Izrael: erős verseny a gyenge elnökért

Egyfajta biztonsági szelepként is gondolhatunk az izraeli államfőre az ország külső és belső konfliktusai kapcsán. A politikai pályája végére érő, veterán Simon Peresz helyére Reuven Rivlin személyében június 10-én választott a parlament új elnököt Jeruzsálemben. Ady András elemzése.

Egy elnökválasztás esetén érdekes az a kettősség, amely a külföld sokszor tán a földrajzi távolság miatt is csak félig reális várakozása, és a belföld elméletileg reális, de a „bennfentesség” miatt néha torzító elvárásai között húzódik. Izraelben, ahogy a világ számos működő demokráciájában, az elnök szerepe nyomokban sem tartalmazhat monarcha-szerepköri elemeket. Az elnök egyfajta állam-szupervizor a politikai-döntéshozó spektrum szereplői tevékenységének kiegyensúlyozására, mediálására, ritka hatékony esetekben korrekciójára. A szerep valós súlya országonként változik, de az általános elv ez lenne. Izrael esetében a valós hatalom a miniszterelnök kezében összpontosul, olyannyira, hogy a hosszas viták, halasztási kísérletek ellenére június 10-re kitűzött elnökválasztás Benjamin Netanjahu miniszterelnök akaratának további átvihetőségéről szól. Fontos megjegyezni, hogy a miniszterelnök majdnem véghezvitte egyik kedvenc alkotmányos reformkísérletét: megszüntetni a formális elnöki funkciót. A lehetőségét is meg akarta szüntetni egy olyan további képletnek, hogy néminemű hatalomgyakorlási kettősség mégis megkösse a kezét, vagy „holmi” elnök miatt elveszítse politikai primátusát.

Jelöltek és esélyek Míg Netanjahu hagyományosan sikeres szónok nagy hallgatóság előtt, eléggé sikertelen a zárt ajtós, kis auditórium előtti döntőképes szereplésben. Simon Peresz pedig éppen ebben volt jó, kis, de hatékony kamarillákban vétózott meg adott esetben sikeresen miniszterelnöki elképzeléseket. A forgatókönyv szerint május 27-e volt az időpont, amikor az elnökjelöltek beiktathatták szándékukat, s ehhez mindeniknek bírnia kellett a Kneszet tíz képviselőjének támogatását. Június 3-án a parlament elnöke kihirdette a jelöltek és jelölők neveit, majd 10-én a Kneszet döntött az államelnök személyét illetően, akit hét évre választanak meg. Az utolsó mozzanatra négyen maradtak képben: Reuven Rivlin (Likud), Binjámin Ben-Eliézer (Munkapárt), Szilvan Salom (Likud) akit azonban kompromittált egy tizenöt évvel ezelőtti szexuális zaklatásra vonatkozó vád, és aki mögül – éppen ezért – kihátrált a miniszterelnöki patrónus, Meir Sitrit (Hátnuá), Dália Icik (a Kadimához átigazolt munkapárti), Dália Dorner (nyugalmazott bíró), Dan Sechtman (Nobel-díjas kémia-professzor). Szilvan Salom cserbenhagyása pár fajsúlyos törvényhozót a Likudból „átterelt” a végül a törvényhozók által megválasztott Reuven Rivlin oldalára, amire beindult a miniszterelnöki lobbi, hogy meggyőzze e képviselőket, ne támogassanak senkit, amíg Netanjahu nem döntötte el, hogy ő kire voksol. Hogy ez pont Rivlin kapcsán bontakozott ki, árulkodhatott az érintett jó esélyeiről is, nem csak arról, hogy a miniszterelnök nem lájkolja őt. Izraelnek akár női elnöke is lehetett volna Peresz utódaként. Emelte már Izraelt hatalmi státusra egy nő: Golda Meir kormányfő, akiről Ben Gurion nem hiába mondta, hogy az egyetlen igazi férfi a kormányban. Az is érdekes, hogy Rivlin nem igazán felel meg az ország egyre nyilvánvalóbb ortodox és reform-judaista megosztottságának, az előbbiek képviselőjeként tűnik fel a vallási reformerek szemében, akik lehet, hogy ezért egy technokratább embert láttak volna szívesebben. A baloldali Ben-Eliézer volt a másik komoly esélyes, sokak számára az az ember, aki nem csak erkölcsi, de politikai súlyt is adna az elnökségnek, utóvégre valakinek már használnia is kellene azt a jogot, hogy az elnök megbíz valakit a kormányalakításra, és az az ember nem feltétlenül Netanjahu. Ez a verzió az elegáns és gáláns Peresz-vonal folytatását jelenthette volna a zsidó-arab kérdéskört illetően, annak túlfinomult sikertelensége nélkül. Binjámin Ben-Eliézer a letargikus balközépbe is életet lehelhetett volna, ellensúlyt teremtve a jobboldali telepes-politika erős embereinek.

Gazdasági sikerek szegényedéssel Ám mindezek mögött ott vannak azok a tények, amelyekre újabban figyelnie kell a miniszterelnöknek és ezt a plusz tehertételt nem árt, ha megosztja valaki vele. Lépjünk vissza 2011-ig, amikor az arab tavasz mintájára zavargások törtek ki Tel-Avivban is, ebben az esetben a forrpontot a gazdag és az elszegényedő rétegek közötti távolság, a mindennapi élet növekvő költségei, a lakás- és sokuk jövőhiánya jelentette. Ide sorolható, hogy nem mindenki fogadja jól azt a makroszociológiai kísérletet, amelynek gazdasági körvonalai arról szólnak, hogy az államalapítók egyértelműen balos gazdasági modelljéről felgyorsult a liberális, magánszektorra alapozott formára való áttérés. Napi valóság, hogy az izraeli gazdaság fellendült, de ezt nem követte a társadalom jelentős rétegeinek a fellendülése is, alapvető egzisztenciális gondjai lettek az önmagát eddig konszolidáltnak látó középrétegnek. Izraelben a munka biztonsága, az élet pénzügyi tervezhetősége veszélyeztetett. A jelenség nem új, de most erősödik és az életminőségi romlás óhatatlan hozadéka a politikai osztályba vetett bizalom csökkenése, illetve az adott esetben sikertelen bel- és külföldi projektek kritikus és hangos számonkérése. Az új izraeli kabinetből hiányzik a Netanjahut támogató jobboldali ortodox vonal, a szekuláris nacionalista középvonal azonban erősödött, s nem mondható el, hogy a kormány egységesen támogatja a költségvetési megszorításokat, amelyek a miniszterelnök szignóját viselik.

Indiai kapcsolat Az izraeli társadalom jobbratolódását lereagálta a politikai réteg jobbratolódása, amely viszont egyre befolyásosabbá tette az általános hangulatot meglovagoló populista politikusok szerepét. Netanjahuval ellentétben, ennek a politikai hajlásszögnek az esetleges továbbhajlás-korrekciójában igenis szükségesnek látom a (még oly „formális”) államelnöki posztot. Ami a szomszédok elvárásaira vonatkozik, azok a meg-megújuló erejű, amerikai közvetítéssel folyó izraeli-palesztin megbeszélések csődjéről/nem csődjéről szólnak. A megoldást az április 23-i Hamász–Fatah közös kormányalakítási egyezmény is veszélyezteti, annak ellenére, hogy számos hasonló kísérlet született már halva. Egyre nő a felek közötti feszültség, jelenleg ott tartanak, hogy épp Netanjahu jelentette be egy olyan elképzelés széles körű politikai támogatottságát, amely akár a Ciszjordán területekről való egyoldalú izraeli visszavonulást is eredményezhetné. Első látásra ez akár a Hamász–Fatah egység érvényesülését, egy független Palesztinát is elhozhatna, ám fennáll a veszély, hogy a gyenge PFSZ és a szélsőséges Hamász közötti egyet nem értés miatt a Nyugati Part is egyféle Gáza-övezetté degradálódik. Ez a bejelentés valójában csak újabb szondázása annak, hogy politikailag és gazdaságilag miféle életesélye lenne a Ciszjordán résznek, ha magára maradna (akár az államiság lehetőségével). A majd egy éves intenzív amerikai mediálás zsákutca-gyanúját látva, s a helyzet képlékenységét nézve nem tudom tagadni egy ilyes terv önbeteljesítő veszélyét. Így érthető, hogy az elnökválasztást miért követte oly nagy várakozással Jordánia, de az is, hogy miért oly értékes Izrael számára az új nacionalista indiai kormány támogatása, hogy a váltást Netanjahu üdvözölte tán elsőként a világon. Érezni, mennyire fontos az évi tízmilliárd dolláros izraeli fegyverexport, a majdnem ötmilliárd dolláros kétoldali kereskedelem fontossága két olyan ország között, amelyeknek számottevő muszlim lakossága van. Lehet, hogy naivitás, de ebben az értelemben is hasznos plusznak tartom egy államelnök „fölös” mediálási lehetőségét: Reuen Rivlinre biztonsági szelepként tekinthetünk.