Ahogyan Magyarország fejlődött és nem fejlődött

A XX. század Magyarországát több megközelítésben illusztrálhatjuk, a társadalmi, a politikai változások vagy a gazdasági fejlődés tükrében. Romsics Ignác történész kolozsvári előadásában ez utóbbi mellett döntött, amikor a bruttó hazai össztermék változásait vette figyelembe. Szavait Kustán Magyari Attila jegyezte le.

Romsics Ignác előadása elején rögtön leszögezte: a bruttó hazai össztermék (GDP) nyilvánvalóan nem fejez ki minden folyamatot, de világszerte fontos tényező. Ezzel kapcsolatosan a 19. század végétől állnak rendelkezésünkre statisztikák, amelyekből nem csak egy ország belső fejlődése, hanem a világhoz való viszonya is kiolvasható.
1870-ben Magyarország a legfejlettebb 12 európai országhoz viszonyítva az egy főre eső GDP felét termelte meg, az Egyesült Államokhoz képest 44 százalékot. 2001-ig számos változás történt, visszaesések, lassú fejlődések egyaránt, de a végeredmény az volt, hogy a kontinenshez képest 32, Amerikához viszonyítva már csak 26 százalékot ért el az ország. Fontos tudni: a 130 év alatt ugyan duplájára nőtt az ország GDP-je, de ez láthatóan messze elmaradt az európai centrum, vagy az amerikai fejlődésétől. A pesszimizmust tovább növelendő érdemes megjegyezni, 1870 óta Japán 28-szorosra duzzasztotta az össztermékét.

Trianon és előnyei 1870 és a trianoni békeszerződés között Magyarország a fejlődés tempójában lekörözte Európát. Romsics meglátása szerint ez részben azért volt lehetséges, mert békés korszakot élt az ország, az 1860-as évektől 1914-ig semmilyen komoly katonai konfliktusban nem vett részt. Szociális háló sem létezett akkor, ami terhelte volna az országot, az ország mérete pedig szintén számított: ha a húszmilliós lakosságtól csak egy-egy forintot vesznek el, az akkor is több, mint amikor nyolcmillió embertől kérnek el kettőt.
Trianon után, a Horthy-korszakban gyorsabban regenerálódott az ország, mint azt feltételezték. Lépést tudtak tartani a kontinenssel, és ez részben annak köszönhető, hogy ha szigorúan gazdasági szempontokból vizsgáljuk az elcsatolt területeket, akkor kimutatható, az írástudók és magasan képzettek aránya kevesebb volt, így a tudás és a feldolgozók nagy része megmaradt Magyarországon.

Trabant egyenlő Mercédesz Ha az államszocializmus évtizedeit vizsgáljuk, az látható, hogy a dualizmus és a Horthy-korszak statisztikáihoz képest még gyorsabb fejlődés állt be. 1946-tól 1988-ig az egy főre eső GDP 1721 dollárról 7031-re nőtt, igaz, figyelembe kell venni, hogy a világ a második világháború után soha nem tapasztalt növekedést mutatott, amihez képest a magyar tempó lemaradt. Az európai 12-höz, az Egyesült Államokhoz viszonyítva ezúttal rosszabbul állt az ország, mint korábban, a hetvenes években pedig kifejezetten leszakadt.
Ugyan a kádárizmus alatt felszámolódott a szegénység, önmagához képest jobban élt az ország, de ez a növekedés relatív, ezt pedig más számadatok is alátámasztják: az ezer főre jutó telefonkészülékek, vagy személygépkocsik száma szintén beszédes, ráadásul a Trabant ugyanúgy egy autót jelentett a statisztikában, mint a Mercedes.
Létezett viszont egy terület ezekben az évtizedekben, amelyben Magyarország elérte a világszínvonalat: a mezőgazdaság. A hektáronkénti termés átlaga szinte elérte a britekét, a Közös Piac, az Egyesült Államok, a KGST számait pedig lekörözte. Az örömben is van üröm, az elmúlt évtizedekben ugyanis a mezőgazdaság egyre kevésbé járult hozzá a nemzeti össztermékhez: míg a Horthy-korszakban negyven százalékot jelentett, addig a modernizáció előrehaladásával a hetvenes évekre csak húsz, mára alig négy százalékot tesz ki.

Előre a múltba Beszédes szám a GDP, de nem eléggé. 1945 előtt a magyar társadalom hierarchizált volt, a felső és az alsó rétegek között jelentős különbségek voltak, elég arra gondolni, hogy a nagybirtokosok és a felső középosztály tagjai európai szinten éltek, a napszámosok és cselédek viszont nemhogy a korabeli nótában szereplő havi kétszáz pengőt, de az évit sem kapták meg.
Az államszocialista korszak embertelen intézkedésekkel, de egalitárius elvek mentén osztották újra a vagyont, így a csúcson levőket – orvosokat, sportolókat, zenészeket – leszámítva az emberek hasonló életkörülmények között élhettek. Ehhez gyors társadalmi mobilitás is járult, a családok, a fiatalok a Horthy-korszakhoz viszonyítva reménykedhettek abban, hogy fennebb juthatnak a ranglétrán.
A rendszerváltást követően a mezőgazdaság tovább veszített a jelentőségéből, de az ipar gyorsan magára talált, a külföldi beruházásoknak köszönhetően megnőtt a termelése. Az első évek hanyatlása után, a kilencvenes évek közepétől nőtt a GDP, az ezredfordulóra elérte az 1989 előtti szintet.
Időközben visszaállt a „régi rend”, a kádárizmus véget értével a bérek közti különbségek ismét emelkedni kezdtek, ma tízszeres különbségekről beszélhetünk. Felmérések mutatják, hogy létezik olyan jól kereső csoport, amelyik teljesen elégedett a helyzetével, de az alsó tíz százalék háromszor annyit szeretne keresni, mint amennyit épp kézhez kap, a középső szféra kétszeres bérezéssel lenne elégedett.
Romsics meglátása szerint a mai sérelmek visszavezethetők arra, hogy az emberek a korábbi egalitárius elosztáshoz hozzászoktak, ugyanakkor elvárták a rendszerváltástól, hogy a nyugati társadalmak színvonalát hamarosan elérhetik, ehhez képest csak arra tíz évet kellett várniuk, hogy a GDP elérje az 1989-es szintet, az egyenlőtlen elosztás pedig ismét felütötte a fejét.
A rendszerváltás utáni vezetéseknek a Kádár-korszakhoz hasonló problémákkal kell megküzdenie: a gazdaság nem bírja a társadalom szociális elvárásait, ezért el kell dönteni, hogy a kiadásokból lefarag-e, vállalva az ezzel járó politikai kockázatokat, vagy inkább megpróbálja fedezni azokat külső forrásból. A szocializmus végefelé az utóbbi módszert választották, az adósságokból pedig ugyan sikerült csökkenteni a privatizációnak köszönhetően, de a Medgyessy-féle Jóléti rendszerváltás program alatt ismét nő a hitelállomány.

Tanulni, tanulni, tanulni Romsics a lehetséges megoldásokra is kitért. A magyarságnak ki kell lábalnia a társadalmat övező problémákból, az alapvetően pesszimista népességnek jobban kellene éreznie magát a saját bőrében és otthonában. Gazdasági szempontból, a vállalkozók részéről azt a választ kapjuk, hogy amíg az adók magasak, nem várható a magyar kis- és középvállalkozók erősödése, így a szociális juttatások csökkentése, vagy az ingyenes oktatás megszüntetése volna üdvözlendő lépés. Ebben némi igazság is van, – állította a történész, hiszen Szlovákiában például, ahol a szociális hálót leépítették, gyorsabb gazdasági növekedés tapasztalható, míg Magyarország vagy Lengyelország ellenkező irányba halad.
Más elképzelések szerint az ország földrajzi helyzete miatt logisztikai központtá válhatna, ezzel azonban nem teljesen egyeznek a kormányintézkedések, ismét más javaslatok szerint a pusztát kellene felvirágoztatni, a mezőgazdaság azonban, mint korábban elhangzott, nem húzóágazata a magyar gazdaságnak.
Romsics úgy vélte, az ország számára leghálásabb befektetés az oktatás volna. Magyarországnak sem tengerpartja, sem nyersanyaga nincs, ezért azon kell változtatnia, amin lehet: az embereken, akiket egy jó oktatási rendszerrel tehetne jobbá. Anyagi vonzatai természetesen ennek a befektetésnek is vannak, Finnországban nyolc-kilencszeresét fordítják egy gyerekre, a magyar számokhoz viszonyítva, de ha focipályákra és autópályákra annyi pénzt be lehet ruházni, amennyit az elmúlt években sikerült, akkor kerülne pénzt oktatásra is. El kellene érni például, hogy a gyerekek tanuljanak nyelveket, legyenek versenyképesek a nagyvilágban, és mindez ne csak az elitek számára legyen elérhető, akik ma külföldi vagy magániskolákban taníttatják a gyerekeiket. Mindez különösen érinti a cigány lakosságot, ahol a helyzet pedig egyre súlyosabb, – figyelmeztetett Romsics. Hiszen, míg a gyerekszaporulat magasabb a köreikben, a munkanélküliség is, ha tehát nem vonjuk be őket a termelésbe – amihez az oktatásukra van szükség –, akkor a jövőben súlyos problémákkal nézhet szembe a magyar társadalom.