Lelkiségében szörnyű, ami itt van

Nagyváradon járt Én vagyok című könyve bemutatóján Havas Henrik újságíró, műsorvezető, címzetes egyetemi docens, akivel közönségtalálkozója előtt Szűcs László beszélgetett.

Boldog születésnapot kívánok. Szokta ünnepelni?

A születésnapokat nem tartom nyilván. Hogy a magamét nem, az még rendben van, de a feleségemét sem, meg a családtagjaimét sem. Ha megkérdezné, hányadikán született apám, anyám, nem tudnám megmondani. Az unokáimét tudom, mert Peti is, Zsófi is huszonharmadikán született. Általában számokat nem tudok megjegyezni, de hogy őszinte legyek, nem is nagyon érdekelnek. Úgyhogy a születésnap, az rajtam kívül eső dolog.

Egy komoly betegség után sem értékelődik fel?

Nézze, sem betegségtudatom nem volt, sem halálfélelmem. Nem volt rá időm. Ha nem velem történik ez a história, biztos, hogy könyvet írok belőle. Nem normális dolog, hogy három évig járok egy fizetős, méregdrága helyre, aztán egy rákműtét előtt két héttel Nospát írnak fel, görcsoldót. Majd a műtét előtti napon annyit tudok, hogy súlyosan gyulladt a vastagbél egy kis szakasza, el kell távolítani. Végül, amikor magamhoz térek az intenzíven, kiderül, hogy egy négy és fél órás műtét során eltávolítottak a vastagbélből egy métert. Már nincs lépem és a hasnyálmirigyem egy részét is eltávolították. Mert olyan gyulladt összenövések voltak, hogy csak így lehetett megoldani. A műtét brilliáns volt – közölték, s kérdezték, akarok-e tudni részleteket. Mondtam, nem akarok. De kiderült, hogy cukorbeteg is vagyok. Eddig az sem voltam. Tudja, hogy az egészben mi volt a legjobb? Egy VIP-szobában voltam napi harmincezerért, december tizenharmadikán műtöttek, tizenkettedikén bementem, az első dolgom volt a Móricz-naplót odatenni az éjjeliszekrényemre. És akkor azt mondja a nővér: „Na, ennek sem fog a végére jutni.”

Biztató lehetett.

Az. El is nevettem magam, majd ránéztem. És ő nem nevetett. Akkor már elgondolkodtam, lehet, hogy mégsem egy húsz-harminc perces műtétről van szó. De huszonnegyedikén már hazaengedtek, jöttek az unokák Spanyolországból. Ott élnek a lányomék. Később kiderült, hogy semmi nem maradt vissza. Fél év után egészségesnek nyilvánítottak. Azóta sem érzem magamon a betegséget, ezért ezzel nem foglalkozom, erről nem írnék könyvet, arról viszont igen, hogy kezeltek félre, hogy nem vették észre, milyen állapotban vagyok.

Az utóbbi napok szomorú aktualitása Horn Gyula halála. Milyen emlékeket őriz róla?

1993-ban Balatonszárszón, Farkasházy Tivadarék kertjében az első találkozón én vezettem az első vitát. Amikor véget ért, a társaság elvonult ebédelni. Lépcsőn kell lemenni az útig, a lépcsőnél korlát van, ott állt egyedül Horn Gyula. Senki nem állt vele szóba 93 nyarán. Pedig ott volt több száz értelmiségi. Odamentem, váltottunk pár szót. Egy év múlva, amikor megnyerték a választást, elmentem a Horn-kormány eskütételére. Az ülésterem bejárata előtt hatalmas tömeg, középen a Horn, mindenki körbeállta. Mindenki beszélni akart vele és tolongott. Én nyolc-tíz méterrel odébb leültem egy székre. Valahogy a Horn kiszúrta, hogy ott vagyok. Kezet fogtunk, félrehúzott. Intett, hogy hagyjanak minket békén. Ebben benne van kicsit a Horn jelleme. S még egy epizód, 2002-ben, amikor Medgyessyt indította az MSZP miniszterelnöknek, szerveztek egy kampányindító bulit. Ott láttam, hogy megint egyedül ül a Horn, hátul, az utolsó asztalnál. Nézett maga elé, a kutya nem állt vele szóba. Ezt megint csak azért mesélem el, hogy lássa, hihetetlenek az emberek. Az elvtársai is senkiháziak, az újságírók többsége is senkiházi. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindig én beszélgettem Horn Gyulával. De ilyen a politikusok sorsa.

Egy szűk hétig tagja volt államtitkárkén Horn kormányának. Mit jelentett ez a kitérő a sajtóból a politikába?

Amikor Horn 95 őszén felhívott, hogy menjek be hozzá, egyértelmű volt, ez nem jelenthet mást, mint megbízást a Bokros-csomag utáni idők kommunikációjára. Surányi és Bokros akkor megmentették az országot. Horn Gyula egyrészt nem értett semmit az egészből, de jó érzékkel felfogta, hogy kikre kell hallgatni. Húsz százalékkal csökkentek a reálbérek, ettől ő megőrült. Egyszerűen nem tudta elviselni, hogy csökken az életszínvonal. A Kádár-rendszer arról szólt, hogy annyi pénzt veszünk fel mindig, amennyi kell, de olyan nincs, hogy karácsonykor ne lehessen mandarint, banánt, meg karajt kapni. Hogy erre rámegy az ország, eladósodunk, az nem számított. Tehát a Bokros-csomag megmentette az országot, de rossz volt a kommunikációja. A hat nap előtt volt pár hetem körülnézni, hogyan működik ez az egész. Azért mondtam le, mert rájöttem, hogy menthetetlenül alkalmatlan vagyok az apparátusbeli léthez. Nekem nincs sem kedvem, sem időm kitalálni, hogy ki ellenség, ki barát. Miután államtitkár lettem, telefonon beszéltem Hankiss Elemérrel, aki akkor Bécsben tanított. Azt mondja: „Henrik, te tényleg bekerültél a kormányba?” Mondom, ja. Azt mondja: „Ez marha jó. És a kormányülésen ott lehettél? Ez marha nagy élmény” Mondom, igen. „És hat nap után lemondtál? Ez marha jó! Így megúsztad!” Legyünk őszinték, tényleg élmény volt két kormányülésen ott ülni. Mutasson egy újságírót, akit beengednek.

Van-e ma olyan aktív politikus, akitől egy hasonló felkérést elfogadna?

A következő magyar miniszterelnöktől, aki nem Orbán Viktor. Egyébként Viktorral egészen jóban vagyok. A személyes nexusunk normális. Biztosan azért, mert rég találkoztunk. 2009-ben együtt voltunk egy futballmeccsen. Hozott nekem kólát, szendvicset. Amikor én Horn Gyula felkérésére igent mondtam, arra gondoltam, úgy megyek a kormányba államtitkárnak, mint liftszerelő a parlamentbe. Marhára nem érdekel, hogy milyen kormány van, meg kell javítani a liftet. Marhára nem érdekel, milyen kormány van, meg kell javítani a kommunikációt. Ebből a szempontból azt kell mondanom, hogy én Orbán Viktornak is lennék a…, csakhogy nincs rám szükség, ott nem szakemberekre van szükség, hanem, nem tudom.

Illetve azt gondolják, hogy a lift prímán működik.

Miközben én már látom, hogy foszladozik a kábel, ami tartja.

Akárki is legyen, úgy gondolom, nem lesz könnyű dolga sem a következő miniszterelnöknek, sem a következő kormány kommunikációs vezetőjének.

Mindenki ezen gondolkodik Magyarországon, hogy lehet a dolgokat rendbe hozni, ezt a szörnyűséget visszacsinálni. Ez majdnem akkora munka, mint amilyen Romániában volt. Két éve mondtam a feleségemnek, megyünk Erdélybe, egyszerűen összerándult. A nyolcvanas években jártunk Kolozsváron. Szürke, esős idő volt, a sínek mellett fegyveres katonák vagy rendőrök sétáltak. A feleségem iszonyodva nézte, s mondta: menjünk innen, ezt nem bírom idegekkel. Most két éve megnyugtattam, előtte már körbejártam egy barátommal, hogy ez már más, hidd el. Repülővel mentünk Marosvásárhelyre, várt a szovátai szálloda autója, mindenki kulturált volt, a szállodában mindenki beszélt magyarul, a feleségem nem akarta elhinni, hogy Romániában vagyunk. Vagy azt láttuk Marosvásárhelyen egy étteremben, hogy egy hangos magyar társaság mellé beült egy románokból álló társaság. A feleségem ijedten kérdezi, hogy itt most mi lesz. Mondom, erre én is kíváncsi vagyok. De az történt, hogy elvoltak egymás mellett. Romániában meg tudott változni a helyzet, ebből a Ceauºescu féle katasztrófából egy egész normális helyzet teremtődött. Légkörében valami hasonló adódott nálunk. Lelkiségében szörnyű az, ami Magyarországon van. Innen normalizálni a helyzetet baromi nehéz lesz.

Ha a nyolcvanas évek Magyarországára gondolok, egyszerre jelenik meg egy színesebb, szabadabbnak látszó sajtóvilág, ugyanakkor a diktatúrára jellemző esetek is, különösen vidéki kiskirályok, megyei, városi elvtársak szereplésével.

Amikor a Szolidaritás a nyolcvanas évek elején feltűnt Lengyelországban, összepakolták a Magyar Rádió fontosabb embereit és elvittek a Kertészeti Kutatóintézet vendégházába, ahol Gombár Csaba tartott előadást arról, hogy mi történik Lengyelországban. Elmondta, amit mi nagyjából tudtunk, hogy a lengyel társadalom kettészakadt. Van egy privilegizált, közutálatnak örvendő pártelit, amelyik mindent megszerez, mindent harácsol, és van egy nagy leszakadt réteg, főleg diplomás munkanélküliekből, akik vegetálnak. És van egy vékony, szűk középréteg. A Kádár-rendszerre az volt a jellemző, hogy a kádári puritanizmus miatt egy vékony elit volt, Kádár megőrült azoktól, akik harácsoltak. És volt egy ugyancsak szűk, lecsúszott vidéki szegény réteg. Középen pedig egy masszív, erős középréteg – mondta Gombár Csaba, – ahol mindenki egyformán érzi jól és rosszul magát. Jól érzi magát, mert vehet Wartburgot, Trabantot, háromévente utazhat Nyugatra, s nem szólnak bele a magánéletébe. Az ment templomba, aki akart, a kutya nem foglalkozott vele. A Kádár-rendszerben olyan miniszterelnökünk volt, aki Ford-ösztöndíjas volt Amerikában. Ehhez képest szegény csehszlovákoknak jutott a Gustav Husak, a büdös bunkó parasztja. Azt nem tudom, volt-e Ceauºescunak Ford-ösztöndíjas miniszterelnöke, de nagyon meg lennék lepődve. Magyarországon jött az a fiatal értelmiségi csoport, amelyik 1986-ban a Fordulat és reform című tanulmányban kimondta, hogy a szocializmus, mint modernizációs kísérlet csődbe jutott. Kimondták így hangosan - ott voltam, Pozsgay Imre odaadta a Népfront nagy előadótermét a tanulmány bemutatására -, hogy a szocializmus helyett valami máshoz kell nyúlni. Benne volt a levegőben, hogy újra kell ezt az egészet kezdeni. Hátulról egy kolléganő megkérdezte: „Ilyenkor a királyokat fel szokták akasztani, most akkor itt mi lesz?” Akkor gondolkodtunk el először azon, hogy ezen a dolgon hogy lehet változtatni. Ez benne volt a levegőben, aki nem volt hülye, az tudta. Egy volt a lényeg: ússzuk meg vér nélkül. Ússzuk meg!

1979-ben a közszolgálati rádiónál kezdte újságírói pályáját. Mit gondol ma a közszolgálatiságról egy olyan, végletekig megosztott társadalomban, amelyben él?

Én ebbe bele vagyok betegedve. Van Pesten is lakásunk, de a feleségem kérte, éljünk Kisorosziban. Ott nem fogható a Klubrádió, ez a világhírű magyar rádió. Röhej, hogy egy rádió az egyik központi problémája kell legyen a magyar kormánynak, az, hogy miként lehetne elhallgattatni. Szóval mivel nálunk sem fogható, kénytelen vagyok otthon a közrádiót hallgatni. Komolyan mondom, ha reggelente nagyapám borotvájával borotválkoznék, komoly veszélyben lenne az életem. Egyszerűen már szégyellem, hogy a Kossuth Rádió munkatársaként egykor Reggeli krónikát vezettem, 168 órát, politikai vitaműsorokat, s most jönnek ugyanezekben a műsorokban ezek az alázatos szolgalelkű senkiháziak, akik papírból olvassák fel a kérdéseket, s nincs visszakérdezés. Ez a nyolcvanas évek Magyar Rádiójában elképzelhetetlen lett volna.

Tartósan lehet hülyének nézni a rádióhallgatót, a tévénézőt?

Márai a naplójában azon morfondírozik, hogy a második világháború legtragikusabb következménye a polgárság eltűnése. Másutt meg azon, hogy a magyar polgár soha nem ott tenyészett, amely terület most a Csonka-Magyarországot jelenti. Az igazi magyar polgár felvidéki volt, kassai volt, rozsnyói volt, meg kolozsvári, váradi. Budapest egy echte sváb-zsidó népességgel rendelkezett egészen a századforduló utáni időkig. Ötven százalékban én is sváb vagyok, Rokobauer Henrik molnármester volt a nagyapám. Anyai nagyapám meg tót suszter. S van bennem huszonöt százalék magyar vér is, mert a nagymamám, Papp Erzsébet egy bábolnai asztalosmester lánya volt. Visszatérve Máraihoz: hol van itt magyar polgárság? Az elveszett a Felvidékkel, elveszett Erdéllyel, elveszett Szabadkával, Újvidékkel. Maradt ez a katyvasz Budapest, ez a világváros, a világ legszebb városa. Akik budapesti magyarok, sokak felmenői közül menekültek valahonnan, meghúzták magukat vagonokban, s elkezdtek antiszemiták lenni, mikor látták, hogy a zsidók Újlipótvárosban milyen marha jól élnek. Utána mosolyogtak, amikor a zsidókat belelőtték a Dunába. Márainak igaza van, ami nekünk itt maradt kilencvenháromezer négyzetkilométeren, az katasztrófa. Mi nem területeket vesztettünk el Erdéllyel meg a Felvidékkel. A lelkünket, az intelligenciánkat, a magyar polgárságot.

A könyv végén van egy érdekes öninterjúja. Egy helyen azt mondja: „Amit akartam, azt megcsináltam, ami nem sikerült, arról eleve lemondtam.” Könnyen lemond dolgokról?

Úgy tizenhat évesen volt egy megrázó élményem. A Dunán abban az időben a sétahajókon jó zenekarok játszottak. Egyszer odamentem egy lányhoz, s azt kérdeztem: szabad? Végigmért, s azt válaszolta: veled nem táncolok. Azt hittem, ott helyben meghalok. Lehet, hogy e visszautasítás miatt van az, hogy soha munkát nem kértem, nem ajánlkoztam kiadónak, rádiónak, televíziónak. Soha nővel nem kezdtem ki, ameddig nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy nyert ügyem van.

Van-e, amit még feltétlenül meg szeretne csinálni?

A munkával kapcsolatban nincsenek elvárásaim. Ami jön, az jön.

Az árvizet hogyan úszták meg Kisorosziban? Sokat szerepelt a település a híradókban.

Nagyon jól, mert nem voltam ott. Kisoroszi a Szentendrei-sziget csúcsa. Zsákfalu. Mivel a polgármesterünk gazdálkodik, gáttal bevédte az egész területet, s ez ilyenkor kifogástalanul működik, igaz, árvíz idején nem lehet közlekedni. Olyankor hajóval hozzák a kenyeret, a vizet, meg az újságot. A feleségem otthon volt, én viszont azon a hétvégén Pesten, mert a könyvhéten dedikáltam.

Elmulasztotta, hogy a gáton összefusson a miniszterelnök úrral.

Így van. Viszont a kedves olvasó ne mulassza el szeptembertől a műsoromat az ATV-n, s a Havas a pályán mellett kedd esténként választási műsort is vezetek élőben.