„Mindig normális hangnemben diskuráltam”

2012. 08. 30. 12:03

2012 őszén jelenik meg a Riport Kiadó gondozásában az a kötet, melyben TOKAY GYÖRGY ügyvéd, politikus vall életéről, pályájáról az Irházi János által készített beszélgetésekben. Az alábbi részlet a kilencvenes évek elejére kalauzol el, az első, szabadon választott romániai parlament működését, illetve a bányászjárás drámai pillanatait felidézve.

 

Abban az állandóan forró, pezsgő kezdeti hangulatban azonnal le kellett reagálni a támadásokat, lehetőleg papír nélkül, és természetesen románul, ugyanakkor az legyen világos, meggyőző. Első visszapofázási megbízatásaimat annak köszönhetem, hogy ez egyébként az ügyvédek mindennapos dolga. Egy ügyvéd egy polgári perben, ahol ellenféllel birkózik, soha nem tudja pontosan, mire kell majd választ találnia, hisz az ellenfél váratlanul, meglepetésszerűen próbálja előhúzni az érveit. A másfél évtizedes ügyvédi tapasztalat, gyakorlat pedig olyan óriási előnyt biztosított számomra, de a többi, ügyvédi pályáról áttért politikus kollégám számára is, hogy például az első mandátumomban az RMDSZ képviselőházi frakciójának elnöke aradi volt és ügyvéd, vagyis én, a liberális frakció alelnöke aradi ügyvéd kollégám volt, a szociáldemokrata frakció vezetője aradi ügyvéd, és a Szenátusban ott ült még Hosszú Zoltán, szintén aradi ügyvéd. Tehát egy maroknyi emberből az új román parlament négy vezetője került ki. Nem azért, mert az okosságunktól már elütöttük magunkat, hanem mert hozzászoktunk a vitákhoz, tudtuk, mit jelent az eljárás, mit jelent betartani az eljárást a vitában. Másképp olyan vitákká züllöttek volna a dolgok, amilyeneket mi néztünk korábban hajnali négyig a tévében.
Persze, ne felejtsük, jócskán dolgoztak ott még remekül felkészült kollégák, gondoljunk csak Domokos Gézára, de lezserséggel, könnyedséggel csak azok álltak ki a pulpitushoz, akiknek a vérében ez csörgedezett, ezt csinálták évtizedeken keresztül.

 

Milyen volt ez a politikai társaság?

 

Az alkotmányozó parlament ülését a hagyományok szerint a legidősebb képviselő vezette, a két titkár a két legfiatalabb képviselő, két magyar: Varga Attila és Szilágyi Zsolt. A munkacsoport életkorban is nagyon fiatal volt, én már az idősebbek közé tartoztam. Aránylag fiatal gárda verődött össze, amely korábban érintőlegesen sem viszonyult a politikához. Mi magyarok menet közben tanultunk, de a románok is. Viszont olyan korban kerültünk oda, amikor az emberek, mint említettem, hajnali 4-ig nézték a CPUN üléseit. Hatalmas érdeklődés, elvárások öveztek bennünket, érthető, hogy nem csak én lebegtem, hanem mindenki, kivéve azokat, akik tudták, mit akarnak, akik tudták, mekkora veszélyben vannak. Ha mi ésszerűen járunk el, akkor nyolcéves politikai embargó alá vesszük a kommunista pártból átöröklött embereket. Domokos Géza hamar le is mondott emiatt, de senki más. Ha betartjuk a Temesvári Kiáltványt, akkor mára letisztul a politika, mert felgyorsul a kiválasztódás, az emberek hamarabb rúghattak volna labdába, hamarabb tanul bele az új politikai osztály.
Emlékezzünk csak, hogy az RMDSZ mekkora vehemenciával követelte a temesvári 8. pont betartását, vagyis az exkommunisták kiebrudalását. Mi, az RMDSZ alkottuk a legjelentősebb romániai ellenzéki pártot, mindenki más kevesebb szavazatot kapott, kivéve persze a posztkommunista társaságot. És egy vadidegen környezetben megpróbáltuk a dolgainkat intézni, közben vívtuk a csatákat az RMDSZ-en belül. Emlékszem, 1990-ben, az RMDSZ első kongresszusán, Nagyváradon, miközben tankok álltak körös-körül, hogy védjenek bennünket, a magyar rádió tudósítója megkérdezte tőlem, hogy akkor délig hasad az RMDSZ, vagy sem? Nem hasad, válaszoltam.

 

Miért kellett volna hasadnia?

 

Mert máris előbújtak a jó kis magyar széthúzások. Egyrészt a Szőcs Géza – Domokos Géza közötti ellentétek miatt, aztán később jött a Tőkés–Domokos, majd Tőkés–Markó ellentét, végül addig fajultak a dolgok, hogy rákényszerültünk megválni a tiszteletbeli elnök úrtól, Tőkés Lászlótól.

 

De a személyes ellentétek főszereplői mögött sorakozott valamilyen tábor?

 

Masszív táborok nem sorakoztak, inkább szimpatizánsok, pontosabban szerepre, főszerepre vágyók, akik később szép csendben kikoptak, és bizony sokan mai napig keresik önmagukat. (…) Másfelől, a politikai mozgalom aktív résztvevői, az ellenzékiek, radikálisok, mind annak a kutyának a kölykei, az RMDSZ kölykei. Az RMDSZ-ből kikopottak az első periódusban még a Szövetség infrastruktúrájáért harcoltak, hisz helyi szervezetek, irodák, emberek nélkül lehetetlenség országos pártot létrehozni. Az RMDSZ infrastruktúrájára nem sikerült rátenni a kezüket, hát most Budapesten kuncsorognak pénzért, hogy fenntartsák székhelyeiket.

 

Még kanyarodjunk vissza a hőskorhoz. Azt láttuk a tévében, hogy naphosszat mindenki felpörgetett hangulatban dolgozik. Mégis, mivel teltek ezek a napok?

 

Bukarestben reggeltől estig gyűléseztünk. Délutánig ültünk a parlamentben, megebédeltünk és máris futottunk az RMDSZ székházába, ahol éjjel 1-2-ig vitatkoztunk a napi témákról. Az első két mandátumom rendkívül zsúfolt volt, főleg az alkotmányozó rész. Ezeket a dolgokat el sem hiszik az emberek, kizárólag arra emlékszenek, hogy azok az aljas, mocskos képviselők mit tettek akkor.
Nyilván nem üléseztünk hetekig, hónapokig folyamatosan, azért szerveztünk lazító bulikat, kocsmákba is eljártunk, de valami furcsa szokástól vezérelve, a magyar frakció leginkább a parlament étkezdéjében gyűlt össze, vagyis az egykori Központi Bizottság épületének a pincéjében. Miután fent az ülésteremben végre valamikor hajnalban bezárták a napot, lebaktattunk a pincébe „megebédelni.” Tízen ültünk körbe egy asztalt, amolyan elitként, ezért a szokásunkért kevésbé szerettek minket a románok, mert úgy értelmezték, hogy lenézzük őket, nem elég jók nekünk. A kiszolgálónők viszont szerettek, mert vastag borravalókat hagytunk.
Az igazság, hogy a román kollégák, velünk ellentétben, alig szorultak összetartásra. Ha bukarestiek voltak, azért, ha moldvaiak azért, mi viszont céljaink, létszámunk okán arra ítéltettünk, hogy szeressük egymást, de legalábbis mímeljük a szeretetet. A szakmai beszélgetések jelentős része is a Központi Bizottság étkezdéjében zajlott.
Õszintén, túlzás vagy nagyképűség nélkül mondom, úgy éreztük magunkat, mint tisztességes értelemben vett elit, amelyik tisztességes munkát végez az ő népe számára. Tény, akkor igen magas szakmai szinten, komolyan elemeztünk minden lépésünket, bármelyik kérdésről is döntöttünk.
Emlékszem, az alkotmányozó gyűlés idején már hatványozottabban foglalkoztatott bennünket, ki mit fog mondani, így erről is késő estig tanakodtunk. Márton Árpáddal, aki annak idején úgy került oda, hogy színiakadémiát végzett, szakmája színész-rendező, beszélgettünk erről, mert ő képes volt ügyesen felmérni a színpadi hatásokat. Megállapodtunk, egyezményes jeleket dolgoztunk ki, amikor beszéltem, ránéztem, s amikor mutatta, elég, akkor rövidre fogtam, vagy mutatta, hogy térjek a következtetésekre, akkor rányújtottam a szövegre. Ugyanezt csináltam én is, amikor ő állt a pulpitusnál.
Például 1991-ben a Hargita-Kovászna jelentés tárgyalásakor én kellett beszéljek a képviselőházi frakció nevében, de nem készültem előre, mert nem tudtuk, konkrétan miről lesz szó, csupán a hangulatot sejtettük. Mondanom sem kell, a jelentésben az állt, hogy minden székely elüldözte a románokat, fasisztáknak deklarálták az egész Székelyföldet. A felháborodástól megakadt a szavam, és attól féltem, olyat teszek, ami nem használ az ügyünknek. Lassan visszanyomtam magamba a galuskákat, komótosan kilépdeltem, és legalább 4-5 másodpercig néztem felfelé, amíg feltűnő lett. S amikor éreztem, hogy eléggé megfeszültek az idegek, azt kérdeztem: Uraim, látják ezeket a falakat, ezt a termet? Azon gondolkodtam, hogy ez a hely megkövetel egy bizonyos tartást a beszédben a szónokoktól. Itt nem lehet utolsó, olcsó, becsmérlő hazugságokat fröcskölni, de mégsem mondhattam ki ezt a szót, hogy hazugság, hanem azt, hogy fenntartásaim vannak. Tehát nem mondom, hogy önök utolsó micsodák satöbbi, csak fenntartásaim vannak. Persze, a legjobban a székelyföldi magyaroknak tetszett, és egyenesben közvetítette a tévé. Elképzelhető, hogy én egy összeesküvés-elmélet rabja vagyok, de mai napig meggyőződésem, az volt a román szélsőségesek célja, hogy polgárháborús vagy ehhez közel álló helyzetet teremtsenek, kiprovokálják az etnikai villongásokat, és ezek ürügyén kiszolgáljanak bizonyos érdekköröket, Románia pedig olyan messze kerüljön a NATO-tól, EU-tól, amennyire lehet.
Visszatérve az első törvényhozási ciklusra, ekkor úgy éreztem, hozzászólásaimmal képes vagyok valamit változtatni a helyzeten. Sokat beszéltem akkor, mint frakcióvezetőnek kötelességem is volt ez. A jobboldal első sorában ült a Román Nemzeti Egységpárt, a PUNR csoportja, ők olyan vehemenciával gyűlölködtek. Jöttem le a szónoki emelvényről, és Pop Dumitru, egy marosvásárhelyi alak ordított magából kikelve és az öklét rázta. Egészen közel mentem hozzá, reméltem, hátha megüt, és ha szerencsém van, kifolyik az orrom vére, akkor pedig azt megmutatom mindenkinek, szétkürtölöm a nemzetközi sajtóban. Az agyamban összeállt már a forgatókönyv, a teljes lépéssorozat, hogy milyen jó volna, ha valaki pofán vágna. Nem vágott, a világhírnévről így lecsúsztam. Ez már a perverzitás teteje, amikor arra számítsz, hogy az ellenfél hibázik.
Egyébként kevés olyan ember működött a román politikában, akinek annyit köszönhet a magyarság, mint Gheorghe Funarnak. Õ és a hasonlók jelképezték az állattan tankönyvben a lovat, amelyre minden betegséget rárajzoltak. Minél nagyobb baromságot mondott Funar, annál erősebben serkentett bennünket. Belül magamban tudtam, ez az ember sosem győz. Mert ha ilyenek győznek, akkor én már nem vagyok mérsékelt, hanem radikálisan is fellépek ellene. Népirtónak nem engedem meg, hogy a magyarságot vágóhídra cipelje. Pedig sajnos, ezek vágóhídra akarták cipelni a magyarságot, és akarják a mai napig. Legjobb esetben ma esetleg megelégednek a kitelepítésünkkel.

 

Õk valóban belülről is így gondolták, vagy csak érdekszínjáték volt az egész a szavazatokért?

 

Szerintem egy darabig komolyan gondolták. Olyanok voltak, mint Eichmann, aki kijelentette, neki vannak zsidó barátai, de magában mindegyiket Auschwitzba küldte volna.
Én mindig, mindenki mással normális hangnemben diskuráltam, tudtam, hogy nem ellenségek, csak politikai ellenfelek, de ezekkel a szélsőnacionalista emberekkel minden személyes kapcsolatot kerültem, mert tudtam, közönséges bűnözők, akik embereket küldenének az említett vágóhídra. És mivel nem akartam velük úgy viselkedni, mintha nem lennének normálisak, inkább nem viselkedtem sehogy, elkerültem őket. 1992–1996 között, a vörös négyszög alatt azért mégis kormányoztak, ha nem is százszázalékos kormánytagként. Rájuk mondtam Amerikában, hogy watermelon, görögdinnye, vagyis minél zöldebb kívül, annál vörösebb belül. Õk a legsötétebb bolsevik terror megtestesítői.
Vagy gondolod, hogy lett volna ebben az országban ennyi bányászjárás, ha akkor decemberben kiseprik a kommunistákat.
Emlékszem, jöttek a bányász barátaink, hogy ültessenek virágokat a fővárosban. Folyt a parlamenti ülés, a bányászok körbevették az épületet, és a szó szoros értelmében döngették a kaput. Gavra és barátai, akik az első sorban ültek, azonnal elszöktek a hátsó kijáraton. Az én posztkommunista szimpátiám, Dan Marþian házelnök viszont bejelentette, hogy mi innen nem megyünk el, maradunk. Engedjünk be egy pár bányászt, és tárgyaljunk. És kit jelöltek a tárgyalócsapatba? Persze, hogy Tokayt. Miután ezt megszerveztük, a bejárati ajtót résre megnyitották, betódult negyven ember, lóbálták a vasakat, csúnyán üvöltöztek. Kérdeztem, mit akarnak. Elsősorban a kormány menjen a francba, de meglepetésemre páran Iliescut is utána küldték. S miközben próbáltuk megértetni magunkat egymással, halljuk, hogy az ülésterem másik oldalán már mások próbáltak betörni. Ekkor visszamentem, és elfoglaltam helyem a terem közepén a székemen. Gondoltam, ha már megütnek, úgy üssenek, hogy rögtön haljak meg, ne töltsem tolószékben maradék életemet. Ordítva közeledtek vagy hárman, előttem ült Domokos Géza. Hoppá, megismerték, mert magyar bányászok is voltak közöttük, odajött egy pasi, és nekiállt simogatni Géza kopasz fejét. Azt mondja: tudod te, azt a nótát, hogy Horthy Miklós katonája vagyok én? Szegény Géza mozdulni sem mert.
Érdekes volt, ahogy bejöttek abba az impozáns terembe és leültek a páholyokba, kiabáltak, hogy le a kormánnyal, meg le ezzel-azzal, de jött az elnöki üzenet, hogy Petre Romant az elnök kirúgta és győzött az igazság.
A nap végén aztán buszba ültettek bennünket, indulás enni, este pedig felmentünk a szobáinkba, de hát hogy is maradtunk volna bent, mert hát ez szabad ország, gondoltuk. Kisétáltunk néhányan, és láttuk, mit műveltek az utcán, a Parasztpárt székházánál, és Ion Raþiu házánál, mert ugyebár minden jobb Zsil-völgyi bányász pontosan tudta, hol lakik Bukarestben az öregúr.
Mondanom sem kell, természetesen a titkosszolgálat emberei szervezték a bányászvizitáció teljes logisztikáját. Ismereteim szerint ők mozgósítottak, rendezték a szállítást. Aztán elvonultak az államelnök köszönetével a zsebükben, de itt hagyták a problémáikat meg a helyzetet. Érdekes, hogy a sátrakban kint lévők vezetőjéről, Marian Munteanuról kiderült, hogy meglehetősen jó viszonyt ápolt a pápaszemes kígyóval, Virgil Mãgureanu titkosszolgálati főnökkel, és később valami legionárius csoportot akart összehozni.
A világ ekkor megrettent, mert Románia képe eddig meglehetősen pozitív volt. Amikor következő nyáron kint jártam Amerikában, fotókat vittem magammal, és igyekeztem megmagyarázni, hogy mi történik Romániában. De a mi szemszögünkből furcsa módon, ami igazából ledöbbentette őket, azok a parlamentben készült fotók voltak, meg hogy ezt meg is köszönte nekik az államfő. Ezért az amerikai látogatásomért szépen megorroltak rám a román politikusok, pedig nem az országnak raktam alá, hanem a felelősöknek. Iliescu, akit nyilván informáltak arról, amiket mondtam, aztán pláne utált.

 

 

 

 

 

 

 

Az ellenségeket megismertük, barátaid voltak a politikában?

 

Hát, Frunda György, Borbély László, aztán később Székely Ervin, Márton Árpád, Erdei Sándor, dr. Bárányi Ferenc, Rákóczi Lajos, nagyjából kilenc-tíz emberrel szőttem komolyabb barátságot. De bimbódzó barátságokat vagy jó viszonyt is megmételyezett, hogy akik aztán beálltak Tőkés László püspök mellé, a mérsékelt vonallal egyvégtében ellenségesen viselkedtek. Sajnos a frakcióban is problémát okozott, mert a napi aprómunkát félretolták, inkább azért nyomták a sajtókampányt, hogy megszerezzék a menyasszony, értsd az RMDSZ hozományát. (…)
Akadtak román barátaim is, például a sajnos idő előtt eltávozott Aristide Dragomir aradi képviselő kollégám. Egy éjszaka sétáltam vele Bukarestben, rendes román gyerek volt, csak egy kicsit hirtelen haragú. Rettentően utálta a szekusokat, és előfordult, hogy én cibáltam el, nehogy megverje az Athénée Palace szálloda egyik nagypofájú portása, akiről tudtuk, hogy szekus. Másfelől akkora pofont adott egyszer Vadim Tudornak, hogy az elkábult. Szóval, nem volt egy beszari gyerek.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!