Na, ki a kocka?

Geek, startup, coworking, neo-nomád. Még használható magyar kifejezés sem létezik ezekre a fogalmakra, az elsőt kivéve, és legtöbben a jelentésükkel sem vagyunk tisztában, pedig valószínűleg egy új – és nem is biztos, hogy kellemetlen – világ előhírnökei ezek a szavak. Itt az ideje megismerkednünk a jelentésükkel, és azokkal a társadalmi változásokkal, amiket fémjeleznek. Tasnádi-Sáhy Péter riportja.

Kezdés minden reggel ugyanabban az időben, saját íróasztal, rajta keretben fénykép, melyről a megfakult házastárs mosolyog, mellette neonfényben kókadozó fikusz, a fiókban gemkapcsok és egy fél csomag ottfelejtett Eugenia keksz. Rögzített munkahelyi hierarchiák, kőbe vésett hatáskörök, évi három hét szabadság, hó végén fix fizetés, mindez – kis szerencsével ugyanannál a vállalatnál – nyugdíjig. Sokak számára nem csak Kafka-mániás rendezők filmre festett rémálmaiból ismerős hangulat. Bizonyára sok olyan „hagyományosan” működő vállalat van ma Romániába is, amelyre rá sem ismerni a fenti leírás alapján, azt viszont kijelenthetjük, hogy az elmúlt évtizedek, évszázadok gazdasági szervezetei szerte a világban, térben és időben megszilárdult, nehezen változó struktúrák voltak.
Ezzel szemben a technika fejlődése a fizikai javak termelésével nem közvetlenül összefüggő tevékenységeket egyre inkább felszabadítja e kényszerű kötöttségek alól. Egy üzleti tervet, egy reklámgrafikát, egy tanulmányt el lehet készíteni bárhol, nem kell hozzá más, mint egy laptop és egy határidő, hogy mindenki boldog legyen. Ez a riport is el fog jutni a főszerkesztőhöz lapzártáig, jóllehet itthon ülök az asztalomnál, pizsamában. Mindent el lehet küldeni drótpostán, az értekezleteket meg lehet tartani skype-on, a szerződő felek ezer kilométerekre is lehetnek egymástól, mivel az aláírt példányokat digitalizálva ki lehet cserélni.
A virtuális világban létrejött és jellemzően annak továbbépítésén munkálkodó, az internet jellegéből adódóan nemzetközi piacra dolgozó startup vállalkozások ezeket a lehetőségeket adottságokként kezelik. Elég egy jó ötlet, néhány geek (ahogy magyarul a műszaki tudományokban elmélyült embereket hívják: kocka, kockafej), akik akár különböző kontinensekről összeállnak programot, okostelefonos alkalmazást fejleszteni belőle, saját kis tőkéjüket, munkaóráikat, az elképzeléshez megnyert befektetők pénzét felhasználva, és pár hónap múlva készen is az új Facebook vagy Tumblr, pedig nyoma sincs a hagyományos vállalati struktúrának.
Mindez távoli, futurisztikus mesének tűnne, ha nem lennének meg nekünk is a magunk kockái, akik már e másik világban élnek. Rengeteg romániai fiatal informatikai szakember keresi a kenyerét újkori nomádként projektről-projektre vándorolva a virtuális térben, jóllehet nap-mint nap elbicikliznek mellettünk laptoppal a hátukon.

Közös térben Robbert Visser Kolozsvárra települt holland vállalkozó, a kockákhoz hasonlóan nehezen tűri a kötöttségeket. Pályája kezdetén megpróbálkozott a hagyományos alkalmazotti státussal, két év után viszont rájött, nem neki való. Az utóbbi két évtizedet jellemzően informatikai vállalkozások fejlesztésével töltötte, egy időben profi autóversenyző is volt, majd versenyautókat épített saját kínai gyárában. E rövid életrajzból is kitűnik, hogy a németalföldi úriember nem idegenkedik az innovatív ötletektől. Nem csoda hát, hogy amikor egy barátja kérésére két éve Kolozsvárra érkezett megtámogatni egy elakadt projektet, több itteni IT-szakemberrel találkozva kitalálta, a kreatív, interperszonális kapcsolatok terén kisigényű srácok és lányok közül néhányat érdemes lenne az otthoni íróasztal mellől egy produktívabb működést lehetővé tevő közösségi térbe csalni. A coworking, tehát az az ötlet, hogy egymástól független projekteken dolgozó szellemi szabadfoglalkozásúak egy közös irodaépületen osztozzanak, nem új keletű nyugaton, viszont a közösségépítés szándéka kevés helyen annyira hangsúlyos, mint a Cluj Cowork Tribe esetében.
Robbert néhány hónap keresgélés után bukkant rá a Kolozsvár belvárosában található, hajdan Emil Isac Emlékmúzeumként funkcionáló épületre, amit lépésről-lépésre formált azzá a kreatív munkát serkentő térré, ami lett belőle. Mondhatnék irodát is, de ezzel a létesítménnyel kapcsolatban nehezen áll össze ez a betűkombináció a billentyűzetemen.

Segít az asztalszomszéd A bejárattal szemben Marvin, a paranoid android szobra fogad, jelezve, hogy a Galaxis útikalauz stopposoknak kötelező olvasmány errefelé. Mivel nem ismerem fel azonnal, be kell vallanom, nem olvastam a könyvet, de kivágom magam, az Agymenők (The Big Bang Theory) című menő kocka-sorozatnak viszont majd az összes részét láttam. A falakat narancssárgára festették, a világítás dizájnos, a legtöbb teremben egyszerű faasztalok állnak kényelmes székekkel, néhol egy-egy állítható méretű íróasztal a konfekcióméretből kilógó tagoknak. Vannak kényelmes babzsákok is, egy mini pingpongasztalt is látok az egyik kisebb szobában. Ki gondolná, hogy ez egy munkahely? Pedig az, csak másképp: itt a közösséget nem szorítja be a – nem is létező – vezetőség egy erőltetett hierarchiába, hanem önállóan gondolkodó egyének önmagát formáló, élő masszájának tekinti, amiben, mint egy biztonságos, tápanyag-gazdag búrában, magától alakul ki folyton változó, de mindig hatékony kapcsolatrendszer a tagok között.
„A koncepció előnyét, hogy egyébként otthon, vagy maximum kis csoportokban dolgozó emberek egy nagyobb közösségi téren osztozzanak, mindenki hamar felismerte”, – kezdi Robbert, a körbevezetés után, már az egyik kellemes szófán üldögélve. „Ha valaki a munka során ismereteit meghaladó problémával találkozik, egyszerűen csak odafordul a szomszédjához, vagy valakihez két asztallal távolabb, és megkéri, hogy segítsen.”
Mivel a közösségi létezés teremtette hozzáadott érték van az elképzelés központjában, az új tagok felvétele előtt fontos szempont, hogy be tud-e illeszkedni a közösségbe, amely a munka mellett a szórakozáson is osztozik. A szakmai programokon kívül közös ebédeket, olykor sangria esteket is tartanak. Tehát a jelentkező ingyen eltölthet néhány napot az irodában, s ha mindkét félnek megfelel, egy újabb hónap kvázi próbaidő következik. Teljes tagdíjat – száznegyven eurót – csak a második hónaptól kezdve kell fizetni.
Robbert kiemeli, hogy a közösségnek az is előnye, hogy visszahat a tagokra, pozitív változásokat indít el a személyiségükben. Megfigyelése szerint az egyébként versenyképes kvalitásokkal rendelkező romániai fiataloknak kisebb az önbizalmuk, mint nyugat-európai kortársaiknak. Befelé fordulóak, s nem elég kommunikatívak. Ezek megváltoztatását célozza, hogy mindenki oda ül, ahová akar, hisz a munkavégzéshez úgysem kell más, mint egy laptop, senkinek nincs kijelölt helye az asztaloknál, így sűrűbben alakulnak ki kapcsolódási pontok a közösségben. A tér kialakítása azt szolgálja, hogy kifinomultabbá tegye az ott dolgozókat, igényesebbé a környezetre, amelyben léteznek.

A hasznos kudarc Nemes elképzelések, de bizonyára Önökben is felmerül a kérdés: hol van ebben az üzlet? Robbertnek erre is megvan a válasza: „Számszakilag, rövid távon, természetesen az a leggazdaságosabb, ha az adott erőforrásokból kipréseljük a maximumot. Romániában is sokan dolgoznak szinte rabszolgaként. Ez a hozzáállás az emberi erőforráshoz kifizetődő, viszont nem tesz jót sem a társadalomnak, sem az egyes emberek személyiségének. Félreértés ne essék, engem is hajt a siker és a profit, de ezt hosszú távon szeretném elérni, úgy, hogy jó képességű emberekből, közösséggé formálva őket, még jobb teljesítményt hozok ki. E kreatív és képzett emberek beszélgetéseiből remek ötletek pattannak ki, amiket aztán nekiállhatunk egy újabb startup vállalkozás keretében fejleszteni, s ennek akár saját cégemen, a Ruby Tribe-on keresztül én is részese lehetek. Több ilyen fejlesztésünk fut jelenleg. Készítettünk például egy Social Rehab nevű alkalmazást munkahelyi közösségek számára. Az alkalmazás célja, hogy a közösség tagjai leszoktassák vele egymást rossz vagy legalábbis idegesítő szokásokról. A dolog úgy működik, hogy ha valaki a közösségben adott rossz szokásának hódol, teszem azt túrja az orrát, és ezt valaki észreveszi, egy virtuális listán egy gombnyomással ad neki egy fekete pontot, aminek megállapodott pénzbeli értéke van. A hét vagy a hónap végén az így felgyűlt közös kasszát a tagok vagy a saját közösségi céljaikra használják fel, praktikusan elsörözik, vagy felajánlják valamilyen nemes célra. Dolgozunk egy Circularia nevű közösségi alkalmazáson is, amelyen keresztül tényleges baráti körök – új ember két, érte kezességet vállaló tag ajánlásával kerülhet be a közösségbe – tudnak bankok nélkül hitelezni egymásnak. Úgy működik a dolog, hogy egy adott csoport tagjai eldöntik, mekkora összeget tudnak összegyűjteni, aztán ez az összeg kölcsön formájában mindig másik taghoz kerül egy időre. Dolgozunk egy olyan közösségi oldalon, ahol érzelmeket lehet megosztani, amelyek – a Facebookkal ellentétben – csak addig látszanak a virtuális térben, amíg az ismerőseink reagálnak rájuk, azután elhalnak, ahogy az a való életben is történik. De benne vagyunk egy bőrrákszkenner fejlesztésében is, hogy kézzelfoghatóbb dolgot említsek. Cégem jelenleg 12 startup-ban érdekelt, van amelyikben befektetőként, ezeknek a projekteknek egy része szorosabban-lazábban kapcsolódik az itteni közösség tagjaihoz. Az egészben a legszebb, hogy ezeknek a projekteknek nagyobbik részéből lehet, nem lesz siker, de a bukás másképp értékelendő, mint a vállalati hierarchiáknál. Itt független emberek állnak össze dolgozni valamin, és a munka közben felhalmozódott tudásuk nem vesződik el, vihetik a következő projektbe, növelve ezzel a siker esélyét. Nem azt mondom, hogy jó dolog a kudarc, de ebben a szemléletmódban nem is olyan hatalmas tragédia. A pénz is a tudáshoz hasonlóan forog, az emberek a sikeres ötletből keresett pénzük jelentős részét újabb ötletekbe fektetik, így a rendszer nagyjából önfenntartó. Nem állítom, hogy Kolozsváron épül a következő szilikon-völgy, de azt hiszem, valami nagyszerű dolognak lehetek a részese” – zárja a magyarázatot Robbert.

Szabadon gondolkozni Megkérem az ötletgazdát, segítsen bekeríteni néhány kockát, hogy az ő szempontjaikból is megismerhessek valamit. Interjúalanyaim bizalmának elnyerése céljából magamra öltött nadrágtartómba kapaszkodva – valamiért úgy véltem, hogy ez ebben a közegben menő viselet – megbújok Robbert háta mögött, miközben az egyik teremben két sráchoz közeledünk. Házigazdám gyakorlatának köszönhetően nem tudnak megszökni, bár egyikük, a Stas néven bemutatkozó fiatalember tesz erre kísérletet fontos elfoglaltságokra hivatkozva, de Robbert elzárja a menekülési utat. A másikuk, Mircea viszont meglepően kedvesen fogad, de aztán kiderül róla, nem is igazi kocka, marketinges különböző startupoknál. Most egy olyan közösségi oldal fejlesztésében vesz részt, amelyen kisgyermekes szülők cserélgethetnek vagy adhatnak el babaholmit. Két hónapja dolgozik a projekten, és még három, amíg végez. Ideje nyolcvan százalékát most ez a munka foglalja le, de besegít más, kisebb projektekbe is. Egy évig otthonról dolgozott, de nem szerette, mert nem volt hatékony és nem tudta leválasztani a munkát a magánéletről. Itt ezek a problémák megoldottak, és a közösség is jó.
Stas – a Stanislavból képzett becenév – szinte a közösség legelső tagja, Robbert első romániai útján találkozott vele. Délben lett volna találkozójuk, amin Stas nem jelent meg, így Robbert kiderítette a címét, elment hozzá, és kivakarta az ágyból, mert mint kiderült, nem volt kedve felkelni. Azóta közeli barátok. Nem úgy néz ki, mint aki rajong a társaságért, valamiért mégis szeret itt dolgozni, de erre nem tér ki, azt viszont megosztja velem, hogy régóta mozog a startup világban. Főképp nyílt forráskódú programok fejlesztésével foglalkozik, bármit is jelentsen ez pontosan, részt vett a már említett Circulacia fejlesztésében is, illetve a Mozilla Firefox böngésző fejlesztésének is részese volt.
Ha már szerencsém van Mirceához, aki inkább az üzleti oldalát látja a dolgoknak, rákérdezek, mondjuk, egy ilyen babacuccos cserélgető oldalból miként lehet pénzt keresni, reklámelhelyezéssel? „Az is egy lehetőség, de nem a legkézenfekvőbb – világít rá hozzá nem értésemre udvariasan – egyszerűbb, ha valami szerény százalékot kérünk a pénzforgalommal járó tranzakciók után. Lehet akár szerződést kötni olyan cégekkel, akiknek releváns ez a piac és promotálni tudják a termékeiket.”
Mivel hamar kitűnik, hogy szakmai kérdésekkel nem fogom elkápráztatni őket, maradok a megélhetési vonalon. „Tudtommal nincs havi fix fizetés...” – kezdem óvatosan. Beletrafálok, valóban nem jellemző, bár Mircea-ék projektjét befektetők is támogatják, így a tőkéből némi apanázsra is futja, de jellemzően részesedést kapnak a nyereségből, amit költségkímélő módon igyekeznek beosztani, vagy visszaforgatják. „Ezek nem azok az IT-s srácok, akik nagy kocsikkal furikáznak, és drága éttermekben költik a pénzüket. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek milliomosok egyszer” – szól közbe Robbert, amit Stas is megerősít, mármint azt a részét, hogy nem érdekli a pénzköltés, sőt láthatóan a pénzkereset sem vonzza túlzottan. „Fiatal vagyok, vannak ötleteim, szeretnék ezzel kezdeni valamit, hogy kitalálhassak új dolgokat. Szeretek szabadon gondolkodni, s ezt ez az életforma lehetővé teszi számomra.”
Végezetül megkérdezem tőlük, hogy látják magukat ötvenéves korukban. Mircea konvencionális álmokat dédelget, lehet, hogy szívesen átmenne a vállalati szektorba, akár az egyik ötletből kifejlődő céghez. Szeretne családot, és ha anyagi helyzete majd engedi, feltehetően velük töltene több időt. Stas rövidre zárja a választ: „Pont ugyanezt csinálnám, mint most.” Aztán kijelenti, most már tényleg mennie kell, ha még tudni akarok róla valamit, nézzem meg a honlapját, vagy bökjem meg a Twitteren.