Európa-paradoxon

Böröcz József szociológus a Rutgers Egyetem szociológia tanszékének docense, a Rutgers Magyar Intézet igazgatója, a Trans-Plan(e)t Munkacsoport alapítója. Jelenlegi az európai gazdasági, kulturális és geopolitikai viszonyok átalakulását, s benne az Európai Unió jelenlegi „keleti bővítését” kutatja. Parászka Boróka interjúja.

Messziről figyeled és értelmezed, belülről ismered, érzed nem csak Magyarországot, Kelet-Európát, hanem az egész Uniót, sőt kontinenst. Milyennek tűnik ebből a távlatból a számunkra, itt élők számára oly fontos “európaiság”?

Részben bölcsész vagyok, részben történeti gazdaság- és politikaszociológus, úgyhogy mind kulturális, mind hatalmi egyenlőtlenségekkel összefüggő dolgokkal foglalkoztam. Pár éve megjelent az EU történeti hátteréről szóló könyvem. Realista vagyok, s ebbéli minőségemben, úgy érzem, viszonylag kilógok a kelet-közép európai beszédmódból. Ez abból fakad, hogy lényegében soha nem vett rajtam erőt ez a lelkendező örömérzet, ami társadalmaink nagyrészét áthatotta az EU-tagság miatt. Annak az örömérzetnek egy sor – szerintem – hibás percepció volt az oka, elsősorban a mi saját társadalmunk világban elfoglalt helyére vonatkozó téves elgondolás. A legnagyobb tévedés, hogy kapásból a Nyugathoz soroljuk magunkat, legalábbis gazdasági szempontból, illetve azt gondoljuk, hogy politikai értelemben ez volna az otthonunk. Történetileg erre a meggyőződésre sok alapot nehéz lenne találni, ha abból indulunk ki, hogy a kapitalizmus 350-400 éves történetében lényegében még soha nem voltunk azon a jövedelemszinten, mind Nyugat-Európa. Ebben az értelemben ez az odatartozás vágyfantázia, és nem a Nyugatról, hanem a gazdagodásról szól. Arról, hogy szeretnénk gazdagok lenni mi is. Csakhogy mindez ez történetileg kicsit hibás, rövidzárlat. Úgy gondoltuk, hogy mivel itt vagyunk mi is itt, Európában, ezért kérjük szépen mi is a 30 000 dolláros egy főre eső GDP-t. Nagyjából ez a magyarországi társadalom globális identitásfelfogása. Ezzel az a kis probléma, hogy figyelmen kívül hagyja: az európai jólét minek a következménye, milyen több száz éves történelem van mögötte. Tökéletesen megfeledkezik a gyarmati viszonyrendszerről, arról a négy-ötszáz évről, melynek során Nyugat-Európa társadalmai lényegében lerabolták a világ Európán kívüli részét. Ez közvetlen oksági összefüggésben áll azzal, hogy most milyen jövedelem szinten állnak, mennyire gazdagok, és hogy az európán kívüli társadalmak milyen szegények. Ezt mi itt, Kelet-Közép-Európában diszkréten figyelmen kívül szoktuk hagyni. Ebből aztán egy sor félreértés következik. Rosszul látjuk a magunk helyét, a Nyugat helyét, és görcsösen próbálunk a kettő között valami közöset találni, amire kevés alap van. A másik gond, hogy az államszocialista múlt téves kritikájára alapozódik ez az Európa-igenlés. Sok baj volt az államszocializmussal, de ennek egy részét a rendszerváltás nem hogy megszűntette volna, hanem egyenesen felerősítette. Óriási zavarodottság van, hívhatjuk identitásválságnak is. A szélsőjobb ma Kelet-Közép Európában ezt helyesen ismeri fel. És ezt lovagolja meg – tegyük hozzá – a maga vulgáris és társadalomellenes üzeneteivel.

Eleve elhibázott volt az európai közösségi gondolat: politikai, gazdasági, vagy akár a csatlakozás módját-ritmusát tekintve? Vagy nem volt hibás az elgondolás, csak a csatlakozó országok „rontanak el” valamit?

Ha arra vonatkozik a kérdés, hogy volt-e reálpolitikai alternatívája az EU-csatlakozásnak, egy adott pillanatban, mondjuk 89-90-ben, akkor – mivel vak nem vagyok – azt kell mondanom, hogy nem volt. Ebből azonban nem következik az, hogy az uniós közösséget és intézményrendszert minden elemében ájult imádattal kebelünkre kell szorítanunk. Kezelhetnénk például higgadt kritikus és realista távolságtartással, netán öniróniával. Másféle, kreatívabb és dinamikusabb attitűdök is elképzelhetőek, mint ez a beájulás. Elgondolkodhatnánk például, mi az, ami követendő és követhető, s mi az, ami nem. Volt egy olyan pillanat, még Horn Gyula miniszterelnökségének az idején, amikor Magyarország belépett a NATO-ba. Ezt megelőzte egy népszavazás. Ennek a népszavazásnak csak NATO-párti kampányhadjárata volt, a csatlakozást ellenző hangok jószerével nem szólalhattak meg. Mármost szerfölött különös módon a NATO-csatlakozás mellett agitáló plakátok némelyikén az Európai Unió szimbólumait tüntették fel. A szavazók nagy részének valószínűle föl sem tűnt, hogy két, egymástól különböző dologról van szó. Ami a dolog politikai kalkulációját illeti, annyira egyértelmű volt az EU-hoz való csatlakozás izgalma, vágya, öröme, hogy ezzel be lehetett sugározni a NATO-hoz való csatlakozás különösebben nem vonzó üzenetét. A régiónk egy bizonyos politikai és gazdasági függésből egy másik politikai és gazdasági függés állapotába ment át. Nem nagyon van a kelet-közép-európai régióban olyan gazdaság, amelynek a például Németországtól való mai gazdasági függése ne volna jóval nagyobb, mint a Szovjetúniótól való gazdasági függése bármikor az államszocialista időkben. A külső függés meghatározott hatalmi viszonyrendszer, amelynek az a lényege, hogy adott két partner közül az egyik sokkal fontosabb a másiknak, mint fordítva. A kis kelet-közép-európai társadalmak viszonylag jól ismerik ezt az állapotot. Hát ez történt eddig. Nem tragédia, mert élhető a fennálló, nem elviselhetetlen, csak hibás intellektuálisan és morálisan az a keret, amelyben mindez végbemegy. Ami a nyilvánosság kultúráját érinti, azt hogy milyen formák szerint gondolkodunk magunkról és a világról: lényegében alternatíva nélkülivé tettük a saját gondolkodásunkat. Mindenre, amire korábban azt mondtuk, hogy méltetlan, rossz, korrupt, hitvány – arra mostanában azt mondjuk, hogy “nem európai megoldás”, vagy, ami még rosszabb, “nem fehérembernek való”. Én – részben társadalomkutatóként, részben a magánéletem miatt is – nemcsak Európában és Amerikában utazom, hanem viszonylag sokat járok az úgynevezett harmadik világba is. És azt el nem tudom mondani, hogy onnan nézve mindez mennyire sértő és ostoba beszéd. Helyes erkölcsi érzékű ember ilyet nem mond.

Nagyobb önállóságra, felelősségvállalásra lenne szükség a válságban lévő országok részéről ?

Igen, nagyobb önállóságra, intellektuális és morális autonómiára – ha ez a szó értelmezhető ebben az összefüggésben.

Az identitásválság bukkan fel a leggyakrabban, akár publicisztikát, akár társadalomtudományos munkát olvas az ember mostanában. Te mire gondolsz, amikor ezt használod?

A magyar közgondolkodás, amely úgymond “félázsiai”, közép-ázsiai eredetű nyelven történik, amelynek semmi köze nincs az őt körülvevő nyelvekhez (szigorúan történelmi szempontból), egy olyan történelemmel, mint amilyen nekünk van (hány féle birodalomban örlődtünk...) egyszercsak eszét vesztette, saját jól felfogott iróniáját sutbadobta, és beájult egy ilyen európai szövegbe. És ezzel gyakorlatilag háromezer év kollektív tapasztalatát semmisíti meg. Ami nem arról szólt, hogy Európa rossz, se nem arról, hogy jó. Hanem arról, hogy Európa jó is, meg rossz is kicsit, meg a világ más részei, más kultúrái is jók is, meg rosszak is. Hogy a világnak egyéb égtájai is vannak, mint a nyugati. Az ilyen jellegű, az általam ismert magyar kultúrában igenis létezett gondolatok: megszűntek. Ne adj isten, tanulni lehet másoktól is, mint az amerikaiaktól, vagy a németektől. Ez nem jelenti azt, hogy az előbbiektől nem lehet tanulni. De csak tőlük - hát ez elég durva szűkítés, nem?

Kelet-Európába beszorulva élek, és innen egyáltalán nem látom azt, hogy bárkitől is tanulni akarnánk. Hogy lenne itt bármiféle igény a kulturális határátlépésre, egymás észervételére. Nem csak Európa határainak átlépésére való képtelenségről van szó. Uniós csatlakozás ide vagy oda: egyre szűkül a közösségi tudat. Kimondtad az autonómia szót, és annyira furcsa volt hallani. Értettem, hogy mire gondolsz. De számomra, itt és most, a jelenlegi diszkurzusban inkább jelent beszűkülést, leszakadást, elfordulást. Értsd ezt most erdélyi magyarul. Az, hogy a kulturális tanulás része lenne a nemzeti kultúrának, fel sem merül. Volt egy identitásunk, amit elveszítettünk, és ezért lennénk válságban?

Volt egy meghatározott, geopolitikai hatalomváltás. Ennek a legeklatánsabb példáját a boszniai parlament produkálta, amely egyetlen délután során fogadta el az összes, gazdasági átalakulásra, az Európai Unióhoz fűződő viszonyra vonatkozó törvényt. Még Románia és Magyarország esetében is elképesztő sebességgel történtek ezek a jogi adaptációs folyamatok, jószerével mindenféle érdemi mérlegelés nélkül. Ilyen értelemben van intézményes tanulás, hiszen egy-az-egyben átvettünk egy jogrendet. Az a kérdés, hogy mindez közvetlenül alkalmazható-e a mi viszonyaink között, vagy olyasmi, amit kitaláltak a 15 és 40 ezer dolláros GDP-stársadalmakra, és kevésbé illeszkedik az olyan 5 és 10 ezer GDP-s társadalmakra, mint Románia és Magyarország. A nyilvános kultúrában, az emberi magatartásformákban és a mindennapi beszédmódban is van tanulás. Abban igazad lehet, hogy nincs különösebb explicit vágy az iránt, hogy tanuljanak az emberek—a felnőttoktatás például lényegében megszűnt. A magyarországi közbeszédet különösen áthatja egyfajta mindentudás, sőt: mindent jobban tudás érzése – ezzel együtt folyik valamiféle kulturális mintaátvétel. Általában Nyugatról van átvétel, és annak is az alsó széle közepéről. Nagyrészt a legvulgárisabb, legdurvább minták átvétele zajlik. Ennek a legjobb példája a nyers rasszizmus. Ami par exellence nyugat-európai termék, a globális gyarmati viszonyrendszerben alakult ki, annak a legitimációjára szolgált akkor, amikor létrejött. És ezt a mi régiónk, több lépcsőben, úgy ahogy van átvette, magáévá tette és saját viszonyaira alkalmazta. Hát gratulálok! Oly mértékben történt ez, hogy e pillanatban ott tartunk, hogy a nyugat-európai mainnstream tart nekünk leckét – és joggal – arról, hogy ezt azért így nem kéne.

Most azon gondolkodom, hogy ez itt, az egykori török birodalom határszélén megállja-e a helyét. Nyilván igazad van abban, amit mondasz, de tegyük hozzá, hogy a Balkán sosem volt a népek barátságának híres vidéke.

Az biztos, de én nem a népek barátságáról, vagy annak a hiányáról beszélek, hanem a tudományos rasszizmusról, annak a nyilvános párbeszédbe való átemeléséről. Arról a szövegről, hogy a társadalom egy meghatározott százaléka nem méltó arra, hogy éljen. És azért nem méltó, mert alacsonyabb rendű. És ezt honnan tudjuk? Onnan, hogy más a bőrszíne, a fejformája vagy a szeme vágása. Ez nyugat-európai termék, teljesen egyértelműen, a szakirodalomban semmiféle kétség nincs eziránt. Nyugat-európai értelmiségiek és politikusok találták ki a világ többi része, elsősorban Afrika és Ázsia fölötti gyarmati uralmuk legitimációja céljából. Ez nem jelenti azt, hogy mindenki ölelte és szerette egymást, akár az Oszmán Birodalomban, akár az Orosz Birodalomban, vagy bármely más körülöttünk lévő birodalomban. De ezekben az erőszak jelentős része nem makrostruktúrák révén történt, hanem máshogy, a birodalmak igényei szerint, helyi kiskirályok döntöttek ezekről vagy az etnikai viszonyok mentén szervezett gazdaság befolyásolta – millió egyébb dolog. Az egyértelmű, hogy a szisztematikus áltudományos rasszizmus: nyugati termék.

Abban az országban hallgatlak, és kell igazad adnom neked, ahol mégiscsak a legkésőbb törölték el a cigány rabszolgaságot Európában.

A cigány rabszolgaság, vagy hogy mondjak egy másik, elterjedt struktúrát, a jobbágyság intézménye valóban fennált, és túl sokáig állt fenn. Ezek tények. Én azonban a tudományos, általánosító rasszizmusról beszélek. Ez egy késő-tizenkilencedik századi termék, ez a mi régiónkban a mi vulgáris nyugatosságunk. Az más kérdés, hogy ha megnézed mondjuk a Jobbik vagy más explicit fasiszta irányba mozgó szervezetet ideológiáját, akkor azt látod, hogy mindezt Nyugat-ellenességgel ötvözik. Ez az ideológiák világában egyáltalán nem lehetetlen.

Körvonalazódik egy Európa-paradoxon előttem. A rákfenéi annak, ahogyan élünk Nyugat-Európából jönnek, és ugyanakkor onnan reméljük a megoldást is. Jogtalanul módosítják az alkotmányt Romániában, Magyarországon? Majd az EU segít! Ki is alakult egy EU központú médiastratégia, hogy ezt a segítséget igénybe vegyük, Brüsszelből beszélünk vissza magunkhoz. Nem megy a roma ingegráció? (Már a szót is nehezen mondom ki, mert nem egyértelmű mit értünk ezalatt.) Nem baj, majd Brüsszel rákényszerít, segít, ad pénzt. Mindig vannak európai remények, kapkodások, hogy van ez?

A felvilágosult, érdeklődő, tanult emberek közösségének a helyzete, amelynek tökéletesen megfelel az, amit mondtál, a legnehezebb. A hazájukban kisebbségben vannak, a hangjukat nagyon egyszerű elnémítani, s máshová értelemszerűen nem tudnak fordulni, csak “Európához”. Ahhoz az Európa-fogalomhoz, amit ők szeretnének, de ami nem létezik. Az az ötlet, hogy majd Brüsszel „elintézi” az alkotmányos úton előállított félautokratikus rendszert minden szinten hibás. Számomra, mint Európa, Észak-Amerika és India között ingázó ember számára az a probléma, hogy nem tudok ilyen egyszerű megoldást ajánlani. Ilyen fajta külső alternatívát nem tudok nyújtani. Nem szabad és nem is lehet végső, jó, külső aktorokra számítani. Senki nem fogja a mi problémáinkat megoldani. Ha azt látjuk ma Nyugat-Európában, hogy a hivatalosság szigorúan fellép a rasszizmus legkirívóbb formái ellen, az nem azt jelenti, hogy Nyugat-Európa mentes volna ettől a problémától. Más kontextusban habozás és kímélet nélkül érvényesítik ugyanazt a rasszizmust. Azt sem jelenti, hogy magasabb rendűek lennének, valamilyen módon. Csak azt jelenti, hogy eltelt száz valahány év azóta, hogy a rasszizmust kitalálták, bevezették és rákényszerítették a világra. Azóta történt egy-két dolog. Megszűnt a gyarmati rendszer. Lefolyt egy több generációt igénybe vevő, óriási politikai küzdelem ezen politika fogalmak körül Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. Emberek milliói mentek át a közös katarzison és tanulási folyamaton, amit ez jelentett. És e tanulási folyamatnak a következményeként kialakultak bizonyos tiltások, belső tartások és korlátok, melyek együttesen többé-kevésbé akadályozzák, hogy nagyon durván elharapózzon a nyers rasszizmus. De még e tekintetben is nagyon vigyázni kell. Mindenkinek, aki Brüsszel segítségében bízik azt javaslom, hogy nézze meg annak a történetét, hogy Belgiumban nézzék hogy bántak el például a kelet-európai romákkal. Fölrakták őket buszokra és visszaküldték. Ezt se a Sarkozy találta ki... Belgium flamand felén explicit módon neonáci párt van hatalmon. Aki ezt nem érti annak azt az egy szót mondom: Kongó. Esetleg érdekes lehet utánaolvasni, hogy mit művelnek manapság Flandriában az afrikaiakkal. Akik nem azért vannak ott, mert el akarják venni a gazdag flamandoktól a jólétet, hanem azért, mert adott a számukra egy százötven-valahány éves viszonyrendszer, amit nem a kongóiak alakítottak ki, hanem a belgák (akik persze a Berlini Konferencián aláírt egyezmény részeként, azaz az európai nagyhatalmak geopolitikai konszenzusát bírva gyarmatosították a Kongó folyó partvidékét, nem kimondottan a felebaráti szeretet és jóakarat eszközeivel). Akárhogy is, hat-nyolc generáció alatt kialakultak azok a kötődések, intézmények, amelyek révén egy sor afrikai, adott esetben kongói ember úgy gondolja, hogy reális megoldás a számára, hogy Belgiumba megy, remélve, hogy ott megtalálja a számítását. Ezt az állapotot szerintem nem kell különösebben elmagyarázni az olvasónak, hiszen igencsak hasonló viszonyrendszereken keresztül járnak a román vagy a magyar állam polgárai Nyugat-Európa különböző részeibe dolgozni. Romániát vagy Magyarországot persze nem gyarmatosították, és a rasszista bőrszínkód jóvoltából a román és magyar állam polgárainak jelentős hányada könnyebben olvad bele a bőrszín értelmében jórészt sápadtarcú Nyugat-Európa közegébe, mint afrikai sorstársaik, de egyrészt ez sok esetben a valódi alá-fölérendeltségi viszonyok elfedésére szolgál, s ráadásul még ez sem teljesen stimmel, hiszen például a magyarországi és romániai romák nyugat-európai tapasztalatai még e tekintetben sem nagyon különböznek Európával próbálkozó afrikai felebarátaink élményeitől.