Neculai és a város

Mosolyog, telefonál, de mintha mindig magányos volna a háromszázezres városban, Kolozsváron. Egy túlélő, aki napról napra púposra töltött szekerével járja az utcákat, kartonpapírt és egyéb újrahasznosítható holmit gyűjt, boltokból, kukákból. Lejenként rakta össze vagyonkáját, s nem látszik boldogtalannak. Kustán Magyari Attila riportja az Erdélyi Riport 2012/5. számából.

Kellemes hang köszönt a telefonban, illedelmesen bemutatkozik, és megkérdi, mivel szolgálhat. Örömmel beleegyezik, hogy írjak róla. Rutinos nyilatkozónak bizonyul, idővel rájövök, nem teljesen önzetlenül fogadott kollégájává egy napra. Késő délutáni időpontot beszélünk meg a törzshelyén, a Vágóhíd téri kocsmában. Sötétedik, erősen havazik, távolról látom a „leparkolt” szekeret, amely most üresen várja a gazdáját.

Ez a városrész sem szürkébb, mint a többi, a kis kocsma meglehetősen színes és zajos. Alig ülnek benne néhányan, középkorú férfiak, munka után söröznek, a falra akasztott televíziót nézik. Azonnal felismerem Neculai Bãrbuncãt. Fehér inget, ízléses nyakkendőt hord, elnyűtt bársonynadrág van rajta, a frizuráján, rendezett borostáján látszik, hogy ad magára. Később elmeséli, rendszeresen jár fodrászhoz, turkálóba. Nem akarja, hogy az emberek közönséges csavargónak tekintsék.

A negyvenes éveiben járó férfi szemeiből kiolvasható, hogy alkoholszintje kissé emelkedett, ennek ellenére világosan beszél – mindenképpen érthetőbben, mint a televízióban szónokló államfő.

Kérdezni nincs sok lehetőségem: rutinosan írja le napi programját: hajnali háromkor, fél négykor ébred, és azonnal munkába fog. A tértől nem messze lakik, szép távot tesz meg a központig, hogy betérjen a különböző üzletekhez. Jól kialakult klientúrája van, ismerik őt, bíznak benne, ezt később magam is megtapasztalom. A város számos negyedét bejárja, van olyan kórház, amelytől ő hordja el a kartondobozokat. Mire a városlakók többsége felébred, ő már leadta az első adagot az újrahasznosító központban. Délben hazatér, ebédel, aztán folytatja az útját, egészen délután hatig. Hétvégén sem pihen, ahol lehet, ott vasárnap is gyűjt, különben is, a kukák soha nincsenek zárva…

A lakását nem szeretné megmutatni, de elmeséli, hogy négy kutyát tart, ezekkel az évek során barátkozott meg, nem volna szíve kidobni őket az utcára. Néha egyik-másik elkíséri az útjain, hűségesen követik, amikor dolgozik, a szekér körül őgyelegnek. Munka után először mindig hazamegy, aztán beül a kocsmába, ahol jól ismerik. Beszélgetésünk alatt, a szomszédos asztaltól javaslatokat tesznek, hogy mit meséljen még el.

Szabályok nélkül

– Hová valósi? Mivel foglalkozott korábban?

– Szucsáván születtem, és az ottani árvaházban nőttem fel, majd négy évet jártam iskolába, később Nagyváradra kerültem katonának. Itt bátorítottak, hogy tanuljak még, de a tanulás nem nekem való. A katonaság fontosabb, itt tanulja meg az ember, hogy betartsa az időpontokat: mikor ébred, mikor eszik, mikor dolgozik.

Inkább a munka érdekelte, hogy valahogy sikerüljön talpon maradnia. Dolgozott kőművesként, később újságokat árult vonaton. Ravaszul mosolyog, elmeséli, hogy mindig dupla árakkal dolgozott, aki elfelejtette megvásárolni a lapokat az utazás előtt, az ő kliense lett. Hét évig töltötte a napjait a száguldó vonatokon, aztán meggyűlt a baja a rendőrséggel, és inkább abbahagyta ezt a munkát.

– Továbbra sem ültem karba tett kézzel, hanem rögtön kitaláltam: ha már nem árulhatom az újságokat, akkor az újrahasznosítható anyagokkal fogok kereskedni. A szamosfalvi negyedben vásároltam alkatrészeket, és összeállítottam az „autót” – így nevezi Neculai a szekerét.

– Négy éve dolgozom így, várni kellett, amíg beindul a dolog, de ma már nem panaszkodom. A magam ura vagyok, senki nem mondja, hogy mikor keljek, mikor dolgozzak, azt csinálok, amit akarok. Elégedett vagyok, huszonkétmillió lejt keresek havonta (2200 új lejt), jobban is élhetnék, de levitték az anyagok árát. Félretett pénzem is van, 65 millió lejt tartok a bankban.

Aki a keresetét, vagyonkáját irigyli, az el sem tudja elképzelni, hogy Neculai munkája mennyire erős jellemet igényel. Amikor ismerőseimnek meséltem róla, a 2200 lejes kereset hallatán legyintettek, mintha így máris másképp kellene értékelni Neculai erőfeszítését.

Talán ezért, talán kíváncsiságból, úgy döntöttem, kipróbálom, milyen lehet a szekeret tolni, naphosszat járni a várost, előkészíteni az árut. Elöljáróban csak annyit: nem leányálom.

Napok óta a rég nem tapasztalt hidegről beszélnek. Reggel csatlakozom az emberemhez, és nagyon fázom. Annak ellenére, hogy a találkozót megbeszéltük, Neculai egy fél utcával arrébb, az átjárón tűnik fel, és a mellékutcába siet. Egy fehér kutya hűségesen követi. Loholok utána, amikor utolérem, mosolyogva köszönt, felismer, de nem látom, hogy különösebben érdekelné, hogy vele tartok. Érdekli vagy sem, csatlakozom hozzá. Egy-egy szemeteskonténerhez, kisbolthoz úgy jutunk el, hogy a szekeret megállítjuk az út egyik felén, aztán átszaladunk a túloldalra. Autósok dühös dudája jelzi, hogy fittyet hánytunk a közlekedési szabályokra. Neculai ugyan óvatos, kezével jelzi, amikor letér a szekérrel, igyekszik utat adni a szűk utcákban, mégis aznap legalább tízszer hiszem azt, hogy el fogják ütni. Soha nem balesetezett. Én rendesen félek attól, hogy egy autó alatt találom magam, vagy garázs lesz a hátsófelemből; azt hiszem, Anca, a kutya is bátrabb nálam.

A munkáról szívesen és aprólékosan beszél, de mintha ezen kívül semmi nem létezne a számára.

– Vannak barátai? – kérdezem, amikor már egy ideje mellette téblábolok, hol az úton, hol a járdán, mert az autósok vészes közelsége továbbra is nyugtalanít. A kérdést mintha meg sem hallaná, másról kezd beszélni, de úgy érzem, a válasza mégis kapcsolódik a témához. Elmondja, hogy többször meglopták már, és nem érti, hogy miért nem inkább attól vesznek el, akinek több van, vagy aki nem dolgozik meg érte.

– Néhány héttel ezelőtt is, éppen hogy egy percre léptem be a kocsmába, ahogy visszatérek, látom, hogy egy férfi a szekeremnél turkál, és az ételemből lop. Leszidtam, hogy miért engem rövidít meg, amikor én is nehezen keresem meg a kenyerem.

Tót és Tsa

Nemcsak a mellékutcákon, hanem többsávos utak szélén is haladunk, kezdek megbátorodni, nem csak a járdáról lesem, hogy mikor ütközik valakivel. Õ is szívesebben beszél, ha mellette caplatok. Kiderül, hogy több újságíró, tévés megkereste, szívesen ad interjúkat, mert tovább szeretne dolgozni. Ellopták a személyi igazolványát, szüksége volna újra. A rendőrök gyakran zaklatják, több száz lejes büntetést mérnek ki rá, mert nincsenek iratai.

Az egyik kis utcában magyar hajléktalan ismerősével találkozunk; láttam, amint az imént a közeli templom melletti ételosztásnál ácsorgott ez az alacsony, gyámoltalan férfi, most, dolgát végezve, odébbáll. A szemben levő járdán sétál, egyszer hátraszól, hogy ott balra, az udvaron jó kartonokat találni… Neculai egyébként rengeteg ismerőst tart számon, hasonló kaliberű, elszegényedett emberektől azokig a boltosokig, akiktől hordja a kartont, de alkalomadtán elmondja, hogy éppen a lopások miatt óvatos próbál lenni az ismerősökkel.

Félrehúz a szekérrel, megyünk a szeméttárolóhoz, már látni, hogy jó kis fogás lesz ez. Tíz percbe telik, amíg minden kisebb-nagyobb darabot kikotrunk. Az épen hagyott dobozokat összelapítjuk, a begyűjtött adagot összeköti. Miután végeztünk, egy olajbogyós vasdobozt is elhoz, és arra is időt szán, hogy a szétszórt szemetet felszedje, „mindig tisztaságot hagyok munka után”. Látván a szép köteget, megkérdem, hogy mennyi pénzt jelent ez. Szinte hanyatt esem, amikor meghallom a válaszát: körülbelül egy lejt.

Több kisebb bolt után egy olyan üzletnél állunk meg, ahol mennyezetig rakva állnak a kartonok, hónapok óta gyűlhetnek. Itt is mint kollégáját mutat be a tulajnak, aki hátraenged, és egy-két pillantástól eltekintve a teljes bizalmáról biztosít. A raktárban sör, banán, csokoládé, napraforgómag is van. Nem nyúl a finomságokhoz. Neculai biztosít arról, hogy ő soha nem lopna meg egy boltost, szemben egyes „konkurensekkel”. Szól, hogy dobjam le a kabátom, különben odakint megfázom majd, ő is leveti vastag, tűrhető állapotban levő felöltőjét. Hiába figyelem egyébként, nem is értem, hogyan bírja a hideget, kesztyűt például nem húz, csak egy rongyot tesz a szekérre, amikor megragadja a szekér fogóját, a fején levő Mikulás-sapka sem segíthet túl sokat a hideg ellen. Én már teljesen átfagytam, amikor már nem érzem a lábujjaim, akkor a kezem fáj, amikor az átmelegszik valamennyire, ismét a lábam fázik.

Rengeteg a karton, egyeseket már össze is hajtottak, a legtöbbet azonban nekünk kell ellapítani. A nap során megtanulom, mi a teendő, melyik fajta doboznál mit kell előbb benyomni, elszakítani, hogy könnyebb és gyorsabb legyen a munka. Úgy érzem magam, mint Tóték Örkény István drámájában: csak a dobozt látom, semmi másra nem figyelek. Gyorsan dolgozunk, de így is több mint egy órát igényel csak ez a bolt, már a nap is máshonnan töri át a hideg levegőt, amikor kijövünk.

Neculai olyan magasra tölti a szekerét, hogy már ki sem lát mögüle, ismét riadozom, hogy egy figyelmetlen sofőr még elüti. A közeli utcában, a hulladékfelvásárlónál már érzem, hogy kartonokról fogok álmodni: az általunk összegyűjtöttnek sokszorosát látom, emellett újságok, palackok, vegyes hulladékok tornyosulnak.

A munkanap vége felé Neculai is siet, szeretne már hazatérni, megmosakodni és pihenni. Elmondja, hogy van otthon krumpli és sajt, vesz hozzá kenyeret, és lecsillapítja a napközben felgyűlt éhségét. Amikor aztán kezet rázunk, megkérdi, hogy mennyivel tartozik a szolgálataimért: megfizetett másként, válaszolom.

Tekintse meg fotógalériánkat a facebookon!