt másik darab is található, ez az 1848-as szabadságharc emlékére készült. Az ágyú végén harangot látni, ezt minden március 15-i ünnepségen meg is húzza, éppen annyiszor, ahány év eltelt az esemény óta. Ez a kedvenc ünnepe, mondja, a forradalom miatt. 1956 is jelentős volt, 1989 szerinte nem forradalom, de 1848-at a romantikája, misztikuma teszi széppé számára. Kapok az alkalmon, és megkérdem, mennyire fontos számára a magyarsága? Világpolgárság és egyetemes gondolkodás mellett is számít neki, hogy magyar, – válaszolja, de hozzáteszi: ezt az érzést természetességgel viseli, nem hivalkodik vele. Felsétálunk a többi szoborhoz, megpihen a széna-napernyő alatt, a domboldalon fellépeget egy cica, azt ölbe veszi, az állat lábán levő sebet vizsgálgatja.

A körút végén visszakísér a kapuhoz, de nehezen ér véget a beszélgetés, kérdések kerülnek elő, nevetés csendül fel. Nem is lehet annyit megtudni róla és a munkáiról, amennyi elégséges volna, az egyik témáról a másikra ugrálunk, amíg aztán eljön a búcsú pillanata. Alkalmit várok, és amikor már szalad az aszfalt alattam, akkor is képzeletben a tanyán sétálok, a szamárbőgést hallgatom, és azokat a furcsa szobrokat nézem, amelyek létjogosultak, persze, de milyen nagyon kirívóak a megszokott tárgyak között!