Békülékeny hang – börtönárnyékban

A kurdok fővárosaként ismert Diyarbakırban születtél. Milyen élményeket hoztál magaddal a gyerekkorodból?

A világon körülbelül negyvenmillió kurd él, ennek fele Törökországban. Én egy vagyok közülük, olyan történetekkel, amilyeneket a legtöbben elmondhatnának neked: az iskola előtti években nem beszélhettem törökül, az iskolában a kurd nyelvtől akartak távol tartani. Ez egy 22-es csapdája, mert ha nem tudunk törökül, és nem használhatjuk az anyanyelvünket, akkor sok problémánk adódik belőle, például sokszor előfordult, hogy valakit azért ítéltek el, mert a bíróságon nem tudott az állam nyelvén beszélni. Gyerekkoromban tehát szégyenérzetem támadt, amiért a kurdot használtam, titkolni kellett a zenénket, a kilencvenes években pedig ezreket öltek meg közülünk – politikusokat, írókat, tudósokat –, a mai napig ismeretlen személyek. Gyerek voltam akkor is, amikor 1994-ben a saját nyelvükön felszólaló kurd parlamenti képviselőket tíz év börtönbüntetésre ítélték. Az évek során milliókat üldöztek el, asszimiláltak. Úgy nőttem fel, hogy az ismerőseimet, akik békésen tüntettek a kisebbségi jogaik mellett, időnként börtönökben látogattam meg. Igazából a mai napig ezt teszem.

A kurd kisebbség helyzete az utóbbi időben mintha valamelyest javulni látszana. Milyen változások történtek?

A mai napig tízezer olyan ember van rácsok mögött, akik a jogaikért tüntettek, a kurd képviselőket pedig törvényes tárgyalások nélkül ítélik el évekre – számunkra ők nem rabok, hanem túszok. Ezzel szemben ebben az évben a török kormány megkezdte a tárgyalásokat a Kurd Munkáspárt (PKK) elnökével, Abdullah Öcalannal, holott korábban azt mondták, ő terrorista, és nem folytatnának párbeszédet vele. Három lépést dolgoztak ki a béke helyreállítására: először a PKK gerillái visszatérnek Irakba – ami már el is kezdődött –, másodszor az alkotmányt változtatják meg, amelyben elismerik, hogy nem minden török állampolgár török nemzetiségű, továbbá az oktatás terén szintén figyelembe veszik a kurd kisebbséget, a parlamentben lehet majd használni a kurd nyelvet. Harmadik lépésként pedig mindkét fél elismeri, hogy hibázott a történelem során. A márciusi Newroz fesztiválon, ami egy tavaszüdvözlő hagyomány nálunk, Öcalan levelét felolvasták, amelyben az állt: amikor negyven éve megkezdték a harcot a jogaikért, más feltételek voltak, nem lehetett demokratikusan küzdeni, ma azonban békés együttműködésre van szükség. Az elmúlt hónapokban valóban nem történtek etnikai összetűzésekből adódó halálesetek, béke van Törökországban. Ettől függetlenül persze még kételkedünk a török kormány szavában, embereink a börtönökben ülnek még, és a bizalom addig nem is lesz teljes, amíg őket nem engedik szabadon.

A kurd gerillák ezek szerint már nem is állnak fegyverben?

Azt mondták, amíg az emberek börtönben vannak, és az iskolákban még nem oldódott meg a kisebbségek különálló oktatása, addig a kormány nem tartotta meg a szavát, de nem fognak támadni, csak védekezni. Érdekes fejlemény, hogy Szíria Törökországgal határos területein több város kurd vezetés alatt van, ők pedig Öcalant követik. Nem akarnak függetlenedni Szíriától, de a saját jogaikat követelik – Törökország általában mindent támogat, ami Bassár el-Aszad szíria elnök ellen irányul, de a kurdok kapcsán ütköznek az érdekeik.

Milyen szerepe van a vallásnak a török-kurd kérdésben?

Számos, napi kérdésben érinti a vallás az emberek életét. Az Igazság és Fejlődés Pártja, a most kormányzó erő is erősíti ezt a tendenciát, a kormány gyakran a vallást hozza fel érvnek, ha a kisebbségi jogok meg nem adásáról van szó. Velük szemben a kurd mozgalmak nem fektetnek hangsúlyt erre.

Milyen párhuzamot és különbséget látsz a magyar és a kurd kisebbségi helyzete között?

Egy fontos különbség, hogy Törökországban annyi kurd él, ahány ember összesen Romániában, a képviseletünk ennek ellenére gyenge. A magyarok jól beszélnek az anyanyelvükön, a kurdok gyakran még írásban sem tudják jól használni a nyelvüket, Erdély egy gazdag régió, a kurd városok általában a legszegényebbek Törökországban, és még sorolhatnám. Van azonban valami, amiben jobban állunk: a Béke és Demokrácia Pártja (BDP) tagjainak negyven százaléka nő, 2014-ben pedig első alkalommal női polgármester-jelöltet állítanak.

Beszéltünk már két kurd politikai erőről, az illegálisnak tartott Kurd Munkáspártról és a Béke és Demokrácia Pártjáról, ezen kívül létezik még a Demokratikus Kurd Párt (KDP). Hogyan értékelhető a tevékenységük, milyenek a viszonyok?

A török kormány nem szereti a Kurd Munkáspártot, ezért támogatja a másik kettőt. Arra játszanak, hogy a kisebbségi erőket minél jobban megosszák – ez a helyzet hasonlatos a romániai magyarság politikai állapotához, ahol szerencsére az RMDSZ nem került ki a parlamentből. A 2011-es török választásokon a három kurd pártból kettő nem indult, hanem a Béke és Demokrácia Pártját támogatta, ez pedig a kurdok egyesülését üzente meg az országnak, amely nem fordítható vissza többé.

Mint olyan fiatal, aki rendszeresen jár európai országokban, tartja a kapcsolatot az Európai Unióval, hogyan látod Törökország integrációs esélyeit, viszonyát a kontinenssel?

Azt hiszem, a kurdok többsége támogatja Törökország csatlakozását, mert ez számos lehetőséget tartogat számukra. Már önmagában az ország jelölt-státusa is sokat segít, hiszen gyakran kritikával illették a kurdok kisebbségi jogainak hiányát. A török kormány az utóbbi években azonban mintha nem lenne érdekelt a csatlakozásban, azt mondják, nincs szükségük jobban az EU-ra, mint az EU-nak ránk. Személy szerint azt gondolom, hogy a kormány valóban nem akarja, hogy Törökország EU-tagállam legyen, Erdogan miniszterelnök Igazság és Fejlődés Pártjában sokan érzik úgy, hogy közelebb állnak kelethez, mint nyugathoz.

Az idei Taksim téri lázadásoknak milyen utóhangja lett?

Ez volt az első alkalom, hogy különböző hátterű emberek együtt lázadtak fel a kormány antidemokratikus intézkedései ellen. Persze mindez egy környezetvédelmi kérdésből pattant ki, és miután elsőként egy kurd politikus állt a buldózer elé, hogy megakadályozza a munkálatokat, a többi párt is csatlakozni akart a tüntetésekhez, de az emberek elhatárolódtak tőlük. A kurdok a már említett „béketárgyalások” miatt is távol maradtak a tüntetésektől, holott korábban számos hasonló demonstráción megjelentek. Ami az utóhangokat illeti: a törökök első alkalommal értették meg, hogy a rendőrség és a sajtó lehet keménykezű: a törökországi CNN például pingvinekről vetített műsorral „feledkezett meg” a tüntetésekről, ahogy korábban a kurd városokkal kapcsolatos atrocitásokat sem mutatták be soha. Megértették azt is az emberek, hogy a kormány nem tehet meg bármit az emberek beleegyezése nélkül, így például most, amikor válaszolok a feltett kérdésekre (október 22.), éppen egy egyetemen demonstrálnak a diákok, válaszul könnygázt kapva. Azt látom, hogy a kormány meg kell ismerje az új generációt, a politikusok többsége idős, nem igazán érti, hogy milyen változások történtek a törökországi társadalomban.