Prágakóstoló

Száztornyú város, aranyváros, a városok királynője, csak hogy néhányat említsünk Prága közszájon forgó elnevezései közül. Tasnádi-Sáhy Péter annak járt utána, hogy a cseh főváros mennyire szolgált rá e hangzatos jelzőkre és a messze földről odaözönlő turisták másfél évtizede tartó szakadatlan érdeklődésére.

Prágával régóta kerülgetjük egymást. Minden egyes alkalommal, amikor közeli és távoli barátok lelkendeztek a cseh főváros gyönyörű épületeiről és olcsó söréről, elhatároztam, most már aztán én is, aztán valahogy mégse… Még úgy se, hogy a város vagy másfél éve az asszonnyal közös vágylista élén áll. Prága eddig valahogy mindig kitért előlem. Ez valószínűleg – a bőséges újságírói fizetés jelentette alig észrevehető korlátok mellett – annak is köszönhető, hogy a cseh főváros Temesvárról nézve relatíve messze van. Hiába a reptér, a fapados társaságok még nem fedezték fel maguknak ezt az útvonalat, busszal nekivágni pedig igencsak kellemetlen lenne, autóval – már akinek van – nem éppen olcsó, szóval marad a vonatozás Pesten keresztül. Összességében nettó 13 óra egy irányba, ami szintén nem bír túl nagy vonzerővel, kivéve, hogy a MÁV-nál vannak kedvezményes ajánlatok.
Végül aztán, amikor családi naptárban találunk öt – kis vérveszteség árán – szabaddá tehető napot az egyébként hónapokra előreláthatóan sűrű programban, eldöntjük, hogy aztán most vagy soha, nekivágunk, még ha nem is lesz sétagalopp. Kedden irány Pest, szerda hajnali fél hatkor indul a vonat Prágába, fél egykor érkezünk, és péntek délutánig mienk a világ. Két egész nap áll a rendelkezésünkre, ez alatt az utolsó szögig át lehet kutatni a várost. Gondolom én, de a feleségem előre kiköti – korábbi tapasztalatokból okulva – hogy nem hajlandó naphosszat feldagadt lábakkal loholni utánam, hogy az utolsó pontot is kipipáljuk a bédekkerben. Közgazdaságtanilag abszolút nincs igaza, mert ugye, ha a felmerült költségeket minél több műemlék formájában mért élmény közt osztjuk el, akkor proporcionálisan sokkal jobban járunk, de néha csak ki kell lépni a sóher férj szerepből, így megegyezünk, lézengeni fogunk. Nem viszünk útikönyvet, nincs előzetes felkészülés, újságírónak nem éppen könnyű feladat, de végül még túlzásba is sikerül vinni.
Sok kellemetlenségtől megkímélem magam, ha próbának teszem ki a román lej világvalutai mivoltába vetett hitemet, és utánanézek, mennyire lehet Prágában váltani. Merthogy igencsak nehéz. Az olyan váltóknál is, ahol 15-20 ország pénzével foglalkoznak, a lejt messziről elkerülik, a belvárosban összesen két –általam fellelt – olyan hely van, ahol a román értékmérőt forgalmazzák, ebből az egyik a szabad rablás magasiskolája, és a másik helyen sem gáláns úriemberek tanyáznak. Első dühömben forintot váltok, de ott is majdnem átvágnak, mivel a meghirdetett kedvező árfolyam csak szerény 800 ezres összeghatár felett érvényes, a kisebb tételek rátája vagy 30 százalékkal rosszabb… Végül tíz perces harc után sikerül valamennyit javítani a helyzeten, de így is megrövidítenek vagy két sör árával. Valószínűleg még mindig akkor jár legjobban az ember, ha hozott anyagból dolgozik, vagy kártyáról vesz fel pénzt.
Éppen csak kidühöngöm magam, amikor az egyébként csinos szállodában újabb bosszantó körülmény merül fel a bejelentkezéskor: a kétnapos szállásdíj másfélszeresét akarják pluszban lekötni a kártyámról biztosítékként, arra az esetre, ha ki találnánk inni a minibárt. Erre aztán nem kerül végül sor, mert közlöm, hogy ezt nem jelezték előre a szállásfoglaló internetes oldalon, úgyhogy hagyjanak békén a búsba, mert balhét csinálok a közvetítőnél.

Fél négy fele aztán kiszabadulunk végre a városba, és a nyomott hangulat is oldódik lassan, ahogy a recepción szerzett térkép alapján az Óváros (Staré Mìsto) felé baktatunk. A szállásunkhoz igencsak közel fekvő, bevásárlóutcává silányított Vencel tértől mondjuk jelentősen többet vártam, de jólesik az úgymond lézengés, bár némileg rontja a komfortérzetemet, hogy az épületeken csak cseh nyelvű ismertető táblák vannak. Rendben, hogy nem műemlékvadászatra jöttünk, de azért ha valami felkelti az érdeklődésünket, minimális információhoz jó lenne hozzájutni. Az Óváros téren, Husz János szobra mellett üldögélve megbeszéljük, hogy a közeli Tourinfo irodából szerzünk valami brosúrát, ha van, aztán majd csak mértékkel használjuk. Tisztességes angol nyelvű könyvecskéhez jutok, így legalább megtudjuk, mi vesz körül bennünket, hosszasabban a Tyn templommal, illetve a régi városháza asztronómiai órájánál időzünk, amit 1410-ben indítottak el először, majd a gyönyörű Celetná utcán sétálunk végig a Lőportorony irányába. Szívesen bevetném magam a zsidónegyedbe, de a hasunk már jelez, és szeretnénk kikeveredni a központból, hogy valami helyi jellegű éttermet találjunk.
A Károly-híd felé vesszük az irányt, ami valóban egyedülálló. Az eddig látottak is tetszettek, de sokszor volt az az érzésem, hogy akár Budapesten is sétálhatnék, viszont tény, hogy Európa egyik legrégebbi kőhídja valódi aduász Prága kezében. Ezt valószínűleg a prágaiak is tudják, mert igyekeznek minél jobban kihasználni a benne rejlő lehetőségeket: a déli oldalán gátakkal kis csónakázó tavat alakítottak ki, hogy a hidat a vízen ringatózva is meg lehessen csodálni. A Moldva nyugati oldalán még a vár felé vezető út előtt, ügyesen levágunk balra, a Kampa nevű parkon keresztül. Ott megkérdezek egy szimpatikus biciklis apukát, hová menjünk, ha turistamentes övezetben szeretnénk vacsorázni. Megvonja a vállát: „el Prágából”. Mi mégsem adjuk fel a harcot, és végül, bár a pontos helyet nem tudnám megjelölni, találunk egy kellemes, eldugott vendéglőt, rajtunk kívül kizárólag cseh vendégekkel.
Miután a kötelező pilsenit kirendeljük, autentikus menü mellett döntünk: vadast eszünk knédlivel, azaz gőzgombóccal. Az adag hatalmas, a marha puha, a mártás isteni, komoly kihívás hazavonszolni magunkat a szállodába.
Másnap kipihenten és korán kelünk, fél tízkor már utcán vagyunk, bőséges reggeli után. Még viszonylag kevés a turista, de a halpedikűrrel összevont thai masszázs szalonok már nyitva vannak. Vicces vállalkozások ezek, jellemzően Shrek maszkos fazonok próbálják rávenni az embert, hogy 9 euróért nyomogattassa meg magát, vagy üljön ki a kirakatba, hogy lábát egy termetes akváriumba lógatva lerágcsáltassa a benne úszkáló halakkal az elhalt hámsejteket, mindezt a járókelők örömére. Ennél már csak az a bizarrabb, hogy minderre akad jelentkező…
Célirányosan a Hradzsin, azaz a Várnegyed felé tartunk, nem szeretnénk hulla fáradtan hegyet mászni, útközben azért kis kerülővel megnézzük Prága legrégebbi színházát, a Stavovské divadlo-t, ahol 1787-ben a Don Giovanni-t bemutatták, Mozart mester vezényletével. A Várnegyed lenyűgöző, külön érdekessége, hogy minden magára valamit is adó ország egy-egy itteni épületben működteti a nagykövetségét. A követségek pompájából könnyen lemérhető, hogy kinek mennyire fontos a cseh kapcsolat, valószínűleg nem véletlen, hogy a szomszédos Németország kirendeltsége az amerikaiakét is messze felülmúlja. Miután megnézünk egy őrségváltást, rögtön Szent Vitus székesegyházába megyünk, mert ha végigrágnánk magukat az összes kiállításon, rámenne az egész nap, tán még a következő is, rohanni meg nem érdemes, mint ahogy azt sikeresen mantrázom magamnak másfél napja. Felmászunk a toronyba is, ahonnan aztán tényleg az egész város látszik. Nem lebecsülendő városkép, a legszimpatikusabb az benne, hogy a háztömbök sorát szemgyönyörködtetően sok zöld folt tarkítja, ez egyébként érződik a levegőn is. Egy csendes teraszon magunkhoz vett korsó pilseni kortyolgatása közben harangjátékra leszünk figyelmesek, a könyvecske tanúsága szerint ez az 1631-ben felszentelt, egy Ancona melletti templom másolataként épített Loreta kell legyen, mely 27 harangjával minden órában elbűvöli az arra járókat. Mielőtt kimennénk a faltól délre fekvő zöldövezetbe ejtőzni egy órácskát, mi is meglátogatjuk, a gyönyörű épületnek minden jogalapja megvan rá, hogy ilyen hangzatos módszerekkel hívja fel magára a figyelmet. Miután egy órácskát ejtőzünk a természet lágy ölén, ismét az óváros felé vesszük az irányt. A régi zsidótemetőbe éppen csak bekukkantunk a falon keresztül – elég borsos a belépő – majd végigandalgunk a Siroká utcán. Kafka szülőházát nem találom meg, csak a Jaroslav Róna által készített emlékművet a Spanyol zsinagóga mellett.
Hihetetlen, de lassan eltelik a nap, így ismét a hasunk veszi át az irányítást. Az előző esti hely annyira magasra tette a lécet, hogy – hiába a nagy kerülő és hosszas keresgélés – végül a szállodával szembeni füstös éttermecskében kötünk ki, ami a látszat ellenére igencsak kellemes. Én sajnos maradok a helyi vonalon, és sztrapacskával próbálkozom, ami itt majdnem teljesen hagyományos galuska szalonnával és savanyú káposztával. Nem is lenne rossz, ha nem lenne kicsit édes, és legfőképpen, ha a feleségem nem egy roppant gusztusos szűzérmével birkózna, amit baconos zöldbabbal, és sült krumplival kénytelen fogyasztani, míg én a magam szerény fogásán nyammogok.
Kicsit dilemmázunk, hogy mivel töltsük az utolsó fél napot, nincs igazán kedvünk megint az Óvárosban bolyongani, így inkább metróra szállunk, és ellátogatunk Prága legrégebbinek mondott területére, Vy¹ehrad-ra. A név nem véletlenül mutat egyezést a magyarországi Visegrádéval, a szláv elnevezés felső, avagy fellegvárat takar. A gyönyörű park legfőbb nevezetességei a Péter-Pál templom, illetve a mellette fekvő temető, ahol többek között a híres cseh zeneszerző, Dvoøák is nyugszik. A sírok közt sétálgatva, illetve a régi várfalról a kilátást lesve kellemesen telik a délelőtt, főleg, hogy nincsenek túl sokan körülöttünk.
Két órával a vonat indulása előtt érkezünk az egy kisebb reptérrel vetekedő pályaudvarra, mert szívesen zárnánk a kirándulást egy rendes prágai sültkolbászozással, de a környéken egy bódét sem találunk. Azért így is könnyen feltaláljuk magunkat: az állomás alatt található szupermarketben vásárolt szendvicsekkel és dobozos sörrel hevenyészett pikniket csapunk a közeli parkban, elvegyülve a füvön ejtőző helyi fiatalok között.
Ránk is fér a feltöltődés, mivel a vonatot zsúfolásig töltik a Brno, Pozsony, illetve Budapest fele igyekvők, ráadásul a fülkén egy spanyolhonba szakadt máramarosi román hölggyel, illetve spanyol üzlettársaival osztozunk. A nő folyamatosan vendégmunkásos élményekkel traktál minket, az anekdotákat hahotázással és lelkes „ce prost”-ozással tarkítva. A fonalat nagyjából ott vesztem el, amikor egy húsvétozásra hazaigyekvő középkorú nőről mesél, aki élő birkával állított be a reptérre, hogy hazavigye a családi asztalra. Egyébként nagyon kedves, azonnal meghív bennünket a Valencia melletti négyszobás házába, ha esetleg arra vinne utunk, de nem biztos, hogy van az a mennyiségű pilseni, amitől élnénk a lehetőséggel.