Nem a víz, a vízhiány az úr
2015. 07. 30. 13:50Kevesebb áll rendelkezésünkre, mint gondolnánk, s az sem egyenletesen oszlik meg. A Föld édesvíz-készleteinek helyzetéről lokális és globális megközelítésben PÁSZTOR SÁNDOR vízügyi szakemberrel beszélgetett egy dusanbei konferencia apropóján Szilágyi Aladár.
Pásztor Sándor, a Körösök Vízügyi Igazgatóság műszaki vezetője
(Fotó: Szűcs László)
Az emberiség riasztását szolgáló animációs film kozmikus távlatból jeleníti meg a Föld nevű bolygót. Mellette egy kéken derengő, a Hold felénél kisebb golyóbisba sűrítve a Terra teljes vízkészlete: a felszínét 71 százalékban borító óceánoktól-tengerektől a folyókon, tavakon keresztül a földfelszín alatt rejtőzködő talajvizekig. Végül méretarányosan egy annak csupán két százalékát kitevő, parányi gömböcske édesvizeink mennyiségét jelöli. S hogy ez a mákszem mennyi iható vizet tartalmaz – ez a 21. század legsúlyosabb létkérdése a földlakók milliárdjai számára.
A Meteorológiai Világszervezet (WMO) 2014-es jelentése szerint világszerte fenyegető méreteket öltött az ivóvízkészletek apadása. A WMO becslései szerint 2050-re a jelenlegi 7,3 milliárdról 9,1 milliárdra emelkedhet a világ népessége, s emiatt akár 55 százalékkal is megnőhet a vízigény. A rendelkezésre álló források felhasználásának, kezelésének és felosztásának alapvető változásaira van szükség. Ha ez nem következik be, az – elsősorban a forró és száraz éghajlatú országokban – fokozódó ivóvízhiányt okozhat. A beszámoló szerint a világon 748 millió ember nem jut tiszta ivóvízhez, naponta 6000 gyermek hal meg szennyezett ivóvíztől.
Tádzsikisztán fővárosában százhúsz ország részvételével tartották meg a Víz az életért című ENSZ-konferenciát, melyen Romániát Pásztor Sándor, a Körösök Vízügyi Igazgatóságának műszaki vezetője, az előző kabinet államtitkára képviselte. Az esemény globális jelentősége miatt többet érdemel egy közleménynél, Sándor hazatérte után megegyeztünk, hogy a Dusanbében történtek, a tádzsikföldi tapasztalatok apropóján – itthoni kitérővel – átbeszéljük a világrészek édesvízkészletének helyzetét.
Korábbi felvétel a Lesi tározóról. Megerősítése után 2016-ban töltik fel újra
Pártutasításra, betegen született tározó
A „bihari vizek gazdája” nem rejtőzködik a nyilvánosság elől, szívesen nyilatkozik, csak éppen a ráérő ideje kevés. Mostanában napokon keresztül reggeltől estig Jádremete környékén tartózkodott, egy hidrológiai „hadművelet” levezénylése céljából.
„Jó hírrel szolgálhatok Bihar megye vízügyi szempontból legnagyobb betegével, a Lesi tározóval kapcsolatban: végre sikerült lebonyolítanunk a gyűjtőtó vizének irányított levezetését. Ezt a »gyógyászati« műveletet ötévente kellett volna megismételni, utoljára 1993-ban történt ilyen, a tározó karbantartásához elengedhetetlen, rendkívül költséges »műtét«.
Marossy Anna, a Körösvidéki Múzeum egykori munkatársa annak idején tagja volt a szakbizottságnak, amely a gyűjtőtó, illetve a gát helyét volt hivatott kijelölni. Mivel a 60-as években Nagyvárad ipara robbanásszerű fejlődésen ment át, a város vízigénye megsokszorozódott, emiatt vált sürgőssé egy nagykapacitású tározó építése. Anna asszony elmondása szerint a geológuscsapat parancsba kapta, hogy gyorsított eljárással végezze el a tervezéshez-kivitelezéshez szükséges vizsgálatokat a kijelölt helyen. A kőzetminták alapján megállapították, ami amúgy is sejthető volt, hogy – a jobbára vízben oldódó, tehát nagy mértékben vízáteresztő mészkőrétegekből álló hegyoldal miatt – a Jád völgyének ez a szakasza alkalmatlan tározó kialakítására. A geológusok addig keresték-kutatták – nem sok sikerrel – az optimális helyet, amíg a pártvezetés megunta a keresgélést, leküldtek Bukarestből egy fontos elvtársat, aki kijelentette: márpedig itt lesz a tározó! Mondhattak a geológusok, a tervező akármit, meg sem hallgatta őket. És oda építették, mert senki sem mert komolyabban szembeszállni. Összeszedtem az építkezés történetére vonatkozó minden létező papírt a kezdetekig visszamenőleg. A hetvenes évek elején adták át a tározót, már akkor jelentkeztek a gondok. A tervező – szakember lévén, nem pártkativista, próbálta magát megvédeni –, előírta, hogy ötévenként le kell engedni a vizet, át kell vizsgálni a medret, mert az egyik oldalon a mészkőréteg miatt nagy lesz a vízelszivárgás. Ez meg is történt, 1989-ig egyszer-kétszer alaposabban átnézték, még egyszer 93-ban. Aztán közölték, hogy… nincs rá pénz!”
Beszélgetésünkre készültömben feljegyeztem magamnak, hogy a lesi tározónak, ha megtelne, 28 millió köbméter lenne a kapacitása, de talán „emberemlékezet óta” nem gyűlt össze benne annyi víz. Arrafelé jártamban magam is megtapasztaltam ezt, s a tó környékén rendszeresen víkendező, túrázó ismerőseim egyre riasztóbb híreket hoztak a vízfelület zsugorodásáról.
„A korabeli szabványok szerint, 28 millió köbméternél a gáttestből megengedett vízszivárgás 243 liter/szekundum lehetett – kapom a pontosítást Sándortól –. A 2000-es évek elején jutottunk oda, hogy már nem tartottuk teljes kapacitáson a vízszintet, folyamatosan lejjebb engedtük. Már akkor, a fele kapacitásnál a megengedhetőnek többszöröse volt a szivárgás. Néhány éve 10 milliós, tehát egyharmadnyi kapacitásnál is már 7-800 liter/szekundumot mértünk, az előírt szabvány három és félszeresét. Végül néhány hónapja oda jutottunk, hogy már csak körülbelül 3 millió köbméter maradt a tározó alján, viszont egy bővizű patakkal felérő, másodpercenkénti 1800 literes elszivárgást tapasztaltunk a gáttestben. Miután végre teljesen leengedtük, most aztán látjuk, hogy 60-62 méter mélyen az eredeti vízfelszín alatt nagyon komoly gondok vannak: sok helyen megcsúsztak a beton-borítólemezek.”
Tudomásom van arról – és Pásztor Sándor meg is erősíti –, hogy 2014-ben, „államtitkár korában”, nem elsősorban lokálpatrióta érzületből, hanem szakmai felelősségtudatból mindent elkövetett, mindent megmozgatott „Bihar megye nagy betegének a gyógyulása” érdekében. „A tavalyi évet Bukarestben töltöttem államtitkárként. Minden fórumon megpróbáltam lobbizni, szorgalmazni a lesi tároló felújítását, ami jó pár millió euróba kerül. Végül megszületett a döntés, amelynek köszönhetően biztosítani tudjuk az anyagi feltételeket. Remélem, augusztus végére kiírjuk licitre a tározót, és normális körülmények között az év végéig elvégezzük a munkálatokat. Akkor visszaállítjuk a 28 millió köbméteres kapacitást. Ezzel párhuzamosan államtitkár koromban többször kértem a megyét, hogy amikorra összeszedjük a pénzt a lesi tó felújításához, ők is találjanak forrásokat a tó mellett épült, két évtizede elhanyagolt út felújítására. Hogy 2016-ra együtt tudjuk átadni a tavat és az utat, s a környék ismét turisztikai ékszerévé válhasson a megyének.”
A tádzsik óriás
A tádzsikisztáni Nurek tározó kapacitása 11 milliárd köbméter víz
Nem véletlenül Tádzsikisztán fővárosa, Dusanbe lett a Víz az életért kérdéskörben tartott ENSZ-konferencia helyszíne. Laikus tájékozatlanságomban úgy véltem, a tádzsikoknak nem lehetnek különösebb vízgondjaik, hiszen az országot körülölelő Pamír hegység vastag hótakarója, megannyi gleccsere bőséges vízkészletet tartalékol. Riportalanyom nem cáfolta ezt a feltételezésemet, viszont pontosította is a helyzetet: a folyók nagy része időszakos, a tavasszal, nyár elején lezúduló hatalmas vízmennyiség gyors lefolyású, néhány hét után eltűnik.
Sándor egy jókora térképet hozott magával, s azt kiteregetve magyarázza a realitásokat: „Néhány nap alatt szembesültem vele, hogy Közép-Ázsiában milyen hatalmas probléma a vízhiány. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a víz felhasználási lehetőségei határozzák meg az államformát, az államstruktúrát is. Tádzsikisztán, valamint Kazahsztán, Üzbegisztán, Kirgizisztán a szovjet birodalom tagköztársaságai voltak. Már az ötvenes-hatvanas években rájött a szovjet vezetés, hogy a vízzel lesznek képesek uralni ezeket a területeket. Ennek a politikának az eredményeként születtek olyan, napjainkban is bámulatos technikai csodák, amit a hatalmas gátak, óriási kapacitású vízgyűjtők jelentenek. Felbecsülhetetlen, hogy ez a létesítményrendszer mekkora anyagi áldozatok, és hány emberélet árán épült, hiszen a munkások mellett kényszermunkára ítéltek ezrei, tízezrei robotoltak, köveket kövekre rakva, a gátak – korunk piramisai – felépítésénél. Egy vízügyi szakember számára ez a látvány egy álom: ellátogattunk a Nurek tározóhoz, amelynek 11 milliárd köbméter kapacitása van – a mi Lesi gyűjtőtavunknak negyvenszerese –, ez jelenleg a világ legnagyobb nehézségi víztározója. 1,2 kilométer csak az alapja, 306 méter magas, kövenként rakták össze a hatvanas években. A hegyek átfúrva, hatalmas alagutakon továbbítják a vizet. Ezekben az országokban az Amu-Darjáig egy olyan hatalmas ázsiai rendszer kezdett kiépülni, amelyben folyamatosan tartani lehet a vizet, tulajdonképpen az életet.
Szakemberként értékelni tudom a 90-es években szétesett Szovjetunió veszteségeit, hiszen több évtizedig tartó, hatalmas munkálatok, irdatlan befektetések maradtak Oroszország határain kívül.
Utána egy rendkívül zavaros periódus következett. Egyfelől északon Tádzsikisztán fölött ott van az Orosz köztársaság, keleten Kínával határos, másfelől több iszlám állam határolja, Kirgizisztán, Üzbegisztán, délről Afganisztán, Pakisztán – megannyi válsággóc, átmeneti állapotban lévő állam. Az állandósult politikai válság mellett az édesvízválság megoldása még nehezebbé vált. Az ENSZ már a 90-es évek közepén próbált ilyen irányú lépéseket tenni. A világszervezet kidolgozott egy 2005-től 2015-ig szóló vízprogramot, a mostani újabb terv záradékában a továbblépés feltételeként az egyensúly megtartását, a jelenlegi szerkezet fejlesztését szorgalmazza.”
„A problematika horderejét mi sem bizonyítja beszédesebben, mint hogy az ENSZ főtitkára és több, a kérdésben érdekelt világszervezet mellett Közép-Ázsia, illetve az ugyancsak vízgondokkal küszködő valamennyi afrikai ország államfői vagy kormányfői szinten képviseltette magát a konferencián – folytatja Pásztor Sándor dusanbei beszámolóját –. Jómagam a fenntartható fejlődést elemző szekcióülésen vettem részt, amelynek egy magyar kollegina volt az ENSZ-raportőre. Több tényező egymásra rakódik, az általános népességnövekedés, főleg az Afrika és Ázsia bizonyos országaira érvényes olyan típusú ipari túlfejlesztés, amely semmilyen környezetvédelmi szempontot nem vesz figyelembe. Többek között Indiáról, Kínáról, Pakisztánról van szó, ahol hatalmas ipari robbanás zajlik. Nem csak a vízszennyezés okoz megoldhatatlannak tűnő problémát. Azokban a térségekben olyan gondok is vannak, hogy egyszerűen elvonják egymás elől a vizet. Mondjuk, a határtól 3-400 kilométerrel feljebb, a felső folyás mentén épül egy nagy ipari létesítmény vagy egy tározó, a mederben meg alig marad víz, a folyók alsó szakasza menti országok édesvízhiánya fokozódik. Akár fegyveres összecsapásokig fajulhatnak a konfliktusok. A víz az élet, a víz a fegyver is. Immár a kőolajforrások birtoklása mellett/helyett a vízhasználat válhat bármikor casus bellivé. Az érintettek nem tárgyalnak, nem egyeztetnek érdemben egymással, az ENSZ próbálja távlati tervekkel, diplomáciával, pénzzel kiegyensúlyozni a helyzetet.
Hiába rendelkezik a legnagyobb föld alatti vízkészletekkel, Afrika legtöbb lakójára alig néhány liter víz jut a fejlett országok több száz literes fogyasztásával szemben
A nyugati világ sem egységes a nemzetközi paraméterek tiszteletben tartását illetően, lett légyen szó akár a környezeti előírásokról, a gázkibocsátás mennyiségéről, avagy a vízhasználatról. Kidolgozzák a feltételeket, de utána öt-hat évig képtelenek megegyezeni abban, hogy… miben egyeztek meg. Ott, ahol kevés vízhez jutnak, ott a legrosszabb az ivóvíz minősége. Egyáltalán: mitévő legyen a harmadik világ embere, akinek a víztakarékosságot hirdető, napi 300-500 liter édesvizet fogyasztó »civilizált gazdagokkal« szemben legfeljebb napi két-három liter víz a jussa?”
Hallgat a mély
Igyekszem beszélgetésünket a kérdéskör egyik eddig alig érintett aspektusára terelni. Az ENSZ legújabb adatai alapján a Föld édesvízkészletének 96 százaléka a felszín alatt található. A legtöbb ilyen vízkészlet olyan kőzetrétegben van, amely több ország területére is kiterjed. Ez komoly konfliktusforrás lehet a szárazabb és amúgy is politikai viszályoktól sújtott területeken. Az UNESCO megrendelésére készült felmérés szerint a felszín alatt közel százszor több édesvíz áll rendelkezésre, mint a felszínen. Abszurd helyzetben van a „szomjazó Afrika”, ugyanis ez a kontinens rendelkezik a világon a legnagyobb felszín alatti vízkészlettel, amelyet ma még alig használnak ki. Mivel ezek a víztartó rétegek gyakran több ország területe alatt húzódnak, az érintetteknek elvileg együtt kellene kidolgozniuk egy szabályozást a jövőbeni közös kitermelésre.
„Európa jelentős része gazdag felszín alatti vízkészlettel rendelkezik. a Kárpát-medencében található a kontinens egyik legnagyobb felszín alatti édesvízkészlete – szűkíti partnerem tovább a kört –. A föld alatti vizek ugyanolyan állami tulajdont képeznek, mint a kőolajrétegek. Elkészült a felszín alatti vizeink pontos térképe is. A Körösök medencéjében körülbelül 200 mélyvízi kutunk van, ahol napi rendszerességgel figyeljük és regisztráljuk a felszín alatti víztestek mozgását, a minőségét, a mennyiségét. Sőt, közös román-magyar egyezmény alapján, a határ menti nyolc kutunk adatait cseréljük, összehasonlítjuk a magyar területen lévők adataival. Ahogy például a Sebes-Körös elfolyik Magyarország irányába, a vízfelszín alatti víztestek nagyobb része is ugyanúgy mozog. A földfelszín alatt mindenütt van egy vízréteg, és – most megint Váraddal példálózok: a Sebes-Köröst vagy 100-150 éve próbáljuk szabályozni, de valamikor, Püspöki és Bihar között, ahol most kőbányák vannak, ott volt a folyó eredeti medre. A Körös az utolsó pár ezer évben olyan mozgásokat végzett, hogy észak felé elért a mostani Bihar község területéig, dél felé majdnem a mai Gyapjú községig. Ez nyomon követhető az altalajban levő kavicsrétegből, mely 30-40 kilométeres sávban van szétterjedve. Maga a vízfelszín alatti víz is ebben a sávban mozog. Jelen pillanatban, mondjuk, a Sebes-Körös medre 120 méter széles, de még húsz kilométernyi szélességben a felszín alatti vízréteg is nyugat felé mozog.”
Korábbi beszélgetéseink alapján tudom, hogy Pásztor Sándor egyik fő feladata a határon átnyúló vízgazdálkodás kérdése, hiszen, mint az előbb szó esett róla, a folyók nem ismerik a határokat. „A határon átnyúló közös vízügyi projektek mindent úgy vesznek figyelembe, hogy az egy vízügyi medencébe tartozók minden gondja közös. Ha a Körösökre célzok, akkor Körösfőtől egészen Szarvasig, a Hármas-Körös találkozásáig, illetve Csongrádig, ahol bejut a Tiszába, ez egy egységes rendszer, tehát egységesen kell kezelni. Jól tudjuk azt, hogy ha például a Fekete-Körösön beindul egy árhullám Belényesnél vagy Tenkénél, a magyar határon átjutva miként működik. A határt az ember húzta meg, de az semmit nem számít egy vízügyi medence szempontjából. A szakemberek mindig is »tudták«, hogy se egy árhullámot, se a szárazság miatti alacsony vízszintet, se egy szennyezést nem lehet a mesterséges határon megállítani.
Víz határolta régiók
„Most hadd térjek el kissé, nem túl távolra a témánktól – mondja Pásztor Sándor –, Romániában többször is nagy viták zajlottak az ország régiósításáról. Többször is azt mondtam, jó volna egy vízügyi szakembert is megkérdezni! Ugyanis Románia vízügyi szempontból »tökéletesen régiósítva van«. A természet kialakította a dolgokat: Erdély szinte minden folyóvize a Tisza-medencébe tart, kivéve az Oltot, amelyik Havasalföldön torkollik a Dunába, illetve néhány kisebb bánsági folyóvizet. Van nekünk egy Európai Vízkeret Irányelvünk, abba benne foglaltatik, hogyan épül föl ez az egész rendszer, amelynek Románia is része. Az is, hogy vízügyben tökéletesen régiósítva vagyunk, hiszen Romániában tizenegy jól körülhatárolt vízügyi medence van. Mi a Körösök vízügyi medencéhez tartozunk. A politikához visszatérve: nekünk »semmi közünk« Kolozsvárhoz, a jelenlegi úgynevezett fejlesztési régiónk központjához. Kolozsvár a Szamos vízügyi medencéjében van. Nekünk meg létezik egy saját, csodálatos vízügyi medencénk: északról délre haladva az Ér, Berettyó, Sebes-Körös, Fehér-Körös, Fekete-Körös mente – nagyjából a hajdani Crişana-tartomány – földrajzilag és vízrajzilag immár egy tökéletesen kialakult régió.”
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
