Szárszói (osztály)találkozó

Tíz év után szervezett újra találkozót Balatonszárszón Farkasházy Tivadar. A kilencvenes évek elején indult, egy évtized után megszakadt sorozat újrakezdésének történéseit Tasnádi-Sáhy Péter foglalja össze.

Kapcsolódó képriportunkat tekintse meg Facebook oldalunkon!

Vannak települések, amik nehezen felfedhető összefüggések folytán meghatározóvá válnak egy ország életében. Ha Magyarország 20. századi történetét tekintjük, elég József Attila utolsó hónapjaira, illetve tragikus halálára vagy az 1943-as Magyar Élet Táborra gondolnunk, hogy már csak ezen az alapon előkelő helyezést szavazzunk meg Balatonszárszónak egy ilyen listán, pedig még nem is értünk a település érdemeinek végére. Merthogy 1993-tól kezdve Farkasházy Tivadar humorista, lapszerkesztő szárszói nyaralójának kertjében került sor 10 éven keresztül arra az értelmiségi találkozósorozatra, mely lehetőséget biztosított a közélet különböző területeiről érkező politikusoknak, közgazdászoknak, tudósoknak, művészeknek, hogy fontos vitákat lefolytatva fenntartsák a párbeszédet a közös ügyekről. A régi képeket nézegetve szinte hihetetlen, hogy a nagy öregek – Fejtő Ferenc, Kosáry Domokos, Faludy György, Méray Tibor, Jancsó Miklós, Göncz Árpád – mellett olyan lelkes fiatalemberek is látni a híres sátor alatt, mint Deutsch Tamás, Orbán Viktor vagy éppen Kerényi Imre.
A magyarországi viszonyokat ismerve nem feltételeztem, hogy a tíz év szünet után ismét összehívott rendezvényen visszarepülhetek ezekbe a régi, reményteli időkbe, de meg kell valljam, élt bennem a vágy, hogy legalább a szeléből megcsapjon valami. Kevéssel a reggel kilencre meghirdetett „nyitás” előtt érkezem, a kapuban biztonsági emberek fogadnak, akik kicsit tanácstalanul állnak az Erdélyi Riport nevének hallatán. Szerencsére, házigazdánk fia, Farkasházy Benedek éppen arra jár, és átsegít a nehézségen, így a kívül rekedt magyarnemzetes és echotévés kollégákat hátrahagyva beléphetek a híres kertbe.
Mivel még alig lézengünk páran, van időm elmélkedni kicsit a sajtó efféle megosztásáról, aztán a dekoráció eltereli a figyelmem. Házigazdánk nem vetkőzte le humorista mivoltát, szellemes feliratokat aggatott a fákra és falakra: „Itt hamarosan 1A minősítésű stadion épül, amelyhez a területet Farkasházy Tivadar biztosítja, az építőanyagot a hazánkban még tevékenykedő külföldi cégektől kobozzuk el.” „Itt nem nyílik nemzeti dohánybolt” (a nyaraló ablakán), „Nemzeti italbolt – pálinka csak szabadságharcosoknak” (a frissítőket rejtő bódé falán). Utóbbit kifejezetten veszedelmesnek tartom, nem kéne ötleteket adni.
A lassan szállingózó vendégsereget elnézve (érkezésüket egy ötperces mikrotüntetés zavarja meg) olyan érzésem támad, mintha egy ’95-ös Ki kicsodát lapozgatnék: Szekeres Imre, Lendvai Ildikó, Kuncze Gábor, Fodor Gábor, Kovács László, Hiller István, Magyar Bálint, Vágó István, Nagy Bandó András, Medgyessy Péter, Gálvölgyi János, Hernádi Judit, Bródy János, csak hogy az ismertebb nevek közül említsek néhányat. Nincs ezzel semmi baj, amennyiben a fiatal, „érintetlen” értelmiség – remélem létezik – titkos szekcióülést tart valahol, s ezért nem képviselteti magát, mert Karácsony Gergely és Juhász Péter, valamint néhány szépreményű fiatal politológus önmagukban kevesek ahhoz, hogy fiatalos lendületet csempésszenek a palettára, főleg egy olyan bulin, ahol néhány kifejezetten elhasznált név is szerepel a vendéglistán. A mai fősodorhoz tartozó értelmiséget legalább ennyire hiányolom, de az ő távolmaradásuk bizonyára nem vethető a vendéglátók szemére.
Hamar kiderül, a rendezvény nem is az egybegyűltekről szól, van két főszereplő: Bajnai Gordon és Mesterházy Attila, ami viszonylag nehezen egyeztethető össze a találkozó apolitikusnak meghirdetett mivoltával. A volt miniszterelnök érkezik előbb, kellemes meglepetés, hogy mindenféle felvett pózt mellőzve beszélget, elvegyülve a tömegben. Mesterházy nem sokkal a hivatalos program előtt fut be, talán egy fokkal nagyobb feltűnést keltve. Érdekes színfoltként megjelenik Gyurcsány Ferenc is, rá nem jellemző szerénységgel húzódik meg, majd nagyjából a harmadik Öszöddel kapcsolatos megjegyzés tájékán angolosan távozik.
A nap első felszólalója a szárszói nagy öregek egyike, Méray Tibor. A Kossuth-díjas író József Attila Levegőt! című verséből vett idézettel (Óh, én nem így képzeltem el a rendet!) indít, majd a régi találkozók szellemét megidézve Szárszót a bizakodás és a remény átriumának nevezi.
Utána Konrád György kifejezetten jó érzékkel az olyan dialógusokat hiányolja a magyar közéletből, melyben a felek nem nézik alapból hülyének a másikat, vagy rúgnak bele kérdezés nélkül, de e gondolatsor kibontása helyett inkább aktuális kérdésekre vált, összefogást sürget a baloldalon Bajnai vezetésével, mire a moderátor Farkasházy kéri, ne tegyenek nyílt javaslatokat az ellenzék vezetőjének személyét illetően.
A nagy öregek közül még Paul Lendvay, illetve Heller Ágnes lép pódiumra, utóbbi érdekes meglátását osztja meg a publikummal: a magyar népnek most kell megfizetnie a ’89-ben ingyen kapott szabadságért.
A felvezetésnek szánt beszédek után Hiller István tart humortól sem mentes, a kulturális élet állapotát elemző előadást. Érzékletes példája szerint a vita arról zajlik, hogy a szarmaták agyarát ezután ne centiméterben, hanem hatványmilliméterben mérjük-e, pedig röviden ki kéne mondani, a szarmatáknak nincs is agyaruk.
Már csak a Kéri László–Petschnig Mária Zita politológus-közgazdász házaspár helyzetértékelőjét kell kivárni, hogy elérjünk a rendezvény főeseményéhez, amikor Farkasházy Tivadar a Bajnai–Mesterházy párost szólítja színpadra. Gyufahúzással döntik el, kié legyen az első megszólalás, az MSZP elnöke nyer, de átengedi a jogot. Bajnai visszafogott helyzetértékelést tart, Mesterházy inkább ügyes kortesbeszédet mond, melynek legfőbb eleme, hogy a harc a választásokkal nem fog véget érni, a győzelem után sem lehet szűzlányok módjára küzdeni, hogy lebontsák Orbán rendszerét. Mentségükre legyen mondva, az alapfokú érettségivel rendelkezőkhöz mért hangot senki sem nehezményezi. Végül Farkasházy egy-egy biciklivel ajándékozza meg a jelöltaspiránsokat, mondván, egy tandemnél bajos, ki ül elől, merre kormányoz, a hátsó pedig teker-e rendesen. Bajnai kerékpárját B-betű ékesíti, Mesterházyét egy M, a házigazda egy X-et is a kezükbe ad, hogy teljes legyen a szóvicc (BMX), jelképezvén, kerüljön minél több X emellé a két név mellé. Együtt kijelentik, lesz összefogás, csak a programokat kell egyeztetni. Ez az, amiről egész nap nyilvánosan nagyjából egy szó sem esik, esetleg a kiscsoportos beszélgetések közben, de hiába igyekszem meghallani valamit a társaságok mellett ácsingózva, a hangos beszéd nem jellemző.
A kampányízű, táborkovácsoló első felvonás után a második akár némi okot is adhatna a reménykedésre, ha az elhangzott témákat, észrevételeket felvetésük után nyilvános vitára bocsátanák, vagy legalább lennének hozzászólások, de ilyesmire még szándék sem mutatkozik. Somogyi Zoltán politológus kezdi a sort, aki kizárólag kérdésekkel érkezett olyan témákban, mint: lehet-e nagykoalíció a Fidesszel a Jobbik ellen, van-e bizonyíték arra, hogy a bizonytalanokat összefogással lehet megszólítani, miért nincs határozott ellenzéki válasz a kormány lépéseire, miért nincsenek külön pártprogramok, végül miért baj, ha az ellenzéki vezéraspiránsok versengenek? A kérdések kibontatlanul maradtak a sátor fülledt levegőjében.
Karsai László Kell-e Horthy-szobor? címmel a volt kormányzó tevékenységét igyekszik objektíven elemezni, felsorolva annak érdemeit, és ennél számosabb hibáit, azzal zárva beszédet, hogy a felállítandó szobrokra mindenképpen rá kell írni: „állíttatta a Rákosinak és Sztálinnak hálás magyar nép”, mivel ez a két ember mentette meg a kormányzót attól, hogy háborús bűnösként elítéljék.
Ormos Mária a konzervatív kultúrharcot elemzi, először egy olyan modellt felállítva (Wesselényire, Deákra, Treffortra, Eötvösre, Barossra, Bethlen Istvánra építve), ami akár működőképes is lehetne, majd azt boncolgatja, mégis miért vállalhatatlan nevekkel áll elő a jelenlegi kurzus. Erre két elfogadható okot, vagy ezek keverékét látja megfelelő válasznak: a totális dilettantizmust és/vagy azon szándékot, hogy ezen a „puha” terepen lehet gesztust tenni a szélsőjobbra kacsintgató szavazók felé.
Közben Farkasházy bejelenti, kitette az Index újságíróit, mivel az előző esti zártkörű rendezvényre belógva lefotózták a nyaraló mellékhelységét, s posztolták az oldalon „Teddy és Mimi wc-je” felirattal. Az online média átka, mindent egy kattintásért. Az külön jegyzet témája lehetne, hogy egy ellenzéki közszereplőnek mennyire kell toleránsnak lennie az ízléstelen viccekkel szemben.
A külhoni blokkban Petr Pithart cseh politikus, Bugár Béla, a Híd-Most elnöke, illetve Markó Béla levelei hangzanak el, utóbbiét Gáspárik Attila olvassa fel, lásd a levél részleteit keretes anyagunkban.
A záróblokkban vannak kifejezetten érdekes felszólalások, az egyikben Lakner Zoltán igyekszik belerúgni egyet a méhkasba, kijelentve, hogy az Orbán-rezsim nem előzmény nélkül való, hanem egy baloldali politikai bukás eredménye, de „Magyarországon mindenki a mások múltját szereti bevallani”, vita nem támad ebből sem. A rendezvény szép lassan véget ér, a zárás stílusosan a régi mikroszkópos időket felelevenítő Orbán paródia, ami annyira friss és humoros, hogy még az ezen szocializálódott közönség is csak kényszeredetten nevetgél.
A kocsiban ülve azon gondolkodom, mi is volt ez? Ha az ellenzéki értelmiség elitjének seregszemléje, akkor az életben maradás érdekében érdemes lenne alávetnem magam egy agymosásnak, mely során a nemzetiszínűre festett lózungokat a fejembe töltik, esetleg szereznem kell egy kis házat a pusztában, s autonóm területnek kikiáltva hermetikusan elzárnom magam a külvilágtól. Végül úgy határozok, egy baráti osztálytalálkozót láthattam, ahol kedves nyugdíjas urak és hölgyek összesereglettek a régi szép idők emlékére. Csak tudnám, miért kellett ehhez ekkora felhajtás.