Plai – a világzene magaslatai

Temesvár nyár végén, kora ősszel bővelkedik zenei rendezvényekben. A tömegeket megmozgató opera- és operettfesztivál után munkatársunk egy sokkal szűkebb réteget célzó zenei hétvégére látogatott el a Falumúzeum területére. Tasnádi-Sáhy Péter beszámolója a hetedik Plai fesztiválról.

Barátaimtól, ismerőseimtől már sokat hallottam az először 2006-ban megrendezett, immár hagyományosan egy kora őszi hosszú hétvégét tartalmas programokkal megtöltő Plai fesztiválról, de eddig még nem volt szerencsém személyesen tiszteletemet tenni az ilyenkor világ(zenei) sztárokkal telezsúfolt Vadász-erdőben. Annak ellenére, hogy zenei ízlésem erősen húz a világ népzenéit jellemzően jazz-es, blues-os felhangokkal elegyítő hangzásvilág felé, nem vagyok napirenden a műfaj élvonalával. Viszont az elmúlt években Temesvárra csalogatott impozáns névsor (Al di Meola, Paco de Lucia vagy éppen a magyar Besh o Drom, illetve az erdélyi Tündérgroud) hallatán még én is meg tudom ítélni, hogy a szervezők magasra tették a lécet a kezdetektől fogva, és bár az új nevek nem mondanak sokat első hallásra, arról is rövid úton meggyőződöm némi utánaolvasással, hogy idén sem adták alább.

Önkéntesek fesztiválja Szívesen feltennék néhány kérdést a háttérmunkákkal kapcsolatban az ötletgazdáknak, egy alig 30 éves fiatal párról, Takoról és Þucaról, azaz polgári nevükön Tako Norbertről és Andreea Iager Takoról van szó, de nem sikerül időpontot egyeztetnünk. Végül a Plai idei projektmenedzserét, Andreea Kuruþot kapom diktafonvégre telefonon keresztül. Mint elmondja, a Plai hét évvel ezelőtt Tako és Þuca fejéből pattant ki, az első hétvége az ő megfeszített munkájuk eredménye volt.
Aztán évről-évre egyre többen csatlakoztak hozzájuk, méghozzá anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Nem hiába tüntetik fel mindenhol, hogy „realizat de voluntari”, mivel az egész szervezés és lebonyolítás ténylegesen több tíz önkéntes munkájának eredménye, akik csak az életérzésért dolgoznak. Hasonló a helyzet a fellépőkkel is. Mikor rákérdezek, miként lehetséges, hogy egy összesen alig tízezer eladott jeggyel büszkélkedő fesztivál ilyen neveket tud évről-évre a színpadára csábítani, Andreea nevetve misztikus választ ad: „Takonak nagy tapasztalata van abban, hogy a művészek szívére hasson”. Hiába családias hangulat, nézőszámban a fennmaradás érdekében teljesíteni kell, hogy a szinte kötelező támogatók mellett (mint a megyeháza vagy a megyei művelődési ház) neves nagyvállalatok is beálljanak a szponzorok sorába.

Szüretlen sör, portugál dal A nagy interjúvadászatban a majd egy héttel korábban záródó sajtó akkreditációt lekésem, de azért így sem csúszom le az ingyenjegyről, színházi barátaim kisegítenek, felkerülök suttyomban az ő meghívott listájukra. Merthogy a Temesvári Csiky Gergely Színház is képviselteti magát a rendezvényen egy barátságos pavilonnal, a frissen leigazolt munkatárs, Kedves Emőke rendező által vezetett improvizációs-műhellyel, a bábszínészek bábszakkörével, illetve a több mint 70 előadást megélt Mady Baby előadással készülnek megmutatni magukat a város kultúrát szerető népének.
Pénteken kora délután érkezem, a látogatók még csak lézengenek a Bánság kulturális sokszínűségét bemutatni hivatott, szinte még üres területen. A színház kuckójánál táborozom le, a csapat épp nagy erőkkel próbál embereket toborozni az improvizációs gyakorlatra, nem túl sok sikerrel, de töretlen lelkesedéssel. Eleinte nem találom a helyem, a magas polcra helyezett elvárásaim fájva tapogatják enyhe zúzódásaikat, csak akkor kerülök kicsit jobb hangulatba, amikor egyik kedvenc temesvári kocsmám kirendeltségét megpillantom a színpad közelében, és megvigasztalom magam egy korsó, kifejezetten versenyképes áron kínált szűretlen csíki sörrel.
Nem tudni, hogy a komlólé jótékony hatásainak köszönhető-e, de az est első fő fellépője az Óquestrada névre hallgató portugál csapat teljesen elvarázsol, már az első néhány szám után ódon portugál kocsmák setét sarkában borpecsétes kopott faasztalnál merengő, mindent megélt jelzőkényszeres értelmiséginek érzem magam. Bár nem feltétlenül kell, hogy ez elsőre egyértelmű legyen, de ez az érzés a hangulatskála pozitív oldalán helyezkedik el nálam. Az ember elsőre azt gondolná, hogy az összképet eluralja majd a basszust egy vödörből kilógó göcsörtös botra kötött húrral szolgáltató, türkiz vasaltnadrágot csíkos atlétatrikóval kombináló kivénhedt punk, de könnyedén háttérbe szorul a kalózballadák kopott söntések mögött felejtett nőalakjait idéző énekesnő, az éppen 39. születésnapját ünneplő Marta Miranda mögött, aki másfél órán keresztül duruzsol nekünk találkozásokról, csalódásról, szerelemről.
Annyira eltelít az élmény, hogy meg sem várom a fesztivál igazi húzónevét, a reggae-t funk-kal, blues-sal és angol rock and folkkal elegyítő Patrice-t, inkább nem sokkal éjfél után hazavitetem magam hűséges drótszamarammal.

Nincs jele elbóvlisodásnak Mint később kiderül, jól teszem, hogy energiatartalékokkal zárom a napot, mivel a szombati program riportert próbálóra sikeredik. A bábszakkör vége fele érkezem, amin, mint megtudom, szép számmal vettek részt érdeklődők, én már csak az asztalon kiállított bőséges eredménnyel találkozom, szégyenszemre. Viszont Gianina Cãrbunariu Mady Baby-jének történetét a színház mikrobuszában elmesélő Borbély B. Emília előadását nem késem le. A buszra nem szállok fel, nem akarom elfoglalni a helyet a friss nézők elől, többszörös a túljelentkezés, inkább a főbejárat előtt várakozom, ahová félórányi autókázás után visszatérve Mady Baby az utca népét is szórakoztatja egy dalos produkcióval. Várakoztomban megnyugvással tapasztalom, hogy a rend éber őrei mindent megtesznek a polgárok nyugodt életének biztosítása érdekében: hatalmuk teljes súlyával igyekeznek megakadályozni a színház személyzetét abban, hogy egy komoly nemzetbiztonsági kockázatot rejtő piros esernyővel illegálisan parkolóhelyet foglaljanak a busznak a hangosító felszerelés közelében, sajnos sikertelenül. Lehet, hogy érdemes lenne a közelgő választási küzdelemben egy szigorú törvénytervezettel előrukkolni a gyanútlan polgárokat a kultúra mocskával lépten-nyomon fertőzni kívánó csepűrágók megfékezésére, a temesvári rendőri testület körében bizonyára lehetne szavazatokat szerezni egy ilyen kezdeményezéssel. Mindenesetre a konfliktus lezárul, mire a busz visszaér, így Mady Baby, mielőtt az utastérben elmesélné élete tragikus végkifejletét, énekelhet egyet a járókelőknek is.
Az előadás után bóklászom egy órácskát az előző nap óta szépen megszaporodott sátrak között, állatmenhelytől kezdve, falmászó klubon, jóga szakkörön, képzőművészeti műhelyen át több ország kulturális intézetéig sokan képviseltetik magukat, a kínálat nem kiforrott, viszont szerencsére még csak nem is mutat az elbóvlisodás biztos útját jelentő „művészeti vásár” irányába, inkább színes, ha nem is teljes képet mutat a temesvári kulturális, illetve civil életről.
Az események a sétálgatás után kilépnek a bevett polgári keretek közül, mivel baráti társasággal a főszervezők asztalához keveredem – Þuca és Tako a színpad háta mögött a fellépőkkel foglalkoznak, úgyhogy velük nem találkozom – ahol Tako édesapja bőkezű házigazdaként utánozhatatlan, és sajnos kifogyhatatlannak tűnő lakitelki pálinkakülönlegességekkel várja a beavatottakat. Néhány kör után elhatározom, hogy a Félelem és reszketés Las Vegasban illetve a Rumnapló szerzőjének, Hunter S. Thompsonnak a nyomdokain haladva Erdélyben is meghonosítom a merőben szubjektív benyomásokon, illetve testen kívüli élményeken alapuló gonzó újságírást (mélységesen elnézést kérek a műfaj esetleges helyi képviselőitől, amiért nem tudok róluk), így a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül hagyom ott néhány perc után a Blue Nipple Boy névre hallgató formáció koncertjét, hogy mielőbb visszatérhessek a halkan csobogó pálinkaforrás felé. Ám szerencsémre nem volt időm felügyelet nélkül visszafordíthatatlanul messzire merészkedni a tudattalan pálinkától tocsogó mocsarában, elcsaltak az asztaltól egy újabb koncert hangjai.

Afrikai bölcsőnk emléke Mali büszkesége, Fatoumata Diawara, egyszerű gitárakkordokkal kísért szerény dallammal pillanatok alatt összegyűjti a kékmellbimbósok által elüldözött közönséget, majd egy-egy bokor mögül szemvillanásnyi időre felsejlő démonként csábít minket maga után a fekete kontinens minden zugát bejáró, őrületes törzsi ünneppel záródó túrájára.
Ezen az estén beigazolódott a nem éppen píszí mondás egy másfajta igazsága: „You can take the man out of the bush, but you can’t take the bush out of the man” (Kiemelheted az embert a bozótból, de a bozót ott marad az emberben). Korra, nemre és felekezetre való tekintet nélkül a több ezres közönségben néhány mozdulattal sikerült felidéznie közös afrikai bölcsőnk emlékét, ahová mindahányan – hacsak pár órácskára is – vidáman visszabújtunk ujjukat szopó boldog kisdedeknek.
Másnap reggel – na jó, visszatérve a szigorú tényeken alapuló újságírás hagyományaihoz, kora délután – saját hangomra ébredek, miközben azt dúdolom, hogy „People of South-Africa dance like that…” Kicsit magamhoz térve nyugtázom: a biciklim sértetlenül pihen az előszobában, az egyetlen szokatlan elem a csomagtartóra szigetelőszalagozott, ekkorra lemerült telefonom, amivel – gyanítom – a kiégett hátsólámpámat gondoltam volt helyettesíteni.
Ezen élmények birtokában úgy készülök a harmadik napra, mint az árokparton zokogó nyuszika, aki az arra sétáló medve látványos szomorúságának okát firtató kérdésére így válaszol: „Megerőszakoltak. A folyóparton. Tegnap, meg tegnapelőtt, és ma is oda megyek.”
Szerencsére a tapasztalt szervezők a roncsolt szövetek korlátozott teherbírását figyelembe véve, illetve az eljövendő szigorúan dolgos hétfőre való tekintettel a vasárnap esti programot sokkal lazábbra szabják. A bölcs előrelátás összecseng a látogatók nagyobbik részének igényeivel. A délután ötkor rögzített panorámaképen mindenfelé megfáradt emberek heverésznek, gyógysörökkel a kézben, csak a gyerekek másszák rendületlenül az egyik fához rögzített gyakorlófalat, és a kötéltáncosok járják szakadatlanul a gumikötelet.
A The Ganga Jazz Ensamble koncertjén padokkal telepakolt nézőtér fogad minket, én színházas barátaim plédjére kéredzkedem be, félálomban hallgatom a klasszikus indiai szitárszólamokat jazz-el keverő egyveleget. Már csak a lélek szárnyal, a test megpihen, rendjén is van ez így. A meditatív hangulat annyira áthat, hogy a fesztivál utolsó fellépőjének, az azeri énekesnő, zongorista, dalszerző Aziza Mustafa Zadeh koncertjéről, legyen bármennyire is minőségi zene, hazakívánkozom. Szívesen hallgatnám még, de inkább otthon, egy kényelmes fotelben, szigorúan alkoholmentes italkülönlegességgel a kezemben, jóllehet Þuca és Tako jócskán megérdemelnék, hogy búcsúzóul poharat emeljek a tiszteletükre, amiért a kultúracsinálásnak egy új, és hatékonynak tűnő csíráját elültették itt, a multikulturalitást legtöbbször már csak üres lózungként puffogtató Bánságban.

(A fesztiválról további fotók a www.facebook.com/erdelyiriport oldalon.)