Nem kell sztráda a borospincéig

Hiába van egy településnek szellem lakta kastélya vagy elefántformájú hegye, nem húzhatja hasznát, ha nem ért hozzá, miként kínálhatja azt portékaként a turistáknak. Szakemberekkel viszont a kedvességet, ízletes falatokat, finom itókát is turisztikai vonzerővé lehet tenni. Egy Bihar, illetve Kovászna megyét célzó uniós projekt éppen ezt kívánja megtanítani. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

Régóta vagyok az érmelléki borok lelkes fogyasztója, évek óta figyelem, ahogy a hajdan neves, majd a XX. században szinte teljesen leamortizált borvidék lassan kezd magára találni, régi értékeit okosan rendezgetve keresi mai arcát, mellyel szélesebb kör számára is vonzóvá válhat. Már csak ezért sem lepett meg, amikor pár napja egy Kovászna és Bihar megyét célzó, Integrált turisztikai humánerőforrás-fejlesztés a vidéki foglalkoztatás növelése érdekében című projekt bihardiószegi sajtótájékoztatójára szóló meghívó várt a drótpostafiókomban, melyben a szervezők – gondolom az érdeklődést fokozandó – még ügyesen eltitkolták, hogy milyen konkrét intézkedéseket terveznek. Ezt személy szerint némileg indokolatlan elővigyázatosságnak tartom, hisz a programban beígért borkóstolóval egybekötött kisebb kulináris orgia, melyre Kun Géza diószegi borosgazda pincéjébe invitáltak, bármelyik normális újságíró számára eléggé nyomós érv ahhoz, hogy észvesztve regisztráljon a reménybeli új információk mennyiségétől függetlenül.

Piacképessé tenni a vidéket Telefonon úgy egyeztünk, a polgármesteri hivatal előtt találkozunk kicsivel a meghirdetett délutáni kezdés előtt, hogy mindenki rendben eljusson a helyszínre, és tarthassuk magunkat az agendához. Ez hamar meghiúsulni látszott, mivel a kuplungom a parkolóból kikanyarodva megadta magát, okozva némi galibát, majd a társaság másik fele tett egy kisebb kirándulást a pusztában, mielőtt a helyszínre ért volna.
Így a délutáni langymelegben – szinte ellenállhatatlanná fokozva a kísértést – a fogadásunkra feltálalt kolbászkarikák, szalonna-szeletek apró zsír-gyöngyöcskékkel fedik el sértődötten gusztusos kis testüket, mire teljes lesz a létszám.
Néhány falatot óvatosan a nyelvem alá rejtve ólálkodom oda az éppen tévéinterjút adó Cseke Attila képviselő közelébe, aki a projekttel kapcsolatban elmondja: hiába vannak a bihari vidéknek – ezen belül az Érmelléknek – komoly hagyományai és értékei, kellenek olyan szakemberek, akik ezt ki tudják aknázni, piacképessé tudják tenni őket. Abbéli reményét is kifejezi, hogy a bihari autópályaszakasz megépítésével a térség rácsatlakozhat a nemzetközi vérkeringésre is, ezzel akár nyugat-európai turisták számára is vonzó célponttá válva.
A hidegtálakkal a képviselő úr nyilatkozata után is csak lopva tudok érintkezni (kósza ujjakkal észrevétlenül akvirálva egy-egy újabb falatot), mert Mados Attila polgármester rövid köszöntőjével megnyitotta a hivatalos programot, boros kádat mosó kisfiáról készült videóval ügyesen építve a „ha bor, akkor Diószeg” védjegyet.
Utána Gönczi József, a projekt szakmai vezetője avatja be az egybegyűlteket a részletekbe, melyeket annak ellenére is sikerül nagyjából feljegyeznem, hogy házigazdánk mindeközben kiskamaszkorba lépett – 12 éves – pálinkákat kínálva próbálja elterelni a figyelmem, amit hirtelen felbuzgó szakmai alázattal, valahogy sikerül visszautasítanom (pedig ugye, működőképes jármű híján engedhetnék is a kísértésnek).

A vidék élménye Szerencsére Gönczi úr ügyes felütéssel indítva segít elterelni a figyelmem a borostyánszínű nedűről. Arról mesél, hogy a kislányának bármilyen játékot adnak oda, néhány órán vagy napon belül megunja, légyen bármilyen értékes. Õ viszont a vidéki nagymamánál töltött nyarakon sosem unatkozott, mindig kapott valami érdekes feladatot: gyúrhatta a kenyeret, etethette az állatokat, segíthetett a kertben. Most viszont, hogy már nincs a nagymama, akihez lehetne menni, milyen jó lenne, ha lehetősége nyílna elérhető áron megmutatni a kislányának a vidéki élet szépségeit. Szerinte azért is hasznos ez a program, mert sokan vannak a hozzá hasonló városi emberek ilyen igénnyel, akiket a bihari, illetve háromszéki vidék kiszolgálhatna.
A Romániai Vállakozásokért Egyesület (ROVE) és Bihardiószeg község partneri részvételével megvalósuló, másfél éves projektet e célok érdekében indították el április 1-jén, az Európai Szociális Alap 8 millió lejre rúgó támogatásával. A projekt humánerőforrás-fejlesztési szolgáltatások nyújtásával – magyarán képzéssel és tájékoztatással – a turizmus fejlődését, illetve a turisztikai szektorban való elhelyezkedést kívánja elősegíteni a két megyében.
Biharban tízhelyszínes karavánt, illetve két expót magába foglaló tájékoztató kampányt indítanak a turisztikai szektorban történő elhelyezkedési lehetőségek népszerűsítésére, karrier tanácsadást nyújtanak az érdeklődőknek, idegenvezető, illetve vállalkozásfejlesztési képzéseket szerveznek, s tanácsot adnak a már e területen dolgozó vállalkozásoknak. Az elkövetkező hónapokban legalább 240, vidéki lakhellyel rendelkező álláskeresőt, mezőgazdászt, tartós, illetve fiatal munkanélkülit kívánnak bevonni, akik közül kétszázan turizmushoz, illetve vállalkozásfejlesztéshez kapcsolódó képzést kapnak annak érdekében, hogy ezeken a területeken találjanak munkát alkalmazottként vagy önfoglalkoztatóként.

Borvidék szálláshely nélkül A projekt interregionális együttműködés keretében valósul meg, a konzorcium tagjai Kovászna megye, a Kovászna megyei Munkaerőfoglalkoztatási ügynökség, a LAM Alapítvány, az OTP Consulting Románia, illetve a már említett ROVE és Bihardiószeg község.
A hivatalos program után, mielőtt végre igazából nekiállnék kóstolni, a pozíciót két éve betöltő Mados Attila bihardiószegi polgármestert arról faggatom, hogy mennyire felkészült a település vendégek fogadására. Mint válaszából kiderül, lényegi kérdésre tapintok rá: „Ez az egyik legnagyobb problémánk, hogy nincs elég szálláshely. Praktikusan, ha jönne holnap egy busznyi turista, Bihardiószegen nem lenne hol elszállásolni őket. Ugyanakkor azzal a munkával, amit a borfesztiválon keresztül a borkultúránk reklámozásába fektetünk, egyre több érdeklődőt vonzunk, így egyre jobban érezzük ennek a hiányát. Szerencsére vannak vállalkozók, akik szívesen fejlesztenének ebbe az irányba, csak kell nekik egy jó impulzus, amit ez a projekt szerintem megadhat” – mondja az elöljáró.

Nem minden az infrastruktúra Már teli tányérral és majdnem üres pohárral állok meg kedves ismerősömmel, a Nagyvárad Táncegyüttes tagjával, Szőnyi Józseffel beszélgetni, aki nemrég lett diószegi szőlősgazda, nyertes pályázóként 6363 tő szőlőt ültetett, királyleánykát, muskotályt, olaszrizlinget, cabernet sauvignont és merlot. „A piac kiépülőben van, megpróbálunk betörni, de nagyon az elején vagyunk még. A polgármester úr mindig biztatja a fiatalokat, hogy helyben vállalkozzanak, én is az ő noszogatására vágtam bele a fejlesztésbe, de édesapám is támogat. A helyi turizmus fejlesztésében szeretnék részt venni, minimum egy minőségi, vendégfogadásra alkalmas pincével,” – avat be terveibe Szőnyi József.
Az eleve kisbusszal érkező élelmesebb résztvevőkhöz csatlakozva indulok haza jóllakottan, bortól csillogó szemmel. A szervezőktől átvett lelkesedésem a bekötőúton zötykölődve némileg alábbhagy, de Pásztor Gyöngyi szociológus hamar eloszlatja a kételyeimet. Mint mondja, a nyugat-európai tapasztalatok szerint a túlzottan kiépített infrastruktúra sok vidéki turistacélpontból kiölt minden eredetiséget, elpusztítva azok vonzerejét. Sok olyan városi ember van, akinek egy vidéki kalandhoz ezek a kis kellemetlenségek is pozitív élményként íródnak hozzá, hisz nem kell, hogy egy borospincéhez feltétlenül sztráda vezessen. Kénytelen vagyok igazat adni neki. A jó borért és a finom szalonnáért bizony meg kell küzdeni.