Soknyelvű lutheránusok Temesváron

Ha valaki egy vasárnap betér a temesvári evangélikus templomba, lélegzetelállító teljesítmény szem- és fültanúja lehet: KOVÁCS ZSOMBOR lelkész egyszerre négy nyelven teljesít szolgálatot. A hattyúdalát éneklő bánsági soknyelvűség fájdalmasan gyorsan halványuló mementójának Tasnádi-Sáhy Péter járt utána az Erdélyi Riport 2012/16. számában.

Budapesti evangélikusként Temesvárra kerülve eszembe sem jutott, hogy a városban – ha csak részben is – magyar gyülekezet működhet. Ezért igencsak meglepett, amikor közös barátaink bemutatták a Romániai Magyar Evangélikus-Lutheránus Egyházhoz tartozó temesvári egyházközség vezetőjét, Kovács Zsombor lelkipásztort. Már ez a meglepetés is elegendő lett volna ahhoz, hogy a számítógépem billentyűzete bizseregni kezdjen, viszont amikor tanúja lehettem, ahogy a lelkész úr, az országban egyedülálló módon, egy vasárnapi istentiszteleten belül a legnagyobb természetességgel teljesít négy nyelven szolgálatot – magyarul és németül prédikál, az imádságokat pedig szlovákul és románul is elmondja –, kötelező feladattá vált, hogy utánajárjak a temesvári lutheránusok történetének. Az, hogy kutakodás közben egy újabb, utánozhatatlan, édes-bús bánsági mesére bukkantam, már csak ráadás.

Két felekezet egy templomban A Bánságban rögtön a reformáció után megjelentek a protestáns tanok, több földesúr is szimpatizált az új eszmékkel, például tudjuk, hogy Perényi Péter temesi főispán már a 16. században nyíltan lutheránus nézeteket vallott. Ennek ellenére egészen az 1781-es türelmi rendeletig nem tűrték meg az újhitűeket Temesváron. Egyetlen esetet dokumentáltak, egy tímárét, aki a rendelet előtt is a városfalon belül élhetett, nagy valószínűséggel hiányszakmának számító mesterségének köszönhetően. Az első evangélikus istentiszteleteket 1795-ben tartották, ezeken kezdetben nagyrészt a városban állomásozó osztrák katonák vettek részt. Ekkor még a lieblingi lelkész látta el a szolgálatot. A Temesvári Evangélikus-Lutheránus Egyházközséget 1824-ben alapították, Egyesült Protestáns Gyülekezet néven, mert ekkor még az evangélikus és a református egyház nem vált el egymástól, s – az Erdélyben szokásos arányoktól eltérően – az evangélikusok voltak jelentős többségben. A reformátusok színmagyarok voltak, az evangélikusok 90 százalékban németek, és bizonyosan volt néhány szlovák hívő is, a környező, Nógrád megyei tótokkal betelepített falvakból. „A két felekezet együttélése a gyakorlatban úgy működött, hogy két lelkész volt, a főlelkész evangélikus, a segédlelkész pedig református, akik külön istentisztelet tartottak – mesél a kezdetekről Kovács tiszteletes. – Az oltártól az első padig legalább hat méter a távolság. A legtöbb romániai evangélikus templomban nincs több, mint három. Ez annak köszönhető, hogy ott állt régen az úrasztala. Amikor evangélikus istentisztelet volt, akkor letakarták, és az oltár volt használatban. Tökéletesen megfértek egymás mellett.” Ezt egyébként, ha valaki, akkor Kovács Zsombor bizonyosan autentikusan állíthatja, mivel maga is támogatja a két felekezet együttműködését: feleségével, Kovács Pap Ibolya, Vöröscsárdán szolgáló református lelkipásztorral húsz éve élnek boldog házasságban, három gyermeket nevelnek. „Mindenképpen meg kell említeni, mennyire érdekes észjárású emberek voltak az alapítók: mielőtt lelkészt hívtak, csak a parókiát építették fel, hogy legyen hol laknia a tiszteletesnek, a templomépítés megszervezését viszont már rábízták. Õt egyébként Wilhelm Karnernek hívták, akit mi, jó magyar szokás szerint, Karner Vilmosnak nevezünk. Még mindig megvan a levéltárban az a füzetecske – az Aranykönyv –, amibe bejegyezték, hogy ki mennyi adományt adott. A telket báró Ambrózy György és testvére bocsátották az egyház rendelkezésére, a család címere most is kint lóg a templom falán. Ez most központi helynek tűnik, de akkor a város szélén volt közvetlenül a fal mellett, viszont közel a piachoz.”
Érdeklődésemre, hogy milyen volt az új gyülekezet fogadtatása más felekezetek körében, meglepő választ kapok: „Olvastam jegyzőkönyveket a templomszentelő istentiszteletről, ahol a római katolikus dómnak a kórusa énekelt, az oltárképet pedig a szerb ortodoxok adták kölcsön, mivel a miénk még nem készült el. Az ökumenikus mozgalmak csak száz évvel később kezdtek el arról beszélni, ami a 19. század elejei Temesváron természetes volt.”

Kétezerből kétszáz A gyülekezet történetében tisztán nyomon követhetők a történelem változásai. Amíg a lieblingi lelkész szolgált itt, addig a szász püspökség fennhatósága alatt álltak. Aztán az önálló egyházközség megalakulásától kezdve egészen Trianonig a gyülekezet a Tiszántúli Evangélikus Református Egyházkerülethez tartozott, amelynek Békéscsabán volt a központja. Időközben, a kiegyezés után, annyira megnövekedett a reformátusok száma, hogy ők 1890-ben kiváltak. Trianon után Romániában a magyarok és a németek is önálló egyházat alapítottak. A temesvári gyülekezet 1920-ban a német egyházhoz csatlakozott, de aztán, valamikor a negyvenes években, Észak-Erdély visszacsatolása tájékán, átkerült a Romániai (akkor még Zsinatpresbiteri) Evangélikus-Lutheránus Egyház kolozsvári egyházmegyéjéhez. A hívők száma ekkor éri el a maximumot: 2000 lelket számlált, ettől kezdve viszont már folyamatos a visszaesés. A második világháború utáni német kitelepítés a temesvári evangélikusokat is érintette: rengeteg embert deportáltak. „A volt titkárnőnk, Izabella néni, aki már évekkel ezelőtt meghalt, hat évet töltött Szibériában, az egész családjából egyedül ő élte túl. A hívők száma szempontjából a második nagy érvágást a nyolcvanas évek végétől kezdődő kivándorlási hullám jelentette. Emellett a már említett szlovákok is – akiknek 25 éve önálló istentiszteletük van – hivatalosan is kiváltak 1992-ben, így még 50 embert veszítettünk, bár ők is itt maradtak a templomban, kéthetente jön hozzájuk a lelkész Temesvukovárról. Most ott tartunk, mind majd kétszáz éve, a kezdetekkor: 240 tagunk van.”

Négynyelvű gyülekezet Miután a múltat átbeszéltük, a tiszteletest saját, immár 18 éve tartó szolgálatáról és annak nehézségeiről faggatom. „1994. november 1. óta vagyok temesvári lelkész, rögtön a teológia elvégzése után idekerültem. Ez a különleges helyzet már az érkezésem előtt kialakult, megörököltem. Közvetlenül előttem egy szlovák lelkész, Bálint Juráj szolgált két évig, ő most esperes Nagylakon. Tulajdonképpen azért ment el, mert akkor alakult meg az önálló szlovák egyházmegye. Az őt megelőző lelkész, Fehér Sándor 12 évig szolgált, azután Magyarországra települt. Viszont azt a rendszert, amiben ma is dolgozom, a liturgiát, a többnyelvű istentiszteletet a gyülekezetet 1947-től 1980-ig, 33 éven át vezető Matos Pál alakította ki, ő – akkor már nyugdíjasként – rengeteget segített nekem eleinte. Nélküle, nem tudom, mihez kezdtem volna, mindent Pali bácsitól tanultam. Õ írta az első német nyelvű prédikációimat is, ezeket, mielőtt felmentem vele a szószékre, egész héten gyakoroltuk. Így kezdtem németül tanulni. Persze, azóta már elég jól bírom a nyelvet. Voltam kétszer is nyelvkurzuson Németországban, 95-ben és 96-ban, ami rengeteget jelentett. Az azért eléggé bizarr helyzet, amikor az ember kikerül egy gyülekezethez, és nem ismeri a hívek jelentős részének anyanyelvét. Mondjuk, az is egy furcsaság, hogy a kántorom pedig szlovák ember, akivel csak románul tudok kommunikálni. Valószínűleg ez is egyedülálló Romániában, mármint hogy a kántor és a lelkész különböző nemzetiségű. A három-, pontosabban négynyelvű gyülekezet biztosan az. Mondjuk, a szlovák Miatyánk már csak a kántornak és annak a két szlovák néninek szól, akik értenek magyarul is, és mindig ott vannak az istentiszteleten. Amikor Pali bácsi idekerült, még minden vasárnap három külön istentisztelet volt, három különböző nyelven. Neki természetesen még volt segédlelkésze is. Nekem már koránt sincs rá szükségem, legfeljebb akkor lesz, ha elindul a teljesen román nyelvű szolgálat is. Ez viszont lassan elkerülhetetlenné válik.”

Román igény az igehirdetésre Tény, hogy én is találkoztam az istentiszteleten olyan hívekkel, akik a párjukat elkísérve érkeztek, viszont a prédikációból, nem beszélvén sem németül, sem magyarul, semmit sem értettek. Ahogy nő a számuk, bizonyára nem sokáig lesz tartható a helyzet.
„A románság körében óriási igény van az evangéliumra, a hirdetett igére. Ez az, amit az ortodox egyház nem ad, mivel nincs prédikáció, csak liturgia. Ott megkapják a misztikus részét az Isten-ember kapcsolatnak, de konkrétumokat nem. Az ortodox templomban nem ülnek le a hívek, egy mise eltarthat akár három óra hosszat is, és a gyülekezet folyamatos mozgásban van. Nálunk egy istentisztelet sokkal rövidebb, beülünk a padba és – jó esetben – koncentráltan figyelünk. Mindenki ott van az elejétől a végéig. És ez sokaknak tetszik. A temetések például kiváló missziós alkalmak, a gyászolókat könnyen megszólítja az ige. Nemegyszer előfordult, hogy a szertartás után odajött hozzám egy-egy ortodox ember és megkérdezte, van-e román nyelvű istentisztelet. Ki vannak éhezve az evangéliumra, főleg az értelmiség körében. Nem véletlen, hogy Temesváron az utóbbi húsz évben a neoprotestáns felekezetek gombamód szaporodnak, és a híveiket nem az ateisták, hanem az ortodoxok köréből toborozzák. Az evangélikus egyház is érhet el komoly sikereket, csak nem német és nem magyar nyelven.”

A hit hallásból van Ahogy hallgatom a lelkész szavait, kíváncsi vagyok, mit gondol minderről a magánember, aki történetesen – családjával együtt – aktívan küzd a temesvári magyar közösség megmaradásáért. Bizonyára nincs könnyű helyzetben. „Engem, úgy érzem, senki nem vádolhat azzal, hogy nem vagyok eléggé magyar. Mind a három gyerekünk magyar iskolába jár, részt vesznek az ifjúsági életben. A színházban mindig ott vagyunk, és az összes magyar rendezvényen is. Persze, hogy szívem szerint az elejétől az utolsó ámenig az anyanyelvemen prédikálnék. Ettől függetlenül, ha a matematikát vesszük alapul, akkor ennek a magyar–német gyülekezetnek itt Temesváron nulla százalék a túlélési esélye a következő ötven évre. Hihetetlenül gyors az asszimiláció. Lehet, hogy annak a gyereknek, akit ma megkeresztelek, az apukája német, az anyukája meg magyar, de ő nagy valószínűséggel román lesz, amikor felnő, még ha meg is marad evangélikusnak. Õt el fogom veszíteni, ha nem nyitok. Az ifjúságot még össze tudom hívni, mondjuk Activityt játszani, természetesen románul; van olyan, hogy húszan is összegyűlünk, és ha közmunka van, akkor is számíthatok rájuk, de a templomba már nem jönnek el, mert nem értik az elhangzottak nagy részét. Ez engem magánemberként elkeseríthet, akár még azt is gondolhatom, hogy amíg lehet, mentem a menthetőt, aztán amikor mindenki elment, felteszem a lakatot a templomajtóra és odébbállok. Viszont lelkészként semmiképpen sem tehetem meg. Az természetes, hogy vasárnap 10 órától ebben a formában fogom megtartani az istentiszteletet egészen addig, amíg van két ember a templomban, aki tud magyarul és németül. Ez viszont nem zárhatja ki azt, hogy elkezdjek olyan nyelven is prédikálni, amit sokan értenek. A saját erős nemzeti öntudatom mellett meg vagyok győződve róla, hogy az üdvösség szempontjából mindegy, ki melyik néphez tartozik. Amikor el kell majd számolnom az Úrral, nem azt fogja megkérdezni, hogy milyen nyelven hirdettem az igéjét, hanem hogy mit csináltam a nyájával. Luther azért fordította le a szentírást németre, hogy a nép értse. Akkor én nem prédikálhatok a románoknak kizárólag németül és magyarul. Az üdvösség a hitből fakad, a hit pedig hallásból van. Abban az emberben pedig nem tud hit ébredni, aki nem érti az igét. Innentől kezdve egyértelmű a feladatom, attól függetlenül, hogy személyesen én hogy viszonyulok ehhez.”