Ne bántsátok a cirbolyafenyőt!

2015. 08. 25. 14:13

Jobbára a zergék fogyatkozó birodalmában, igen magasan nő, ezért csak kevesen ismerik. Ritka európai élőhelyeinek egyike a Radnai-havasok kétezer métert „ostromló” és azt meghaladó széljárta csúcsai és magas fennsíkjai. Ám az utóbbi időben onnan is majdnem teljesen kipusztult a cirbolyafenyő, jóllehet fontos szerepe van az alpesi növényvilágban. Sike Lajos írása.

 

A Radnai-havasokban található a cirbolyafenyő legjelentősebb hazai élőhelye

 

Tévesen írtam nemrég a Riportban, hogy a Szamos-menti artézi kutakból 300-400 méter mélyen lévő, homok- és kavics-rétegekből kapott szatmári ivóvíznél kiválóbbat nem ismerek. A Radnai-havasok irdatlan kőrengetege alól, zsákvastagságúan feltörő Fintina-forrás vize bizonyosan jobb. Egy kiváló mérnöknek köszönhetően ismerhettem meg, még kezdő riporterként, az 1960-as évek elején. Trepszker Zoltán a szatmári tervezőintézet akkor még Máramaros tartományhoz tartozó műhelyében dolgozott, amikor feladatul kapta, mérje fel, miként lehetne jó ivóvizet adni a mindinkább bányaközponttá fejlődő Borsának. Kapott egy rossz terepjárót, s ha vidékre ment, gyakran magával hívott. Így kerültem vele a Radnai-havasokba is, ahol öt napig „faggatta” a már említett Fintina-forrást. Az egyik nap felmásztunk a Gargallóra, s annak az oldalán láttam először cirbolyafenyőt, melynek tűlevele ritkább és hókább, mint a lentebbi luc és erdei-fenyőké, vagyis jobban elbújt, alkalmazkodott környezetéhez, ami a túléléshez szükséges. A több száz évig is elélő cirbolyafenyő élőhelyének nemcsak szép, de hasznos fája is. A nagyobb, gleccservölgyekben élő állományok egyedei lavinák ellen védenek, talajkötők szélfogók. Mivel ott is megél, ahol más fafaj már nem bírná ki, elhagyott bányák meddőhányóinak rekultivációjára is jól hasznosítható.

Másnap mérnök barátom közölte: minden beavatkozás nélkül javasolja fogyasztásra a Fintina vizét, s ugyan később többször megismételték a próbákat, mindenki ugyanazt javasolta, mint Trepszker mérnök: ne rontsák el klórral ezt a tökéletes ivóvizet! A sok száz borsai lakóházban és villában ma is ez folyik. A sors kegyetlensége, hogy Zoltán nem érhette meg a víz bevezetését, szomszédja kigyulladt házát próbálta menteni, amikor ráomlott az égő tető. Ha arra járok, mindig viszek egy szál virágot a sírjára.

 

A cirbolyafenyő magja. Sikeres az újratelepítés

 

Sajnos kiváló tűzifa

Nem sokkal később egy kolozsvári származású erdészmérnökkel kötöttem barátságot. Családommal kétévente Borsafüreden nyaraltunk. Azokban a nehéz időkben, mint sokan mások, önellátásra voltunk berendezkedve. Ez azt jelentette, hogy vittünk hazulról egy nagy darab füstölt szalonnát, s a télen erre a célra lesütött kétliteres „borkán” kolbászt, elegendő burgonyát, hagymát, esetleg némi kakaót, ha kaptunk, a gyerekeknek. A gyönyörű máramarosi szőnyegekkel díszített tisztaszoba napi hatvan lejes bérletéért ráadásként kaptunk a gazdától két liter tejet és négy tojást. Ekkor ismertem meg a Nagy-Pietrosz Nemzeti Park fiatal mérnökét, Fábián Istvánt. Míg a család pihent, többször elkísértem terepszemléjére. Elsőnek az ezer méter fölött, a lepusztult magashegyi növényzet pótlására két-három évvel korábban létesített faiskoláját mutatta be.

A mindenféle kis törpefenyők közt hamar felismertem a cirbolyafenyőt. Csak ez kellett: Fábián mérnök legalább félórát beszélt róla. Sajnos az átlag turista nem tudja, ez a táj egyik legértékesebb növénye, odafent pótolhatatlan, mert gyökerével megköti a vékony talajt, s kapaszkodó „technikájának” köszönhetően ellenáll a nagy szélviharoknak is. Kevésbé szerencsés tulajdonsága, hogy az egyetlen jó minőségű tűzifa odafent, sem a pásztorok, sem a turisták nem fárasztják magukat, hogy pár száz méterrel lennebbről, mondjuk a kiszáradt gyalogfenyőkből hozzanak maguknak tüzelőt. A cirbolyafenyő pusztulása arányosan összefügg a turisták számának növekedésével. Pedig különböző figyelmeztető táblák és lent osztogatott szórólapok által igyekeznek megerősíteni a védelmét.

 

Ioan Munteanu mérnök a madárberkenye bogyóit mutatja

 

Húsz hektáron újraültetve

Kimutathatóan nagyobb a rend, több a védett állat, mióta Fábián István erre ténykedett, s nőtt iránta a bizalom. Aligha véletlen, hogy a rendszerváltás utáni években a helyi lakosság őt választotta meg a magánerdő-gazdaság, mintegy 15 ezer hektár igazgatójául, jóllehet Nagybányáról mást akartak az erdőgazdákra sózni. Tekintélye különösen sokat nőtt azt követően, hogy kérésére elmentek Besztercére az ott őrzött osztrák-magyar térképeket és telekkönyveket megnézni, beazonosítani őseik területét. Többen is jobban jártak, mint a megyétől kapott igazolás alapján.

Alig három-négy éve beszélt nekem erről nagy elégtétellel. Ezért is döbbentett meg a hír néhány hete, amikor a Nagy-Pietrosz lábánál járva megtudtam, hogy a cirbolyafenyő birodalmánál is jóval fennebb költözött a mérnök úr. Ám még korábban a magánerdő-társasághoz szegődésekor átadott minden tapasztalatot a védett területen utódjának, Munteanu Ioan mérnöknek, aki éppen egy fürt piros bogyót mutat, s azt mondja: – Fábián Istvánnak vesszőparipája volt, hogy a tájesztétika miatt a sok zöld fenyő mellé vörös bogyókat termő lomblevelű fákat kell telepíteni, már csak azért is, mert ez a madaraknak póteleséget biztosit. Ilyen fa a juharhoz közel álló madárberkenye, ez a fürt annak a termése. Fábián sokat ültetett belőle imitt-amott szétszórva, s már én is – mondja beszélgetőtársam.

Mondom, hogy tisztább a táj, mint korábban. Mintha megnevelték volna a turistákat. – Nem is annyira velük van a baj, sokkal inkább a pásztorokkal és a vadászokkal. Szabály írja elő, hogy egy nyájhoz nem tartozhat több, mint három kutya, mégis némelyik után öt-hat lődörög. Azt mondják, másképpen nem ijednek meg a medvék. Legnagyobb gondunk a zergeállomány fogyása. Korábban ötszáz körül volt a számuk, de a kíméletlen vadászat miatt most lement háromszáz alá. Érthetetlen és felelőten dolognak tartom, hogy egy ilyen kiemelt fontosságú természetvédelmi területre, egy ilyen ritka vadra, jó pénzért boldog-boldogtalan kaphat kilövési engedélyt. Többször szóvá tettük már az illetékeseknél, de mindhiába – bosszankodik Munteanu mérnök, s borús arca csak akkor enged ki, amikor a cirbolyafenyőről kérdezem.

– Köszönik, jól, sőt egyre jobban vannak. A leginkább veszélyeztetett oldalt már húsz hektáron beültettük, s ezt a munkát folytatjuk. Szerencsénk is van, hogy azon a magasságon nemcsak az állat kevesebb, de a turisták is mind kényelmesebbek, inkább a libegő felé mennek.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!