Szabadulj, ha tudsz!

A játék akkor jó, ha komolyan vesszük, –mondják, és van a dologban valami. Jó elhinni, hogy ha – teszem azt – kicsiny csapatunk minden ügyességét összeszedve nem jut ki adott idő alatt egy lakásból, a világ veszélybe kerül, vagy valami hasonló eget rengető tragédia történik. Mert ki akadályozhatja meg az ilyesmit, ha nem pont mi? Tasnádi-Sáhy Péter riportja.

Budapest és sok európai város után immár Kolozsváron és Nagyváradon hódít a világsajtóban is magyar találmányként elkönyvelt pár éves őrület, melyet a köznyelv lényegretörően csak szabadulós játékként emleget. Az elnevezés kivételesen azt takarja, amit az ember elsőre nagyjából gondolhat róla: a vállalkozó szellemű csapatoknak – jellemzően fix időkereten belül – ki kell jutniuk egy e célra kialakított helyiségből, mely lehet pincebörtöntől a Fehér Nyúl üregén át egyszerű lakásig bármi. Ehhez kulcsokat, kódokat, a megoldáshoz segítő instrukciókat kell találniuk logikai feladványok sorozatán átrágva magukat.
Felmerülhet a kérdés, miért tesz bárki ilyet, ha egy csomó olyan helyet látogathat, amikhez kulcsa van, illetve csak kis eséllyel zárják rájuk az ajtót. Gondolom, sok egyéb mellett elsősorban azért, mert szeretünk játszani, szeretjük próbára tenni képességeinket a napi betevő falat kockáztatása nélkül, illetve még pénzt is fizetünk, ha kontúrok nélküli félelmeinket akár csak egy órácskára kézzelfoghatókra cserélhetjük.
Nem mintha ennyire tisztán végiggondoltam volna a motivációimat, mielőtt a nagyváradi Exitgames tulajdonosának meghívására igent mondtam, de hát a lusta újságíró már csak ilyen: botor lenne elugrani, ha a téma tárt karokkal repül felé.
Pedig, ha járatom az agyam, talán hamarabb kikövetkeztetem, ez a játék bizonyos szempontból veszélyes is lehet: igencsak éles képet bír adni egy csapat dinamikájáról, hatékonyságáról, tagjai által betöltött szerepkörökről.
Ez viszont csak útközben jut eszembe, amikor szabaduló társamul szegődő feleségem felteszi a kérdést: „mi lesz, ha bénák leszünk?” Vagyok annyira rutinos férj, hogy ilyen esetben csendben imádkozzak a sikerért, de a szerencse is a kezemre játszik, rövid időn belül két narancssárga kezeslábast viselő alakba botlunk. Lénárt Zoltán és Kiss Arnold, a vállalkozás működtetői már az utcán várnak ránk. Meglátva a szokatlan öltözetet, azt gondolom, bizonyára gazdatestté vált barlangi mentők, akiket gilisztaalakú űrlények a gerincevőjükre kapcsolódva irányítanak, a szoba pedig, ahová erőszakkal berángatnak, az űrférgek csillaghajója, ami – a szabadulási kísérlet kudarca esetén – a Gilisztaxis bolygóra repít bennünket ősszülőpárnak egy új rabszolgakaszt kitenyésztéséhez.
Kiderül, semmi ilyesmiről nincs szó, csak megtetszett nekik a szerelés, aminek hatására – mint kitűnik – bárki kitalálhatja a saját kerettörténetét.

Hatvan perc Mese helyett megkapjuk az alapvető információkat (egy óra áll rendelkezésünkre, hogy megfejtsük a rejtvényeket, szemmagasság felett nem nagyon kell keresgélni, illetve fizikai erőszak alkalmazására sem lesz szükség), egy cb-rádiót, amin kommunikálhatunk a moderátorokkal, valamint papírt és tollat, hogy a megtalált kód(töredékeket) feljegyezzük. Emellett – frissen kelt szorongásaimra ráerősítve –

megjegyzik: kettesben nem lesz könnyű dolgunk, több csapattag, nagyobb munkamegosztás sokat segítene.

Ezzel a biztatással bevezetnek az első helyiségbe, ahol, miután megmutatták az ajtót azonnal nyitó – egyben a játék feladását jelentő – pánikgombot, magunkra hagynak.
Némileg meg van kötve a kezem a következő egy óra eseményeinek ismertetésében, mivel nem szeretnék titkokat elárulni azoknak, akik maguk is játszanának egyszer a váradi házi labirintusban, de a saját benyomásaimról talán ilyen kellemetlen mellékhatások nélkül is beszámolhatok.
Az első tíz perc – mondjuk úgy – ráhangolódással telik, ízlelgetjük a helyzetet. A lakatok többségét hamar felfedezzük, de aztán kissé tanácstalanul keresgélünk, sokszor elveszve a részletekben. Ez inkább rám jellemző, játszótársam, tán pont az én távolba révedő tekintetemet látva munkához lát, elkezdi felforgatni a szobát, tudván tudva, hogy erős ingerek nélkül jó eséllyel csak az óra leteltét jelző berregés fog magamhoz téríteni a (szerintem csak látszólag bárgyú) kontemplációból. Õ töri az utat, én gyűjtögetem a megoldás fragmentumait, a sziporkázásra alkalmasnak vélt lépéseknél villanva egyet-egyet, melyről a rádión megfigyelőinket is tájékoztatom, ha esetleg a kamerákon keresztül – nem vagyok benne biztos, hogy hallanak rendesen – elszalasztották volna a briliáns okfejtéseket. Szerencsére a feleségemnek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy rendreutasítson a páváskodás miatt, rá erős hatással van az idő múlása. Az első etap teljesítése után (alig negyedóra, nem értem a felhajtást), mire én komótosan magamhoz veszem a fontosnak vélt, fel nem használt bizonyítékokat (a jelentéktelenebb dísztárgyak jelentős részét), ő már csomó nyomot feltárt és éppen egy kulcs rejtekhelyéül szolgáló tárgyat készül porrá zúzni, épphogy sikerül eltántorítanom, az előzetes tájékoztató vonatkozó passzusát idézve.

Zárás előtt nyitás Aztán szerelmes leszek az egyik összetett feladatot sejtető nyomba, miközben a megoldásán agyalok, nagylelkűen átengedem a terepet a szükséges összetevők csokorba gyűjtéséhez, „jelentéktelen” feladatok önálló kivitelezéséhez, közben persze néha látványosan segítek. Végül összeáll a kép, tényleg marha fontos momentum, csak a megoldása sajnos nem jár azzal az eredménnyel, amire bizton számítottam: nyíló ajtó, konfettieső, és a szabadulós játékok világhírű zsenijének méretarányos szobra (valamitől hasonlít rám) olajos testű bikinis lányok vontatta szekéren. Nyolc perc van hátra, és még – mint végül kiderül – vagy négy lépés. Én sértetten leeresztek, de az asszony évek rutinjával gyorsan ismét hadrendbe állít. Ilyen közel a célhoz már nem hajlandó vesztesként elkullogni a csatamezőről, vágjuk az ellent, pontosabban ő vág, én férfiasan kerülgetem mögötte a hulló fejeket, egészen az utolsó akadályig, ahol a szükséges eszközöket viszont pillanatok alatt előkotrom a tetemesre duzzadt gyűjteményem aljáról, éppen időben ahhoz, hogy három másodperccel a bolygó életét és a házasságunk békéjét veszélyeztető kataklizma előtt mozgásba hozzuk az ajtónyitó szerkezetet. Pacsi, csók, csillogó szemek, bizonyított tény, hogy jó csapat vagyunk.

Flow élmény Az egyhangú szavazással kiutalt jutalomsör kortyolgatása közben a házigazdát is igyekszem kifaggatni, először arról, miként született az ötlet. „2012-ben olvastam a koncepcióról – kezd a váradi Exitgames történetébe Lénárt Zoltán – ezen felbuzdulva felkerestem az akkor már egy éve üzemelő ParaPark tulajdonosát, a koncepció kiötlőjét, Gyurkovits Attilát, hogy elhoznánk Romániába az ötletet, de nem voltunk elég tőkeerősek. Pár hónappal később a Moszkvában (nagyváradi klub – a szerk.) alakítottunk ki egy termet, ez pedig, alapverzióban tavaly nyáron készült el. Másfél hónapja új lendületet kapva update-eltük a pályát, úgyhogy most már – mint ti is tapasztalhattátok – igazi flow élményt jelent.”
Merthogy pontosan ez a játék fő célja, az alapvető ok, amiért a legtöbben jól érzik magukat a gondosan kiókumlált kutyaszorítóban: a folyamatos koncentráció és a rövid időközönként érkező sikerélmények a Chicago-ban élő magyar professzor, Csíkszentmihályi Mihály által definiált flow élményhez vezetnek. Az elmélet megalkotója szerint az ember nem a passzív semmittevésben a legboldogabb, hanem amikor éppen csinál valamit, ami magával ragadja, a szabadulósdi pedig pont ezt jelenti.
„A pálya kialakítása során arra is figyeltünk, hogy egyedül ne lehessen kijutni, tehát a siker a résztvevők közös teljesítménye kell legyen, így a játék csapatépítésre is tökéletesen alkalmas.
Tehát családokon, munkahelyi team-eken, baráti körökön keresztül bármilyen közösségnek minőségi szórakozás lehet” – teszi hozzá invitálásképpen a tulajdonos.
Hogy mi mennyire voltunk flow-ban, nem tudom megítélni, de az biztos, hogy a szobából hasznos muníciót hoztunk magunkkal a mindennapokhoz. Én legalábbis az élmény felemlegetésével bizonyára hatástalanítani tudom néhány trehányabbra sikeredett mosogatás következményeit.