Poftiþi, tessék: egy piac mindennapjai

Amikor piacra megyünk, nem mindegy, hogy az asztal melyik felén állunk. A termelők vagy viszonteladók, ha általában harsányak és vidámak is, keményen megdolgoznak a pénzükért, rugalmasnak és ébernek kell lenniük. Kustán Magyari Attila riportja a kolozsvári Mãrãºti piac szép és komor napjait követve egy karnyújtásnyira levő világ kulisszái mögé próbál betekintést nyújtani....

Amikor belépek az üzletekkel körbevett, de többé-kevésbé régi korokat idéző piacra, hegyezem a fülem, hogy magyar szót kapjak el. Gyakran járok ide, most azonban nem zöldségért, hanem válaszokért jöttem. Kétszer járom végig a sorokat, amíg rátalálok az első árusra, akivel szóba elegyedhetek.
Csíki Ilona az alig hét kilométerre fekvő Györgyfalváról jár be. Igazi termelődinasztia leszármazottja, a nagyszülei, a szülei is a földből éltek, a termést eladták; ő maga húsz éve árul, végig tudta követni a változásokat a kilencvenes évek elejétől. Míg az asztalon sorakozó málnás vödrök illatát szívom be, arról beszélgetünk, hogy a két évtized alatt komoly visszaesést tapasztalhatott, a szupermarketek kedvezőtlen hatásával nem csak a bulvársajtó riogat.
Közben figyelem, ahogyan dolgozik. Egy régről ismert hölgynek kedvezményt ad, egy válogatós nő már továbbállna, de a felajánlott kóstoló végül meggyőzi, egy anyuka málnát vásárol, a kisfia pedig, az útra, kap még egy marékkal.
– Ötven bani nem sok – mondja Ilona –, és megtérül.
Az emberek visszajárnak egy-egy árushoz, ha már megszerették; olyan is előfordult, hogy valaki megsajnálta őt, amiért késő délutánig állt az asztala mellett, és alaposan bevásárolt. Nála az áru mindig elkel a nap végére, el kell kelnie.

Hajnaltól estig a maguk urai Naponta többször eljárok a piacra, megnézem, hogyan üresednek az asztalok; ha elszontyolodtak az árusok, és nem szívesen mesélnének, akkor továbbállok. Az egyik napon harcsabajszos, élettel teli férfival elegyedünk szóba. Az első kérdésemet ki is javítja: nem az az érdekes, hogy hányszor jár be egy héten, hanem az, hogy mikor volt utoljára szabadnapja: néhány hónappal ezelőtt, a lánya esküvőjén.
Nyitray Sándor és felesége egy évtizeddel ezelőtt döntött úgy, hogy saját vállalkozást indítanak; azt vallják, ha többet dolgoznak is, de most már a maguk urai. Sándor közvetlen ember, nem akarja, hogy a vásárlók mellől kérdezgessem, így a jeget megtöri és beinvitál az asztal mögé. A felesége kis széken ül, mi mellette állunk, úgy beszélgetünk.
Elmeséli, hogy az indulás nehézkes volt, ki kellett tapasztalnia, milyen terméket honnan hozzon, hol csapják be. Ez nem ritka jelenség, a termelők a szép példányok alá rothadtakat rejthetnek, ha merészebbek, akkor még követ is. A nyári időszakban hajnali négykor kell kelni, de az év későbbi szakaszában áttérnek az almára. Olyankor valamivel könnyebb az élet, de ez csak azt jelenti, hogy nem hajnalban kelnek, hanem valamivel később, és továbbra is estig állnak az asztal mellett, ha nehezen fogy az áru. Az ebédet részben a saját áruból fogyasztják, részben a szemben levő üzletekből vásárolnak be, egy önkiszolgáló étkezde is működik, előnytelen árakkal és „másnapos” ízekkel. Az anyagcsere másik oldalát ennél körülményesebben oldják meg, a piaci mellékhelyiség előtt jegyszedő üldögél, szigorúan megkéri a maga egy lejét – Sándor azzal viccelődik, ha valakinek gyomormenése van, akkor kerül az igazán sokba!
Az anyagiak tekintetében egyébként nincs panasza, nem mond konkrét számokat, de azt ki meri jelenteni, hogy a gyengébb forgalmú árusok is kikeresik a megélhetéshez szükséges összeget. Nincsenek egységes áraik, de itt is alkalmaznak trükköket. Figyelik egymást, ha az egyik leviszi az árat, rá is szólhatnak, vagy ők is csökkentenek. Az is előfordul, hogy a szomszédnak megtetszik az egyik fajta alma, másnap ő is olyat szerez, ez pedig kimutathatóan befolyásolja a közvetlen közelben levők bevételét.

Aprópénznek csak súlya van Két helyen is kipróbálhatom az árusítást, kíváncsi vagyok, milyen az, amikor én állok szóba a klienssel. Amikor az egyik szomszédos asztalnál, egy román öregasszony mellé, a hagymák és petrezselyemlevelek elé telepszem le, nagy reményekkel indítok, aztán sokáig várok az első vásárlómra. Ha meg is állnak az emberek egy pillanatra, mire kimondom, hogy „poftiþi, tessék”, máris továbbhaladtak, és a szomszédos asztalnál nézelődnek. Végül megérkezik egy fiatalos asszony, és ünnepélyesen átadhatom neki az első kötés hagymát. Elveszem az egy lejt, és azon tűnődöm, hogy én biztosan kevesebbre értékelem ezt a pénzt, mint a többiek. Három-négy nagy fejű, ízes darabért mindössze ennyit kapni már-már kiraboltatás, amikor pedig eszembe juttatja, hogy ezért mennyi energiát kellett befektetnie, mennyi hajlongás és öntözés szükségeltetett, akkor még inkább elszomorodom.
Délelőtt vagy kora délutánonként, amikor kilátogatok, még értékelhető a forgalom, este azonban a hangulat is megsínyli a nap fáradalmait. Csendben ülünk, és azt várjuk, hogy a maradék két-három darabot, ami az asztal melletti vederből még előkerült, vagy a szomszédtól ide áthelyezett virágokat átadjuk valakinek. Van, aki az órájára pillantgat, nézi, hogy a többiek indulnak-e már: a konkurencia él, nemcsak maguknak dolgoznak, hanem mások ellenében is. A nap végén számolgatok, vajon mennyi pénzt gyűjtöttem be, de aztán elmegy a kedvem, egy kiló húst nem vennék a néhány órás kereskedelmi tevékenységem jövedelméből, és még a mezei munkát sem kellett beleszámolnom.
Az egyik napon kipróbálok egy mérleget, itt már csalni is lehet, Nyitray elmondja, tud is olyanról, aki rendszeresen visszaél ezzel. A mérlegen van egy kosár, általában százhatvan grammos, s a gépet be lehet állítani úgy, hogy ne vegye ezt figyelembe, és nulláról induljon, de egy laza mozdulattal beszámíthatjuk a zöldség súlyába is. Az már néhány próbálkozásom után kiderül, hogy szemre mérni tapasztalat nélkül nem igazán tudok, eszembe jut az a piacos vicc, amikor a vásárló egy almát kér, az elárusító pedig visszakérdez: kettő lett, maradhat?

Hobbiból ártani Vannak rosszindulatú emberek is. Akármilyen különös, de egyesek azzal foglalkoznak, hogy nyomkodják a paradicsomot, tördelik a zöldpaszulyt, egy árus szerint nem is szórakozásból, hanem mert ártani akarnak. Három olyan idős emberről tud, akik tanári pályát tudnak a hátuk mögött, és ez a napi foglalkozásuk – róluk azt gondolja, a régi idők mindennapos stresszét vezetik le így. Tolvajokkal is számolni kell, néhány éve egy idősebb nő addig alkudozott vele, amíg közben két kiló körtét varázsolt be a táskájába, végül még a szarka szitkozódott, és akarta hívni a rendőrséget.
Sándor is elkapott egyszer egy öregembert, amint almát lopott tőle, de kivette a zsebéből, mielőtt az továbbállt volna. Nem haragszik rá, mondja, szegény ember kleptomániás, már mindenki ismeri a piacon, még tapsolnak is neki időnként.
Sajnos úgy tűnik, a rosszindulatú szórakozás a hivatalos szervekre is vonatkozik. Már amikor fotózom, elkapom a biztonsági ember rosszalló tekintetét; később elmesélik, hogy éppen ő járta meg egy alkalommal: egy idős asszonytól számon kérte, hogy miért árul tojást, s az asszony nem teketóriázott, felkapta a tojásokat, a férfit megdobálta vele, és két pofont is kiosztott neki. Jellemző, hogy az árusokat vegzálják: ha nincs kalap, miért nincs, ha van, akkor miért piros?
Sajnos etnikai összetűzésekre is találni példát. Egy idősebb nő elmeséli, hogy pár hete, amikor tüdőgyulladással nyomta a kórházi ágyat, milyen rosszul bántak vele, mert magyar neve van, de Ilona is elárulta, hogy bizony küldték őt már „haza”, vagy szólították meg, hogy a vásárlóval miért beszél magyarul.

Zacskót vegyenek! Az egyik asztalnál cingár, rokonszenves fiatalember lép mellém, két nagy csomagját a földre dobja, és kisebb zacskókat húz elő belőlük. Kettőt elad az árusnak, a sárga színűt visszakapja: adjon inkább hupililát is, de ilyen színűt nem. Szóba elegyedünk, bemutatkozunk egymásnak. P. Gyuri hat évvel ezelőtt kezdte a „zacskó-bizniszt”, öt-hat piacra jár, üzletekbe is szállít. A nyolc órát ledolgozza, de ő is büszkén mondja, a maga ura, csak annyit gürcöl, amennyit ő szab ki magának. Minden nap nem járja meg ugyanazt a piacot, nem is fér bele az idejébe – nem feltétlenül a rengeteg teendő, hanem a hangulatos csevegések miatt. Dél múlt, és háromig nem keveredik ki a piacról, mindenkinél megáll egy picit, elbeszélgetnek az áruról, a politikáról, kivel miről.
Meg tud élni, nem panaszkodik. Augusztustól már csökken a forgalom, a téli hónapokra fel kell készülni anyagilag is. Gyereke van, vele is időt kell tölteni, talán nem is ártanak a lazább hónapok. Valahogyan a klónozás fortélyairól kezdünk el beszélgetni, itt aztán meg is állunk: több árus füttyent, hogy szüksége volna zacskóra, az idő pedig csak telik…

Fél évszázad telhet jól is Nehéz volna olyant találni, aki a hóstáti Szabó Juliannánál régebben árulna, a 67 éves asszony ugyanis már tizenhárom éves kora óta dolgozik. Édesanyjának a betegsége miatt kellett ilyen hamar munkába állnia. Később nemcsak árult és termelt, de egy textilgyárban is dolgozott, huszonkilenc éven át. Mivel ebből kilencet nem munkakönyvvel számoltak, a nyugdíja a négyszáz lejt alig haladja meg, muszáj a mai napig kijárnia a mezőre és a piacra. Ha már kaphatok az alkalmon, hogy olyan emberrel beszélhetek, aki fél évszázad tapasztalatát hordozza magában, rákérdek: milyen hangulatuk volt a régi vásároknak? Természetesen jobb, válaszolja. Jobb hangulat és jobb bevétel jellemezte a rendszerváltás előtti évtizedeket, azonban kiemeli 1958-at, amikor – nem tudja, miért – megcsappant a vásárlóerő, nehezen élték túl azt az évet. Ma már jóval nehezebben kel el a portéka, mint régen, de Julianna töretlenül bírja, mindvégig mosolyog, vidáman áll szóba a vásárlóival, akik hagymát, tököt, vagy éppen gyönyörű kardvirágcsokrokat visznek el tőle. Nem panaszkodik úgy, mint a többiek, és ha a nehézségeiről beszél is, a szeme vidáman ragyog. „Hosszú lehet a nap azoknak, akik már reggel rossz szájízzel jönnek” – jegyzi meg. Egy pár asztallal arrébb mutat, ahol középkorú nő áll az asztalánál: „Látja, ő mogorva asszony, nem jó társaság” – mondja. Nyitray viszont az: valamelyik piacos férfi éppen két bokszkesztyűt hozott magával, Sándor felhúz egyet, hangosan nevetnek, ahogy az ütéseket imitálja. Jobb is volt már, meséli Sándor, egy alkalommal valaki marhafarkat vett, és azt lógatta maga előtt, másvalaki két kerek padlizsán közé murkot dugott. Végiggondolom, hogy ő bizony hajnali négy órától ébren van, de nem látszik fáradtnak még késő délután sem: neki gyorsabban telnek a napjai.