Önkéntesen, de nem kötelezően

2011. 08. 11. 18:59
Az önkéntesség számomra hálás téma. Bár ez az állítás ebben a formájában félrevezető, hiszen én vagyok az, aki hálával tartozom. Az önkéntes angoltanítással Indiában töltött tíz hónap tökéletesen megváltoztatta az életemet, méghozzá – az azóta eltelt lassan két év tapasztalatait számba véve – nyugodtan merem állítani, hogy kifejezetten jó irányba. Ezek fényében talán nem csoda, hogy alkalomadtán szívesen tanulmányozom, hogy néhány – látszólag a tökéletes önzetlenség jegyében töltött, ám rengeteg hasznos tapasztalatot és érdekes kalandot hozó – hét vagy hónap miként hat mások életére, és mindeközben ők milyen hatással vannak a környezetükre.
Külön pikantériája a dolognak, hogy a vizsgálódás egyik alanya közeli barátom, Rózsa Bálint, aki a nagy-britanniai illetőségű FutureSense Ltd. erdélyi bázisát vezeti február óta Csíkszeredában.

Dolgozni, fizetség ellenében. Magyar szemmel már maga a szervezet tevékenysége is érdeklődésre tarthat számot: olyan – helyi szociális, természetvédelmi, egészségügyi intézményekkel együttműködő – irodákat tart fenn a világ különböző tájain, amelyek önkéntes munkalehetőségeket szerveznek jellemzően angolszász jelentkezőknek, méghozzá for profit alapon. Úgy működik a cég – és a hozzá kapcsolódó alapítvány –, mint egy felelősségteljes utazási iroda, amely segít a tömegturizmustól erősen megcsömörlött jelentkezőknek garantáltan hasznos munkával tölteni szabadidejüket.
Számunkra enyhén szólva furcsa, ha valaki fizet azért, hogy dolgozhasson, és az önkéntesség fogalma sokunk tudatában szorosan összefonódott az iskolai idő alatt végzett, kvázi kötelező mezőgazdasági munkák és a gubózó selyemhernyók szagától terhes osztálytermek emlékével.
Európa nyugatibb tájain, ahol a jól bevált kommunista gyakorlat híján az említett, rossz szájízt keltő mémeknek nem állt módjukban megtapadni, az önkéntességhez egészen más jelentéstartalom társul. A mieinknél nagyobb problémákkal küzdő embertársainkért vagy világjobbító(nak tűnő) nemes célokért dolgozva a saját problémáink viszonylagossá, súlytalanná válnak, és ez sok esetben igencsak jó gyógyszer a nyugati értékrend alapját képező individualizmus egyik kellemetlen mellékhatása, a sokszor teljesen indokolatlanul jelentkező önsajnálat ellen. És persze, ha az ember mindeközben hosszabb-rövidebb időt külföldön tölthet, a fényképezőgépes műemlékvadászatnál mélyebben belemászva a helyiek életébe, de nem felel meg a szép számmal adódó, viszont jellemzően minimum 3 hónapos projekteket támogató pályázati lehetőségek (EVS, GLENN stb.) feltételeinek, még a bankszámláját is hajlandó megterhelni egy kisebb összeggel a cél érdekében.
Erdély – Károly herceg irántunk érzett vonzalmától függetlenül is – kifejezetten kedvelt célpontja a FutureSense klienseinek, mivel a vásárhelyi reptérnek köszönhetően Londonból alig három óra az út, európai uniós tagként valamelyest hazai pályának számítunk, ám egy angol vagy amerikai egyetemista számára mégis képesek vagyunk hozni a bármely távoli egzotikus helyszíntől várt kalandszintet. Persze nem feltétlenül az általuk várt módon. Volt szerencsém végigkövetni két húsz év körüli ifjú hölgy, Charli és Janie első lépéseit, akik egy rendes vihar miatt öt óra késéssel érkeztek meg vonattal Bukarestből, és kifejezetten csalódottnak mutatkoztak, hogy minden igyekezetünk ellenére sem áll módunkban nekik borzongatóan romantikus légyottot szervezni Drakula gróffal. Azt viszont nem akarták elhinni, hogy ha vámpírok nem is, de medvék szép számmal akadnak errefelé, főleg Tusnádfürdő környékén, ahol a következő két hetet töltik a helyi, illetve szentsimoni állami gondozott gyerekek táboroztatásával. S hogy ezek a gyerekek lesznek az emlékezetes kalandok igazi forrásai, háttérbe szorítva a nyugati néplélekben élő transzszilván mítoszokat, a teljesen valós, ám az önkéntesekkel mit sem törődő barnabundásokat, illetve az érdekes helyzeteket teremtő, ám lássuk be, maga után némi kívánnivalót hagyó infrastruktúrát. Merthogy a FutureSense legfőbb romániai partnere a Hargita Megyei Gyermekvédelem, az önkéntesek az ő létesítményeikben látnak el sokrétű feladatokat.

A megtagadottság gyötrelme. Bár a belvárosi tömbházakban üzemelő otthonok állítólag némileg kényelmetlenek, az általam meglátogatott családi házak már semmilyen módon sem őrzik azoknak a rettenetes romániai tömeg-árvaházaknak az emlékét, amelyeknek rossz híre a világsajtót is bejárta a kilencvenes évek elején. Pedig a gondozásra szorulók száma még mindig ijesztő. Csak Hargita megyében hozzávetőleg ötven ilyen otthon működik (nem számítva az egyházak vagy civil alapítványok által üzemeltetett intézményeket), és legalább 1500 főt tart nyilván a gyermekvédelem, s ebből 400-an élnek olyan rokonoknál, ismerősöknél vagy jólelkű szomszédoknál, akik nem állnak állami alkalmazásban.
Egy ilyen családi nevelőotthonban (képünkön egy szoba Szentkirályban) általában 7–12 gyermek vagy fiatalember él, általában öt, váltott műszakban dolgozó nevelő felügyelete alatt. Jellemzően nem tényleges árvákról van szó, hanem a szüleik által az állam gondjaira bízott gyerekekről. Ez – mármint a megtagadottság – a tapasztalatok szerint sokkal több lelki gyötrelmet okoz számukra, mint ha tényleg teljesen támasz nélkül, árván maradtak volna. Ezt a traumát még azokban az otthonokban sem könnyű feldolgozni, ahol egy házaspár – sok esetben saját gyermekestül – folyamatosan együtt lakik az állami gondozottakkal, tulajdonképpen nevelőszülőként.

Catherine, aki Kata. Az első utunk Rózsa Bálinttal (képünkön) egy szentkirályi házhoz vezetett, ahol két kislány és öt kisfiú lakik, a legfiatalabb hét, a legidősebb tizenkét éves. Éppen segítettek egyik nevelőjüknek, Mancika néninek borsót fejteni az esti leveshez, de amint megérkeztünk, azonnal a kocsihoz rohantak. Mivel Bálint hetente látogatja őket, szoros kapcsolat alakult ki közöttük, sőt az egyik problémásabb nagyfiú rendszeresen vele osztja meg általában borús gondolatait. Az elhagyottság miatt érzett fájdalom sokszor követő magatartáshoz vezet, a beszélgetések alatt többször elhangzik, hogy „ha nekem gyerekem lesz, én is el fogom hagyni, mint ahogy a szüleim tették velem”.
Egyébként talán pontosan ez a külföldi segítők legnagyobb hiányossága, hogy nyelvtudás híján nem alkalmasak mélyebb beszélgetésekre. Bár ez a probléma itt Szentkirályon nem áll fenn: a jelenlegi önkéntes, a húszéves művészettörténet-hallgató Catherine tulajdonképpen Kata, mivel bár egész eddigi életét Angliában élte le, édesanyja magyar, aki születése óta csak anyanyelvén hajlandó beszélni vele. Érkezésekor még kicsit törve beszélt, szorgalmasan „and”-eket és „so”-kat tűzdelve a döcögős magyar mondatokba, de az itt töltendő hónap végére kellemes székely „akcentussal” fogja megörvendeztetni magyarul beszélő családtagjait. Õ egyébként annyira beleszeretett a környékbe, és persze mindenekelőtt a gyerekekbe, hogy már most elszomorodik, ha a búcsúzásra gondol, és a mihamarabbi visszatérést tervezi. Nem ő lenne az egyetlen, több önkéntes rendszeresen visszajár, vagy legalábbis figyelemmel követi hajdani védenceinek sorsát, és igyekszik – általában sikerrel – adományokat gyűjteni számukra.
Szóval Kata lelkesen kirándul a gyerekekkel, viszi őket strandra, játszik velük az udvaron, fésüli a lányok haját, és igyekszik szélesebb körben is használható tudással bővíteni angol szókincsüket, mely a román tévé áldásainak, a szinkronizálatlanul sugárzott filmeknek köszönhetően a legmorcosabb albioni kocsisokat idézi. Annak ellenére, hogy a gyerekek nemcsak Katával, hanem a többi, csak angolul értő önkéntessel is szívesebben beszélnek magyarul, akkor is, ha azok nem értik, meglepően sok hasznos angol mondat és kifejezés ragad rájuk, méghozzá hibátlan kiejtéssel.
Ezt Szentsimonban személyesen is tapasztaltam, ahol a történelem szakos Dannel és a szociológushallgató Imogennel (képünkön) ismerkedhettem meg. Az otthonban töltendő utolsó napjukon látogattuk meg őket, mivel másnap – a Vlad Þepes-rajongó ifjú hölgyek társaságában – kitelepültek Tusnádfürdőre, hogy előkészítsék a terepet a délután érkező 22 táborlakónak.
Rövid kirándulást tettünk a falu határában a gyerekekkel, hogy a szántóföldeket átszelő földút mentén össznépi szalonnasütést szervezzünk a mogyoróbokrok szolgáltatta félárnyékban. Útközben igyekeztem kifaggatni az önkénteseket tapasztalataikról, már amennyire a folyton rájuk csimpaszkodó gyerekek engedték.
Õk élményként élik meg a kommunikációs nehézségeket, izgalmasnak tartják, hogy kézzel-lábbal kell megértetniük magukat. Azt mondták, a közös nyelv hiánya inkább a szervezésben okozott problémát, mivel nem tudták egyeztetni a nevelőkkel a programot. Aztán erre is találtak megoldást: rajzos napirendet készítettek a gyerekek nagy örömére, akik aztán ötpercenként rohangáltak az egyik falra kitűzött táblázathoz, hogy ellenőrizzék, mit kell éppen csinálni. A szalonnasütés elég kaotikusra sikeredett, mivel a srácok azonnal belevetették magukat az út mellett csordogáló patakba – miután sikerült egy pocsolyát pillanatok alatt szakszerűen összerakott kőtorlasszal tavacskává duzzasztani –, és fergeteges vízi csatába kezdtek. Bár a jól nevelt angol fiatalember prototípusát megtestesítő Dant korántsem fenyegeti az elszékelyesedés veszélye, ettől függetlenül örömmel vermelt el magában egy hatalmas karéj kenyeret szalonnazsírral fonnyasztott paradicsommal és kockára vágott pörcdarabokkal. Imogen már kicsit bizalmatlanabbnak tűnt, de azt mondta, ha már itt van, ezt is ki kell próbálni.
Az biztos, hogy bajuk nem lett tőle, mert másnap reggel mi szállítottuk át őket Tusnádra, hogy segítsünk előkészíteni az ágyakat, illetve hogy Bálint véglegesítse velük az első hét programját, és láthatóan majd kicsattantak az egészségtől. Strandlátogatást, pizza- és mályvacukorsütést, számháborút és rajzversenyt, valamint házimozizást terveztek. Lehet, hogy ezek a programok banálisnak tűnnek, de a munkájukat hozzávetőleg fejedelmi 500 lejért végző nevelőknek teljesen érthető módon sem szabad kapacitásuk, sem forrásuk nincs szabadidős tevékenységek szervezésére.

A jótékony kacsa. Az angliai Durham Egyetem Jótékonysági Bizottságának (Durham University Charities Kommittee, rövidítve D.U.C.K., azaz kacsa) a FutureSense-szel közös, harmadik éve működő erdélyi projektje a hatékonyságot firtató minden kérdést indokolatlanná tesz. Minden nyáron érkezik az egyetem hallgatóiból álló 12 fős csoport, s ők a nálunk töltött két hét alatt csodálatos munkát végeznek, amint azt az általuk korábban felkeresett szentkirályi, illetve szentsimoni nevelőotthonokban is láthattam. A csapat két részre oszlik, az egyik fele elviszi a gyerekeket a közelbe táborozni, a másik hat ember pedig – szakemberek segítségével – nekiáll az épület kicsinosításának, aztán félidőben cserélnek. Idén az egyik székelykeresztúri otthonra esett a választásuk: az épület újraszigetelése mellett mázolnak is, és mesefigurákat ábrázoló falfestményekkel teszik barátságosabbá a szobákat és a közös helyiségeket. Munkájukat – mind a ház körül, mind a táborban – nagyban segíti, hogy Bálint felhívására egy fiatal budapesti pár, Marci és Lívia is csatlakozott hozzájuk, akik bár fordítónak érkeztek, bármiben szívesen a csapat rendelkezésére állnak. A nem éppen kicsi felújítási költségeket a D.U.C.K. finanszírozza, és a pénzügyi forrásokat is ők teremtik elő, méghozzá nem mindennapi módon. Az ehhez kedvet érző hallgatók mindenféle extrém feladatokat vállalnak az egyszerű ejtőernyős ugrástól kezdve a Rettegés Fokát megszégyenítő vetélkedőkön át a Kilimandzsárót meghódító expedíciókig, ezzel biztatva adakozásra barátaikat, ismerőseiket. A módszer annyira hatékony, hogy tavaly majdnem 830 ezer fontot (hozzávetőleg 3,9 millió RON-t) gyűjtöttek össze, amiből aztán 150, a keresztúrihoz hasonló csoport tudott dolgozni szerte a világon.
Miközben Bálint muzeális értékű kisautója a 21 évéhez képest egészen magabiztosan rótta a Hargitát Keresztúrról visszafelé jövet, megpróbáltuk végiggondolni, mekkora kárt okozhat, hogy az önkéntesek felbukkannak ezeknek az átlagosnál több szeretetet igénylő gyerekeknek az életében, rengeteg pozitív élménnyel megtámogatva elkezdenek kötődni hozzájuk, de néhány hét elteltével, ha nem is teljesen nyom nélkül, de eltűnnek. Bizonyára ez sokszor fájdalommal jár, méghozzá mindegyik fél számára, de az önkéntesekkel felszabadultan mókázó gyerekeket látva mély meggyőződésemmé válik, hogy a mérleg határozottan pozitív irányba billen.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!