Akut sporthiány: súlyos tünet

A mai fiatal felnőttek életkilátásai csökkennek, életminőségük rohamosan romlik, a gyermekek sportolási lehetőségei beszűkültek, a testnevelés-oktatás nem tölti be szerepét. Egyebek mellett e témák kerültek szóba Marosvásárhelyen a Bethlen Gábor Egyesület kerekasztal-beszélgetésén. Az elhangzottakat Parászka Boróka foglalta össze az Erdélyi Riport 2012/16. számában.

Hogy ki a gazdag gyerek és ki a szegény gyerek, a marosvásárhelyi óvodákban sokáig aszerint dőlt el: ki iratkozott be úszóedzésre, és ki várta csendben, az óvodában hátramaradva sportoló társait. Az úszás költséges sport, több uszoda is várja a városban a legkisebbeket, illetve az általános iskolásokat, szervezetten; a havi költség elérheti a 200-250 lejt, helytől és edzésszámtól függően. A tarifa nem tartalmazza az utaztatást, a felügyeletet (ha ezt a szülők vagy a pedagógusok nem tudják megoldani, akkor ezért külön fizetni kell). Az idei tél közepéig kimaradtak a mozgásfejlesztésből azok, akiknek úszásra, külön sportórára nem futotta.
Ráérzett erre a széles tömegeket érintő problémára az önkormányzati választásra készülő helyi tanács: februárban az önkormányzat meghirdette az „úszás mindenkinek” programot, ez a piaci ár harmadáért kínált ellátást a megszólítottaknak. Ráadásul a fedett uszodához ingyen szállították az óvodákból-iskolákból a szervezett csoportokat. Úgy tűnt, egy csapásra megoldódik az önkormányzat által elhanyagolt tömegsport kérdése a városban. Nagyon sok olyan szülő is kapott a rendkívül kedvezményes ajánlaton, aki soha korábban nem mert uszodabérletre gondolni. A Dorin Florea-féle városvezetés napokon belül „lenyúlta” az uszodai piacot. A projekt azonban rövid távúnak tűnik: a három hónapos úszótanfolyam kérésre meghosszabbítható ugyan, de (a választásokon túl) az már nem biztos, hogy ugyanilyen kedvezményesen folytathatja mindenki az úszást, mint ahogy az sem, hogy a szegény, de tehetséges gyerekek tovább képezhetik magukat, és idővel versenysportolóvá válhatnak.

Szép volt, jó volt, vége már A tömeg- és versenysport, az amatőr és profi sportolók, a közoktatás és testnevelés viszonyáról a Bethlen Gábor Kulturális Egyesület tartott kerekasztal-beszélgetést a napokban Marosvásárhelyen. A civil szervezet tagjaihoz aktív és nyugállományú sportoktatók, sportolók is csatlakoztak; érzékenyen érinti a várost a kérdés. Válogatott, sikeres sportolók sora emlékeztet a hagyományok, a hajdan jól szervezett sportélet fontosságára és a szemléletváltás szükségességére.
A pesszimista résztvevők úgy vélték: ma már Marosvásárhelyen nem beszélhetünk tömegsportról (még a fenti epizódok ellenére sem), hiszen erre nincs anyagi fedezet, nem épült ki a támogatási rendszer. Ami Marosvásárhelyen a hatvanas–hetvenes években – állami támogatással, valamint önerőből, lelkesedésből, a korabeli oktatás- és foglalkoztatáspolitika kisebb-nagyobb trükkjeivel – működött, az „szép volt és jó volt”, de annak már végérvényesen vége van – hangzott el a beszélgetésen.
A sportoktatók, egyetértve a szülőkkel, állítják: az a gyerek, akinek ma nincs családi fedezete a sportra, lehet bármekkora tehetség, elvész. Nemcsak a költséges úszás ró vállalhatatlan terheket a kis- és közepes keresetűekre, hanem minden olyan sportág is, ami a gyerekek utaztatásával, táboroztatásával, eszközvásárlással jár, mivel ezek rendkívüli kiadást jelentenek. „Nálunk egyikünk havi jövedelmét emészti fel az, hogy a gyerek kosarazik. Még egy ideig csináljuk, de egy-két éven belül fel kell adnunk” – magyarázza egy általános iskolás kosaras apukája, és hozzáteszi, kisebbik gyerekét a kiadások miatt „nem meri” edzésre küldeni.

Változott a testnevelés megítélése Baj van a sport értékelésével, megítélésével és a szervezésével is, nemcsak az iskolán belül, hanem az egész közösségben is – hangzott el a Bethlen Gábor Kulturális Egyesület ülésén. „Társadalomszervezési, szociológiai kérdésként kellene megfogalmazni ezt a problémát” – fogalmazott a vitához hozzászóló Szász Attila, aki triatlonosként vett részt az eszmecserén. A kultúra és a sport éles szétválasztása már megtörtént, egészítette ki mondanivalóját a sportember, ezzel magyarázható, hogy a kultúráról és sportról való gondolkodás ellentmondásos, megváltozott a testnevelés, a testnevelő tanár megítélése, különvált a tömegsport és a versenysport. A széttartó fejlődés következménye, hogy Kelet-Európában a versenysport eredményei bizonyos területeken kimagaslóak, a tömegsport azonban szinte láthatatlan. „Miért van az, hogy a finneknél nincs annyi aranyérem, mint nálunk vagy Magyarországon, de egy átlag állampolgár mosolyogva leszalad egy maratont?” – kérdezte Szász, aki az arányokat azzal érzékeltette, hogy Bukarestben körülbelül háromezres, Magyarországon tízezres tömeg, New Yorkban több mint negyvenezer ember szalad egy-egy ilyen versenyen.
A sport „elitesedése”, „elmagányosodása” közegészségügyi és közösségszervezési következményekkel is jár. Gagyi József szociológusként, társadalomkutatóként a beszélgetésen azt hangsúlyozta, hogy a nemzeti identitás képviseletéhez is hozzájárul a sportszervezés. A Tour de France például végighalad Franciországon, az a terület, ahová a verseny nem ér el, „nem létezik”: ez képviseli a francia nemzeti nagyságot. A kerékpáros körverseny a legjobban mediatizált sportesemény, hatásában túlszárnyalja a négyévenként megrendezett labdarúgó-világbajnokságot. A versenyen nemcsak részt venni, de azt követni, a kerékpárosoknak drukkolni is közösségi élmény és teljesítmény: a bicikliseket a helyszínen gyakran egymillió ember biztatja.

Veszélyben az utánpótlás Nyugat-Európában a sport a közoktatás révén válik a mindennapok részévé. Svédországban például – hangzott el Marosvásárhelyen – a kétórás testnevelési foglalkozásokon a fiúk és a lányok közösen jégkorongoznak, ezt mindenki lehetőségként, élményként éli meg. Magyarország, Romániához hasonlóan, nehéz helyzetben van: egy 2011-es felmérés szerint az aktív lakosság 9 százaléka sportol rendszeresen – ez az arány Nyugat-Európában 30 százalék.
Romániában a közoktatás a minimális sportfoglalkozást biztosítja a diákok számára, és nincs olyan szereplője a hazai sportéletnek, aki összekötné az iskolai képzést az iskolán kívüli tevékenységekkel, a diákokat bevezetné a civil vagy a versenysport világába. Mivel nem fizeti meg az iskola a hétvégi rendezvényeken való részvételt, ezért a testnevelő tanárok jelentős része már el sem megy ezekre, nincs, aki szervezzen, nincs, aki bíráskodjon. Ma a hatvanas–hetvenes pedagógusok mennek a legfiatalabbakkal: ha ez a nemzedék eltűnik, nem biztos, hogy lesz utánpótlás. A sport „középgenerációs” tevékenység maradt: a régi nagy sportnemzedékek kiöregednek, a fiatalok pedig nem kerülnek be a körforgásba. Az április elején megrendezett Szász Albert-versenyen Marosvásárhelyen már több volt a felnőtt, mint a diák – panaszkodtak a pedagógusok. Az érintettek a sportolás népszerűsítésének felelősségét a családokra hárítják: az a gyerek, amelyiket nem fertőzik meg otthon a mozgás szeretetével, az iskolában sem vehető rá, hogy kedvvel részt vegyen a testnevelésórákon.

A tornaóra lógásra ösztönöz A szülők közül többen az iskolát vádolják azzal, hogy „elriasztja” az amúgy jelentős mozgásigényű fiatalokat a sporttól. „Rosszul felszerelt és zsúfolt tornaterem, türelmetlen pedagógus, kiszámíthatatlan osztályozás, minden együtt van ahhoz, hogy a gyereket lógásra, a testnevelésóra kerülésére ösztönözze” – panaszolja egy szülő. Való igaz: a hazai testnevelésórák módszertana évtizedek óta nem változott. Bár az utóbbi években többször felmerült, hogy növelik a tornaórák számát (a nagylelkű ígéret az volt, hogy hetente háromszor mozgatják át a diákokat), a terv nem valósult meg. Általános iskolában heti két óra áll a testnevelési tanár rendelkezésére, középiskolában ennél is kevesebb. A Bethlen Gábor Egyesület beszélgetésén elhangzott: a pedagógusnak arra sincs esélye, hogy megismerje a diákjait. A líceum első és harmadik (9. és 11. osztályában) heti egy óra jut mozgásra, tizedikben a reál, tizenkettedikben a humán osztályok választhatnak tetszés szerint egy óra kiegészítő foglalkozást. A fiatalok készségeire, képességeire, alkati sajátosságaira való tekintet nélkül a tanterv egységes, az osztályozás pedig kötelező – magyarázta a vitaesten részt vevő gyakorló pedagógus. Magyarországon több szakmai csoport is bejelentette: a 20. századi testnevelési módszertani modell megbukott, a nemzeti alaptanterv újragondolására, korszerűsítésére van szükség. A DAPE csoport például a testnevelés részének tekinti a motoros fejlesztés mellett a készségfejlesztést és a műveltségátadást is. A testnevelés az iskolai oktatás szerves részeként, és nem perifériára szorított mellékleteként működőképes – vallják az érintettek.
Közegészségügyi következményei beláthatatlanok ennek a negatív folyamatnak: az utóbbi nyolc évben megkétszereződött a túlsúlyos gyerekek száma Romániában. Öt érintett gyerekből négy soha nem fogja elérni az egészséges súlytartományt, 12 ezer elhízott gyerek olyan rendkívüli gondokkal küzd, hogy folyamatos egészségügyi ellátásra szorul. Az elhízás ma a szegények betegsége Romániában: a gyerekek többsége szénhidrátban gazdag, de fehérjében, vitaminban, rostokban szegény, olcsó élelmiszereken él, és mozgásszegény életmódot folytat, mert a sportrendszerekből eleve ki van zárva.
Felnőtt korúvá vált a rendszerváltás után született első „fast food” nemzedék: a férfiak húsz, a nők harminc százaléka elhízott, az európai „súlylistán” az ország a harmadik helyre kúszott fel. Az elmúlt években több kampány is indult annak érdekében, hogy csökkenjen az iskolai testnevelés alól felmentettek aránya. Három évvel ezelőtt ez – iskolától és a helyi ellenőrzések szigorától függően – akár a tíz százalékot is elérhette, ebben a tanévben az általános iskola felső tagozatán 3, a középiskolában 4 százalék körüli. Az elhízásnál is súlyosabb gondot jelentenek a tartáshibák: a diákok több mint fele küzd gerincferdüléssel, a megbetegedések jelentős aránya „szerzett”, és azért alakul ki, mert a gyerekek irányított, ellenőrzött sportolás nélkül nőnek fel. A mai fiatal felnőttek életkilátásai csökkennek, életminőségük rohamosan romlik: mozdulni kell.