A kísérletezés lehetőségét ma is védeni kell

A magyar hangköltészet egyik legismertebb alakja, a sok műfajú Szkárosi Endre a Várad folyóirat Törzsasztal sorozatának volt első idei vendége, aki néhány sajátos hangvételű alkotásából ízelítőt is adott közönségének. Szűcs László interjúja az Erdélyi Riport 2012/5. számából.

Neved után hét foglalkozás szerepel az interneten fellelhető egyik életrajzban: író, költő műfordító, kritikus, tanár, előadóművész, irodalomtörténész. Ennyi minden foglalkoztat vagy igazán ez egy dolog, ami ezekből az összetevőkből építkezik?

Ezek a részletei mindannak az egésznek, amit csinálok. Újabban, ha kérdezik, akkor azt szoktam mondani, hogy költő. Ha más összefüggésben kerül szóba, akkor költő, irodalomtörténész, hogy ne legyen félreértés. A költőt azért tartom jónak, elegendőnek mint meghatározást, mert a műfordító vagy a performer már mindebből következik.

Mennyire választod szét ezeket magadban? Ha mondjuk egy fordításköteten dolgozol, akkor a többi egy időre háttérbe szorul?

Vannak folyamatos munkák, kettő-három egyszerre, az ember akkor is sorolja, a fontosságot gyakran a sürgősség dönti el. Azt szoktam elválasztani a mindennapi életben, hogy a tanár, oktató, egyetemi ember minőségembe nem keverem bele a magam költői, művészi tevékenységét, tőlem a hallgatók erről nem hallanak. Más közegben persze beszélgethetünk róla. Huszonhét éve tanítok, de ez egy ízlésbeli, elvi kérdés.

Mit tanítasz?

1984 óta olasz tanszéken tanítok olasz irodalmat: 19. század második fele, huszadik század, időnként kora reneszánsz irodalmat. Nyelv szakokon nem engedhetik meg maguknak a tanszékek, hogy egy tanár csak egy korszakkal foglalkozzon. Ez azért jó, mert meg tudsz mindig újulni, nem ragadsz bele egy területbe. Az évek folyamán mindig kultúrtörténeti összefüggésben igyekeztem az irodalmat tanítani, másrészt tágabb, európai kitekintésben. Mióta az avantgárddal, experimentális dolgokkal, így a futurizmussal is foglalkozom, ezeknek speciális tantárgyakat, órarendeket dolgoztam ki, s már nemcsak az olaszosoknak tanítom, hanem más kollégákkal összeállva intézetközi órákat is csinálok. Most egy szabadegyetemi kurzussorozatot indítunk be, igyekszem az olasz irodalom tanításától tágulva az összehasonlító irodalom és kultúrtörténeti szemlélet felé tartani.

Egyáltalán hogyan lettél olasz szakos?

Teljesen véletlenül. Középiskolában angol szakra szerettem volna menni, de kértek, hogy jelöljek meg egy másik nyelvet is, ha véletlenül nem sikerülne az angol. Volt még lehetőségként az orosz meg az olasz, én utóbbit jelöltem, s akkor már rögtön oda is raktak. Amikor az egyetemen a bölcsészkarra mentem, kellett egy másik szak, akkor már kézenfekvő volt az olasz, de akkor még a magyart tekintettem a fontosnak. Viszont mire befejeztem az egyetemet, a Mozgó Világhoz kerültem olvasószerkesztőnek, majd amikor a lapot 1983-ban eredeti formájában megszüntették, az olasz tanszékre hívtak. Közben egy ösztöndíj segítségével, ami már a hangköltészeti tevékenységemnek volt köszönhető, körbejárhattam Olaszországot, költőtől költőig a különböző városokban, megismertem a progresszív költőket, ekkor már fordítottam is őket.

Mondhatjuk, hogy ezek az olasz élmények a költészetedre is hatottak?

Nézd, igazából már nem hatottak, hiszen akkor már a harmincon túl jártam. Bizonyos értelemben persze hat, de nem úgy, hogy alakítja a költészetedet, esetleg megerősít valamiben anélkül, hogy bárkit is utánozz. Voltak viszont olyan kortárs progresszív csoportok, áramlatok, amelyekkel mindmáig tartom a kapcsolatot.

Az elején említett több műfajúság magukat a munkáidat is jellemzi, hiszen ha mondjuk egy CD-det tekintjük, az költészet, előadó-művészet, zene, grafika egyben. Ez műfajok keveredése vagy inkább új, úttörő műfaj?

Ha azt mondom, úttörő szerep, az kicsit önajnározásnak hangzik. Inkább mondok egy példát. Amikor az első kötetembe, az Ismeretlen monológokba beillesztettem egy ilyen ciklust, vizuális jellegű dolgot, amikor a szöveg a kötésen át haladt összevissza a papíron, ami mondjuk ma a legkevesebb, amit egy vizuális költő megcsinál, arra addig nem volt példa. Vagy 1990-ben a Galántai Gyuri közreműködésével készült Szellőző művek című kötetem, ahol a vizualitásnak már az összes lehetősége a fotografikától a különböző tipográfiai megoldások kihasználásáig megjelenik. A CD-n persze csak a hanglehetőségeket tudod kihasználni, de a lemez belekerül egy tokba, s annak a vizuális elrendezése is információt hordoz, és az elhangzó szövegek, nyelvi anyagok is megjeleníthetők.

Kezdetben volt ebben egyféle lázadás a kötöttségek ellen vagy inkább útkeresésnek nevezhetjük?

Biztos voltam benne, hogy a színpadi teret, ami lehet akár egy kiállításmegnyitó, nem feltétlenül kell emelvényt érteni rajta, tehát az élő teret ki lehet használni a költészet számára. Ez egy ösztönös felismerés volt fiatal korom óta, segítettek ebben olyan tapasztalatok, hogy versmondóként is sokáig dolgoztam, tanultam, értem, filmforgatásokba kerültem statisztai szerepkörben. Ezek úgy segítik az embert, de az igény a költői nyelv kitágítására, mélyebb fölfedezésére bennem volt. A lázadás is igaz, ami nem feltétlenül jelent politikai lázadást; az persze benne volt a magatartásunkban, hogy több szabadságot akarunk az iskolában, iskolán kívül, menjünk klubokba, lépjünk túl a hétköznapokon. Bulizni, zenekarokat alapítani, fellépni. A lázadás legerősebb része volt, pontosabban a legtovább tartó szándék, törekvés a begyepesedett irodalmi közízlés elleni fellépés, különösen az irodalomnak az intézményes struktúráival szemben. Kiadóhoz csak úgy lehetett bekerülni, ha kiérdemelted, folyóiratba is nehéz volt bekerülni, de nem azért, mert jó vagy nem jó volt a vers. Ez ellen a besavanyodott, kicsit gyáva intézményes irodalmi világ ellen az ember ösztönösen lázadt. Nem személyek ellen, velük többnyire jóban voltam, hanem a rendszer ellen.

A korábban nálunk járt Ladik Katalin arról beszélt, hogy őt, a művészetét a szerbiai közeg sokkal könnyebben el tudta fogadni, mint a vajdasági magyar vagy a magyarországi.

Jugoszlávia akkor egy nagyon progresszív hely volt, erős avantgárd élettel. Belgrád kulturálisan világszerte nagyon jó helynek számított. Azért Katinak Magyarországon is kialakult egy erős kultusza, ha csak a verseit veszem, a performance dolgait. Egyébként az irodalom területén sokkal nagyobb volt az ellenállás a kísérletező törekvésekkel szemben, a képzőművészet ebből a szempontból sokkal befogadóbb az experimentális dolgokkal. Az oktatási kánonba is nehéz bekerülniük az új dolgoknak.

Kik azok, akik a leginkább hatottak a munkásságodra?

Művész barátaim, fiatalkori művész barátaim, s ez elsősorban szemléleti, magatartásbeli hatásokat jelent. Egy fiatal ember számára kellenek megerősítések, hogy igen, bátran lehet csinálni ezeket a dolgokat.

Olyanról talán az úttörő jelleg miatt sem beszélhetünk, hogy mestered volt-e?

Nem mondhatnám, de ez tőlem mindig is távol állt, viszolyogtam ettől. Persze, ha lett volna egy olyan egyéniség, aki ebben élen jár, akkor talán igen. Beállni valaki mögé a sorba, azt nem, nem szerettem volna senkinek sem az uszályába kerülni. Nagy hatással volt rám viszont Galántai György barátom, az ő balatonboglári kápolnája, a műhely, ahol hihetetlen események történtek, illegális kiállítások; Erdély Miklós; Maurer Dóra; a mobilszobrász Haraszti István; koncertek; Halász Péterék színháza – mind olyan dolgok, amelyek egyre inkább kinyitották a szemem. Galántai nagyon jelentős hatással volt rám, sokat dolgoztunk együtt. Bernáth(y) Sándorral a Fölös példány irodalmi csoport kapcsán találkoztunk, mely 1979-ben az első autonóm irodalmi csoport lesz, sehova sem tartozva. Ettől kezdve nagyon sok mindent csináltunk együtt Sándorral, a Fölös példány után a Konnektor zenekart. Az ő esztétikai radikalizmusa, gondolkodása annyira ösztönzőleg hatott, a művészi bátorsága és igényessége is rendkívül fontos baráti hatás volt. Az Új Hölgyfutár című folyóiratot is együtt csináltuk.

Említetted a Konnektor zenekart, de más együttesekkel is dolgoztál. Hogyan kell ezt az alkotói munkát elképzelni?

A Konnektorral azt szerettük volna, hogy legyen egy olyan zenekar, amelyik avantgárd, rockzenei alapokon saját számokat saját szövegekkel ad elő. Én a nyelv és a költészet felől érkezve jöttem ebbe a térbe. Volt egy másik repertoárunk, amikor a szövegek többsége a magyar költészet létező szövegeire épült, Bornemissza Péter vagy Ady Endre szövegei az én értelmezésemben. Keresve ebben azt, hogy mi annak a szövegnek a kontextusa, mitől van olyan ereje, s ezt az erőt újrafogalmazni, ezt próbáltam, a mélyén rejlő jelentéseket, mindezt koncertszínházként előadva, óriási színpadképekkel, világítással. Ezek szigorúan megtervezett fellépések voltak, a zenei részek bepróbálva, volt persze benne improvizatív elem is. A Spiritus Noisterrel a kilencvenes évek elején dolgoztam együtt, két fiatal zenésszel. Itt is zenekari módon dolgoztunk színpadon, de már inkább szabad improvizációk, zaj-zenei lehetőségek bekapcsolása volt a jellemző. A Műcsarnokban volt például egy fantasztikus koncertünk, deszkákból felhalmozott különös hatású színpadi térben. Később négyen maradva folytattuk, Ladik Kati, Sőrés Zsolt, Kovács Zsolt, különböző projekteket csináltunk, illetve csinálunk időnként ma is.

Hogyan látod a befogadó szempontjából a műfaj jelenét? Kikből áll a közönség, sikerül-e a fiatalok megszólítása?

Tudatosan nem gondolok senkire, amikor készülök, nem is foglalkozom azzal, hogyan fog a közönség összeállni, de azért a gyakorlat az, hogy a hallgatóság döntő része az én generációm, illetve az annál egy-két nemzedékkel fiatalabbak. Ez jó, hiszen az ő vevőkészülékük azért még igen közel van az én adókészülékemhez. De azt tudom mondani, hogy ha fiatalok körébe kerültem, akár egy-egy iskolában, fesztiválon, meglepő hatást tudtam rájuk gyakorolni. Általában rácsodálkoznak, hogy ilyen dolgok vannak. Néha pedig én csodálkozom rá arra, amit a fiatalok csinálnak. Van azért egy csatorna, ahol találkozási lehetőségem van, pár éve divatba jött – most pozitív értelemben mondom a divatot – a slam poetry: összejönnek szlemmelő előadók, a helyszínre, alkalomra írt verseket adnak elő egymással versenyezve, a közönség pedig pontozza őket. Kicsit a rapperekhez hasonlóan működik, de ez más, számomra olyan, mint régen a dzsesszzenészek. Érdekes, hogy ebben a közegben a költészet visszatért oda, hogy közvetlen kommunikációt jelentsen, ugyan kinyomtatható, de nem ez a fontos. Nagyon sokan járnak ezekre, volt olyan, hogy kétszázan gyűltek össze egy-egy szlemmelésen mondjuk a Corvin tetőn.

Olyan hatásokról lehet beszélni, hogy a különböző kísérleti törekvések, ha áttételesen is, de megjelennek a populáris kultúrában, legalábbis hatnak rá, a nyelvre, a reklámokra, a vizuális kommunikációra? Tehát kilépjenek abból a szűkebb közegből, ahol működnek?

Ez egy normális folyamat. Az alkalmazott művészetek emancipálása a történelmi avantgárdban gyökerezik, a reklámipar is erősen épít rá. Mindenképpen betüremkedik szerintem a populáris kultúrába. A tömegeket vonzó Velencei Biennálén is jelen vannak a kísérleti törekvések, olyan alternatív rendezvényeken, mint a bunker költészet. Persze a biennálé elsősorban a mainstream terepe, az ilyen hivatalos világesemények általában vegyes képet mutatnak. Nem feltétlenül avantgárd, de többnyire minőségi. Nem minden műfaj engedi meg a kísérletezést. Például a prózában manapság nem látok nagy kísérletező kedvet, hiszen az eladás a prózaíró vagy a kiadó számára fontosabb szemponttá vált. Nem írhat akármit, az irodalmat is a marketing határozza meg, ha valaki bekerül az intézményes kultúrába. Van viszont egy csomó kulturális tevékenység, ami nem piacképes, mégis létrejön.

Azt mondhatjuk akkor, hogy ma egy másféle világ ellen kell lázadni?

Pontosan. Ma is meg kell védeni a szabadságot, ha nem is ideológiai szempontból, legalábbis remélem, hogy abból a szempontból már nem kell. De a függetlenséget, a kísérletezés lehetőségét igenis kell. Azért, hogy ne borítson el mindent az igénytelen szórakoztatás, s az eladás.

A szerző felvételei