Mennyit ér ma Chavez öröksége?

Decemberben helyhatósági választást rendeznek Venezuelában, ahol az év elején a rákbetegségben elhunyt Hugo Chávez helyébe lépett egykori buszsofőr, Nicolás Maduró csak szűk többséggel tudta megőrizni hatalmát. Az ellenzéknek jó esélye van arra, hogy az önkormányzatokban megerősödjön. Ady András elemzése.

Amennyiben Emir Kusturica szerint létezik „balkáni vircsaft” s ez nem csak a kulturális-hitbéli realitásokra, hanem a mesterséges politikai ködfüggönyre is vonatkozik, úgy minden bizonnyal létezik a világ másik végén a „dél-amerikai vircsaft” is. A latin-amerikai régió, amelyet az amerikai diplomácia még mindig „hátsó udvarnak” tekint, s amelytől egyfajta történelmi, közös távlatra támaszkodó politikai-gazdasági, vazallusi attitűdöt szeretne tapasztalni (már rég hiába), legnagyobb vircsaftolója Venezuela. Halottakról keveset és jót, így Hugo Chávez elnökkel, március 5-e után Amerika sem akart foglalkozni, de érdekében állt, hogy a szocialista bolivárizmust továbbörökíteni akaró Chávez-kedvenc, Nicolás Maduro, illetve a jobboldali ellenzéki pártokat tömörítő tömb frontembere, Henrique Capriles közül, ha lehet, inkább Capriles nyerjen. Ez majdnem összejött, ugyanis az elhunyt helyébe lépő Maduro csak 1,5%-kal nyerte meg az április 14-i elnökválasztást, azzal együtt, hogy az ellenzék csalást kiáltott… kevés visszhanggal. A megszilárdulni vágyó hatalom, amelynek nehéz ideológiai, gazdasági terhet kell cipelnie egyre romló országos állapotok közepette, igyekezett felkészülni az egyre halasztgatott, végül december 8-ra kitűzött helyhatósági választásokra.
A nem balosok is gratuláltak A képlet egyszerű: tavasszal kiderült, hogy a „chavezmusnak” nincs már oly sok híve, hogy a mostani választásokon a megszokott nemtörődömséggel kezeljék a helyi szinten is szükséges hatalomutódlást. Az ellenzék, a jobboldal, amelyet Maduro mindig is szélsőjobbnak titulált, ha már nem képviseltetheti magát államvezetési szinten, képviseltetni akarja magát lokálisan, s a 335 polgármester, illetve majdnem 2500 önkormányzati képviselő választása aggasztóan tág szabad teret adhat az ellenzéknek, hogy fogaskereke legyen egy elutasított gépezetnek. Így jobbára erről van szó: a pirruszi győzelem után az egyik oldal meg akarja szilárdítani az ellenzéktől még lokális szinten sem zavart hatalmát, a másik viszont berendezkedik a helyi szintű politikai működésre, amely távlatilag mégis adhat (amennyiben sok polgármesteri, tanácsosi széket elvisznek) tovább építhető hatalmat és voksbázist neki. Amerika már a választások után Maduroék malmára hajtotta a vizet azzal, hogy csak hangos szóval, valójában kevés meggyőződéssel követelte a voksok újraszámlálását, illetve azzal, hogy félgőzzel kritizálta a rezsim legitimitását. Ebben a képletben az is az ellenzék ellen fordult, hogy a Washingtont kezdetben támogató Spanyolország is visszalépett a választás eredményének firtatásától, mi több, Brazília, Ecuador, Bolívia, Uruguay mellett a nem balos Mexikó, Kolumbia, Guatemala és Haiti is gratuláltak Maduronak. Amerika és Capriles egyedül maradtak, Capriles alig kerülte el a börtönt, amiért ellentüntetésekre szólította fel a lakosságot. Az ellenzék vezére ebben nem kezdő, már 2002-ben majdnem négy hónapig volt börtönben, amiért állítólag Chávez-ellenes puccsot és a kubai követség előtti rezsimellenes tüntetést szervezett.
Katonák rendőri szerepben Az ország nem várt el mást az új elnöktől, csak azt, hogy ne kelljen a kávétól, a vajon, kenyéren keresztül a vécépapírig majd mindenért sorban állni, és ügyeskedni, mert bár a szegényeket segítő szociális programok most is szolidak, a lakosság többi részének alapélelmiszerekből is kevés jut. Ráadásul a választások óta nemhogy biztonságosabb lenne az utca, de az újabb hiányok miatt megsokszorozódtak a feketepiac rétegei (több millió dolláros üzletté vált), s az utcai bűnözés is. Például valóságos turizmus-vadhajtás alakult ki, ami a valutakereskedelmet illeti. A chávezi évek törvénye az, amely állítólag meggátolja a tőkekiszivárgást, plafonálja az egyénileg birtokolható, életbiztosításnak tartott dollármennyiséget. A megoldás, át kell menni a szomszédos országokba, átváltani a fizut dollárra, és azt hazahozva magasabb csereárfolyamon újra és feketén beváltani honi pénznemre. Sokan ezzel akaratlanul is éppen azt támogatják, amit megelőzni akar az állam, a valutafeketézést. A krónikus élelmiszerhiány az ország importfüggőségéből és a mesterségesen leszorított árakból, valamint az általános pénzhiányból ered. Van még egy „belügyi” ketyegő bomba a chávezi népszerűséget és tehetséget nélkülöző, de egyelőre ebből élő Maduro nyakán: a hazai, égbeszökő bűnözési mutatók (2012-es arány: 73 gyilkosság/százezer lakos, vagyis több mint húszezer gyilkosság/év). Maduro májusban Caracast töltötte meg háromezer katonával (nem rendőrrel!) mostanra az ország központi részein járőröző katonák száma negyvenezer, és a célkitűzés nyolcvanezer, hogy minden államot átfogjon. Bár kérdéses a Plan Patria Segura sikere, s a civil rendőri irányítás nélküli katonák rendőri tehetsége, egy dolog biztos: helyben vannak, ha kormányellenes a hangulat. Miután a nyár elején az állam 50 millió vécépapír-tekercs importjával hirtelen javított a nép közérzetén, váratlanul közbelépett a dél-amerikai sors az éppen Amerikából, illetve akkor már Hong-Kongból menekülő Edward Snowdennel együtt. A volt NSA alkalmazott ugyanis épp a Seremetyevói nemzetközi repülőtér tranzitzónájában töprengett azon, hogy maradjon, vagy éppen Venezuelába menjen. Caracasnak kapóra jött volna az a lehetőség, hogy vélhetően éppen annyira amerikai retorzió mentesen, ahogy az oroszok is megtehették, menhelyet adjon a US kém-szerencsefinak. Kimondottan jól jött volna a rezsimnek az, hogy megmutassa, az imperialistákat belülről bomlasztó volt imperialistáknak egy ultrabalos kormány csak barátja lehet, mégpedig emberbaráti és emberjogvédelmi okokból, erkölcsileg persze. Tudhat valamit Snowden, hogy nem Venezuelát, hanem inkább Oroszországot választotta, ezt akár jelzésértékűnek is vehetjük. Aztán az éppen Snowden-fóbiában szenvedő Európa úgy ítélte meg, hogy nem engedheti meg Evo Moralesnak, hogy az NSA-árulót megszöktesse repülőgépén, ezért a bolíviai vezetőt kissé a reptéren tartotta, hihetetlen diplomáciai rátermettséggel kiváltva az egész Dél-Amerika felháborodott reakcióját, miszerint a gyarmati reflexeitől szabadulni képtelen Európa együtt mozdul imperialista és latin-amerika ellenes gazdijával. Ha ez sem erősítette a venezuelai nemzeti-balos érzelmeket, akkor nem tudom, mi tette. Talán erre a botrányra támaszkodva kapott új erőre a caracasi ellenzék ellenes leszámolási, letartóztatási akció, amelynek azonnal áldozatul esett Capriles egyik jobbkeze, Oscar Lopez. Azóta cenzúrázó büntetések sújtottak le ellenzéki lapokra, korrupciós ügyek pattantak elő a semmiből, korrupcióellenes vasököllel ütik a renitenseket. A vádak között állandó szereplő a jobboldali, 12 pártot magába foglaló MUD-koalíció (Mesa de Unidad Democrática) államellenes szervezkedése, ahogy a szeptemberi áramkiesésért is ők voltak a felelősek. Az ország hetven százalékára kiterjedő áramszünet (a 23 szövetségi államból 14-et érintett) ugyanis az ellenzék műve volt, egy, a kormány ellen folytatott, fű alatt dúló háború része, az állami elektromos hálózat elleni szabotázsakció ...a kormány szerint. Érdekes, nemrég éppen az elhunyt Hugo Chávez szólalt meg egy hangfelvételen, azt állítva, hogy éppen az „övéi” tartják fogva, és segítséget kér az igazság fényre hozásában Adan Cháveztől, a testvérétől. A Nemzetgyűlés elnöke Diosdado Cabello szerint ez az ellenzék műve, amely azt szeretné elérni, hogy az Egyesült Szocialista Párt szavazótábora félni kezdjen, demoralizálttá váljon a decemberi választások előtt. Erősen gyanítom azonban, hogy ez éppen a rezsim műve, hiszen Maduroéknak a Chávez-imidzs a legnagyobb választó toborzó-megtartó kártyájuk, s ezt ki is fogják használni a végtelenségig. Hasonló akciókra fogják bízni annak a politikai polarizáltságnak a megtartását, amely eddig segítette őket. Csak megjegyzem, Hugo Chávez nem először „szólalt meg”, 1998-ban még síron innen, de már akkor kampányolva üzent, hogy „opponenseinek meg fogja sütni a fejét”. Az Amerikával valóban tárgyalóképesebb ellenzékre mért maduros vágás volt az is, amikor október elején három amerikai külképviseleti dolgozót kiutasítottak az országból, mondván összejátszottak a „szélsőjobbal” a venezuelai gazdaság és energetikai hálózat aláásására. Közép-kelet-európai szemmel nézve ezek mind kacagtató és átlátszó próbálkozásoknak tűnnek, hogy a venezuelaiak elemi várakozását, a változást, váltást letörjék, illetve a helyhatósági választásokon se legyen számottevő az ellenzéki hatás. El lehetne az egészet intézni azzal, hogy biztosan van az ellenzéknek erre megfelelő jobbik esze, és majdnem kellő számú szavazótábora, a nemsokára törvényes és valósabb hatáskörrel bíró helyi ellenállásra mozgósítható „sorkatonái”. Ám emlékszem még a február végi nagy ingadozásra. A MUD egyszerűen alig tudott megegyezni egy közös jelöltben, keményen vitáztak azon, hogy az Ramón Aveledo, Henri Falcón, vagy éppen Capriles legyen. Most a legnagyobb veszélyt éppen az jelentheti, hogy az elnökválasztáson tulajdonképpen jól szerepeltek, illetve az, ha nem próbálják továbbszélesíteni a „chavezista” blokkon belüli törésvonalat, amelynek kulcsszereplője a háttérbe szorult Diosdado Cabello, a Maduro elnököt cseppet sem szerető volt helyettes, a törvényhozás feje és a hadsereg kedvence. És mindezt, a következő elnökválasztásra függesztett szemmel kell tenni, de megtenni.