A magányról a Mors Mössa-ban

2015. 08. 25. 12:14

Egy kortárs művészek munkáit népszerűsítő göteborgi magángaléria legutóbbi kiállítását mutatja be Sall László írása. A magány különböző szagai, nyomai, színei ISABEL THASELIUS fimjén és művein.

 

Margareta Orreblad az ő 81 évével mindenképpen Göteborg legidősebb galériatulajdonosai közé kell tartozzon. A Mors Mössa-ba, mert így hívják a galériát (hogy miért pont így, az egy másik írás témája lehetne, de most ezt hagyjuk), igyekszem elmenni minden kiállításra. A tárlat Isabel Theselius műveire épül és a Dogwalk címet kapta. (A művész 1986-ban született a svédországi Lundban, jelenleg San Franciscoban dolgozik.)

A galéria két helyiségből áll, a nagyobb terem az utcára néz, hatalmas ablakain akadálytalanul ömlik be a fény. A kisebbik szoba a hátsó udvarra néz, szinte félhomály lakja még ilyenkor nyáron is.
Margareta Orreblad a legfiatalabb képzőművész nemzedéknek kíván egyéni kiállítási lehetőségeket biztosítani galériájában, olyanoknak, akikről ő már tudja: jelentős alkotókká válhatnak.

A Dogwalk igazából egy film címe, itt meg is nézhető, ezért ezt nem mesélem el. Ezt értelemszerűen a hátsó, sötét szobában vetítik.

Az utcára néző teremben négy, igazából önállónak is tekinthető munka látható.

Egy tükör a padlón. Egy csigalépcsőt ábrázoló ceruzarajz. Majd egy tér-festmény. Hat plexilapra olajjal keretek (épp erre mutatok rá a képen), melyek így egy tökéletesen átlátható, sőt leleplezett laterna magica-t képeznek. A harmadik falon pedig trikók. Három belőlük a falon s még három-négy lent a földön, hát igen, a szennyes.

 

 

És itt jövök én be. Margaretaval sokat beszélgetünk az alkotásokról. Végül mindig megkérdezem, készíthetek-e egy képet magamról s valamelyik kiállított tárgyról.
Erre ő mindig szívesen és igennel válaszol.

A tükörbe, ha belenézek, egyből látnom kellene magam, de nem itt, nem ebben, mert annyira el van torzítva, hogy a látványtól szinte elszédülök, jobb hát visszatérni a műalkotásokhoz.

A szennyes, a lépcső a falon s a másik szobában a hétpercnyi videó (egy férfi megy ajtóról-ajtóra, hosszú folyosókon, látjuk, padláson van, látjuk, itt vannak a mosodák, szárítószobák, régi ház, majd megáll egy ablaknál s néz lefelé a ház udvarára, majd valami kutyákról beszél, de soha nem felénk, csak úgy magában, meg azok idomításának szükségességéről, a nyomokról, a szagokról álmodó kutyákról) a magányról.

A magány különböző szagairól, nyomairól, színeiről. S szerintem itt a megoldás.

Ahogy a művészet láthatóvá tesz számunkra eddig még láthatatlan ösvényeket felénk, belénk, ugyanúgy válik láthatóvá az egzisztencialista magányunk kisugárzása (batiktechnika) ami (s ekkor már ismét a világos utca felőli teremben) a laterna magica-ba való végtelenített lelki idegenvezetésünkben keresi a kiutat.

Mert ott kívül az utcán nem segíthet a művészet: magányszagunkat, magányvonásainkat, magány-ajtóról-ajtóra-bukdácsolásainkat életfolyosónkon már nyomtalanul viseljük. Ember legyen, ki belénk lát!

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!