Művészek eldorádója, öngyilkosok udvara

Száz esztendős Nagyvárad egyik emblematikus épülete, az Apolló palota. Az ifj. Rimanóczy Kálmán tervezte szecessziós műemlék romlását-bomlását a teljes homlokzatot beborító háló takarja el szemérmesen. Szilágyi Aladár riportja Szűcs László képeivel a jobb sorsa érdemes épület múltjáról, jelenéről, lakóiról.

„De jó tudni: valamikor ez volt Európa. Röviden azt mondhatnánk: aki még nem látta Oradea/Nagyvárad/Grosswardeint, annak aligha lehet megfelelő fogalma Európa tündökléséről és bukásáról” – imígyen áradozott Nagyvárad, avagy az egyidejűség csodái Közép- és Kelet-Európa városaiban (Szecesszió) című nagylélegzetű tanulmányában Karl Schlögel kultúrtörténész. Az 1996-ban nálunk forgolódott szerző nem véletlenül választotta átfogó szellemi utazása kiindulási és végső állomásául Nagyváradot, a történelmi Magyarország szecessziós örökségének talán leggazdagabb kincsestárát.
A 19-20. század fordulóját követő páratlan építészeti tobzódásnak csúcsteljesítménye a Fő (Republicii) utca, a Szaniszló (Eminescu) utca és a Széchényi (Traian) tér metszéspontjában áll. Három, az art nouveau jegyében született, egymástól merőben eltérő stílusjegyeket hordozó, szépségében – napjainkra inkább romlásában-bomlásában – egymással vetélkedő palota képezi azt a pontot, amelyik minden erre vetődő turistát megtorpanásra, meghökkenésre, szemlélődésre, fotografálásra késztet. A Komor Marcell és Jakab Ödön tervezte, népi ornamentikával ékes Stern-ház – akár a vele átlósan emelt, ifj. Rimanóczi Kálmán megálmodta, „liliom stílusú” Moskovits palota – 1905-ben épült. Fiatalabb testvérük, az ugyancsak Rimanóczi és tanítványa, Krausze Tivadar által megtervezett Apolló palota kivitelezését pedig 1914-ben fejezték be. Több kötetnyi faluriport szerzőjeként határoztam el, hogy ez alkalommal bérházriportot írok a száz esztendős műemlék tiszteletére.

A hely és a ház históriája A mai bérpalota telkén az 1820-as években fogadót építettek, – akár a mai Eminescu, előtte Szaniszló utcát, szintén Apollónak hívták. A század második felében kávéházzal bővítették. A vendéglő szálája táncteremként is szolgált, később a nagytermet kibővítették, és színpadot emeltek hozzá. Nem véletlenül, hiszen ha a főpapi önkény nem akadályozta volna meg, oda emelték volna Nagyvárad színházát. Péter I. Zoltán helytörténész szerint : „Várad-Olaszi polgársága 1827-ben támogatásért esedezett a megyénél egy színház építése ügyében. Bizottságot alakítottak, hogy tárgyaljon a város hűbérurával, a római katolikus püspökkel, és készíttesse el a színház tervét, a költségvetéssel együtt. Javasolták, hogy a város tulajdonában levő Apolló vendéglőt építsék át színházzá úgy, hogy a hátsó rész maradjon meg vendégfogadónak. Elkészíttették a tervet, de 1829 márciusában Lajcsák Ferenc püspök, földesúri jogaira hivatkozva ellenezte a színházépítést. Több mint két esztendeig tartott a huzavona, mígnem 1832-ben a kedvezőtlen pénzügyi helyzet miatt a színház építése amúgy is elmaradt.”
A városi tanács 1887-ben határozta el, hogy az Apolló vendéglőt bérházzá alakítja. Bő két évtized múltán, 1910-ben a rohamosan fejlődő Nagyvárad városatyái radikális döntést hoztak: értékesíteni akarták a telket. Két lehetőség közül választhattak: eladják örök áron, vagy a város épít oda szállodát vagy lakóházat, amit bérbe adnak. Végül az utóbbi mellett döntöttek. A tervpályázatot ifj. Rimanóczi Kálmán nyerte meg, a kivitelezést is, csakhogy mielőtt hozzákezdtek volna a bérpalota felépítéséhez, fiatalon elhunyt. Özvegye ragaszkodott hozzá, hogy az építkezést férje tervezőtársa, Krausze Tivadar felügyelje.
Ifj. Rimanóczi Kálmán „hattyúdala” egy nagyvárosi igényeket kielégítő bérház volt, négy szintjére 22 lakást és 10 üzlethelyiséget tervezett. A fürdőszobával ellátott lakásokat három-, négy- és ötszobásokra tervezte. A Fő utca és a Szaniszló utca sarkára egy nagy és díszes kávéházat képzelt el, modern formában, a budapesti New York kávéház mintájára.

A korabeli szecessziós törekvések számos elemét hasznosító Apolló-palota végül a város egyik emblematikus létesítménye lett.

A Jugendstillel, a német szecesszióval rokon épület akár eklektikusnak is minősíthető, hiszen díszítése az új elemek mellett számos historizáló, neogótikus motívumot is tartalmaz. A sarokrész toronyszerű lefedése mellett figyelemre méltó a német empire-t idéző gazdag heraldikai díszítés, a nagyméretű címerpajzsok, a leveles füzérek, a felületeket tagoló szalagpárok jelenléte. Az ablakok és erkélyek virágos, girlandos díszítései és a női alakokat megjelenítő épületszobrok, egyéb elemek részletgazdagsága napjainkban szinte élvezhetetlen az egész épületet beborító, a hulló vakolatot elfedő védőhálók mögött.
Rimanóczi a legfelső szint főutcára tekintő traktusába hatalmas ablakokat tervezett, hiszen műtermeknek szánta ezeket a jól bevilágított helyiségeket. A műtermek – talán az egész bérház – első bérlője az Amerikában fotográfiát tanult holnapos költő, Miklós Jutka 1914-ben költöztette műhelyét az Apolló palotába. Ott dolgozott, mígnem 1920-ban kimenekült, előbb Berlinbe, majd Párizsba, végül Marokkóba vetődött.

A legrégibb lakó Falujáróként mindenütt igyekeztem a „régi öregek” nyomára bukkanni, hiszen ha valakik, ők képesek a leghitelesebben mesélni a település élő múltjáról. Bérházriporteri szerencsémre, könnyen megtaláltam legmegfelelőbb „őslakos” partneremet, kedves ismerősöm, egy tiszteletre méltó hölgy, Kalló Olga személyében. Olga nénit Várad-szerte sokan Tanay Olgaként ismerik, emlegetik, a két évtizede, 90 évesen elhunyt férje, Tanay (Kalló) Emil színész művészneve alapján. A Szigligeti Színház sokra becsüli a társulat hajdani tagját, hiszen egyik, a nyugdíjasoknak kínált bérlete az ő nevét viseli. A teljes szellemi frissességgel felvértezett özvegy elérte, sőt már két esztendővel túl is haladta párja életkorát. Középső lánya, a Veszprémből hazalátogató „Tanay Mari” társaságában, egymást kiegészítve, olykor kiigazítva idézik fel a család és a ház históriáját.
„1945. április elsején költöztünk ide. A nagyobbik lányunk három éves volt, a kisebbik fél éves. Amikor Marika 1944-ben megszületett, elkezdődtek a bombázások. Egerbe mentem a sógornőmhöz, elvitt a férjem, mert két kis gyerekkel egyedül nem boldogultam volna. Sokáig nem is tudtunk visszajönni, mert lehetetlen volt a polgári közlekedés, már csak a katonai vonatok jártak. Először a férjem tért vissza, megtudakolta, hogy számítanak-e rá a színházánál. Õ 1940-ben lett váradi színész, közkedvelt volt. Lett volna lehetősége Debrecenben vagy máshol Magyarországon elhelyezkedni, de mi kívánkoztunk vissza Váradra. Néhány hónapig albérleteztünk, aztán egy kollegája, Hegyesi Muci – Hegyesi Ferenc táncoskomikus –, aki itt lakott a feleségével és Auschwitzból visszatért rokonaival, emlegette, hogy a házban több üres lakás is van. Így jutottunk harmadik emeleti négyszobás-cselédszobás otthonukhoz. Az Apolló nem csak rövidesen továbbgyarapodó családunk számára biztosított tágas életteret, központi fekvése mellett előnynek számított, hogy közel van a színházhoz, s ez nem volt elhanyagolható szempont azokban a zűrzavaros időkben, amikor a kivilágítatlan utcákon kirabolták, akár le is vetkőztették a polgárokat.”
Olga néni, Marika, majd a nővére, Éva – és valamennyi további riportalanyom – egyetért abban, hogy

hajdanában az Apolló bérlői, kevés kivétellel, úgy éltek itt, mint egy faluközösség lakói: mindenki ismert mindenkit, többen összejártak, számon tartották egymás örömét, bajait, segítették egymást.

„A Gál-Szabó családdal például igen jó barátságban voltunk, közvetlenül alattunk laktak, a nagytata városi főmérnök volt – magyarázza Olga néni. – Gál-Szabóné Viola igen jó barátném volt, amikor nekem valami elintéznivalóm volt, vigyáztak a gyerekekre. Amikor nehéz beszerzési viszonyok voltak, segítettünk egymáson. ” „Valóban, mintha egy nagycsalád lettünk volna – teszi hozzá Marika. – Kiss igazgató bácsi híres, szigorú matektanár volt, náluk a nagy lakásban három nemzedék élt, mi, gyerekek együtt nőttünk fel. Kissékkel a hátsó folyosón is tudtunk közlekedni, amelyik a konyhára és a cselédszobára szolgált. Az udvar, a körfolyosó, a három lépcsőház megannyi zege-zuga ideális játszóhelyt, búvóhelyet kínált. Szemközt lakott Fülöpné Réz Gizella, a mostani Ady líceum hajdani igazgatónője, mellette a Bucurenciu házaspár. Nekik volt telefonjuk, áthívták édesnyánkat, amikor kolozsvári egyetemistákként felhívtuk őket. Másik lakótársunk, Gitea doctor Rozi húgom életét mentette meg, aki kisgyerekként Biharfüreden valamilyen mérgező erdei bogyót evett. Más híres orvosok is lakótársaink voltak, mint Penkert doktor, a gyermekkórház egykori igazgatója vagy Rencz doktor, aki később a debreceni egyetem professzora lett.” „Összetartó ház volt, tartásos, minőségi emberek lakták – bizonygatja Éva –. Ha odahaza »baj volt«, ha apánk nyűgösködött valamiért, volt hová »menekülni« a haragja elől. Az Apolló, míg tönkre nem ment, egy csodapalota volt, a liftje, amíg működött, velencei tükrös, intarziás ékszer. S amíg megvolt a teljes lakásunk, nyitott házat tartottunk, állandó jövés-menés volt, sokan voltak hozzánk bejáratosak, főleg fiatalok.”
Bevallom, amikor először jártam az épületben vagy fél évszázada műteremlátogatóban, és a harmadik emeletről letekintettem az udavartér szakadékába, valósággal elszédültem. Nem véletlenül nevezték az „öngyilkosok udvarának” – árulta el akkor valaki. Most is rákérdezek, és Kallóék megerősítik:

„Régebben szinte nem múlt el év, amikor valaki le nem vetette volna magát az udvar keramitkockáira.

Az biztos halált jelentett… A Szaniszló utca felől is van egy bejárat, most le van zárva. Általában ott lopakodtak be az öngyilkosjelöltek. Egyszer Rozi húgunk volt szemtanúja egy ilyen tragédiának, az iskolából hazajövet. Utoljára Nagy Kálmán nyelvész, a Kalevala fordítója vetett itt véget önkezével az életének, 1971-ben. A húga közvetlen szomszédunk volt akkoriban.”

Egy magyar királyi főtanácsos Özvegy Pascuiné, született Gál Szabó Katalin éppen a Kallóék alatti, azonos beosztású lakásban él. Katalin – akár a többi lakótárs, három kivételével – amikor lehetőség nyílt rá, megvásárolta a várostól a maga lakrészét. Legfőbb gondjuk, hogy az Apolló palota jószerével „gazdátlan”, az önkormányzat már nem tekinti a sajátjának az ingatlant, az ott lakóknak meg nincs annyi pénzük, hogy fedezzék a renoválás költségeit. A lakótársulást megkereste egy olasz üzletember, aki felajánlotta: ha átadják neki a padlásteret, cserébe felújítja az épületet. Az előnyösnek tűnő „üzletet” néhány lakástulajdonos ellenállása miatt nem sikerült megkötni.
Katalin asszony „tősgyökeres apollós”, itt született, még a nagyapja kapta szolgálati lakásként ezt az öt szobát. Előkerülnek a régi családi dokumentumok, köztük a budapesti Magyar Királyi József Műegyetemdíszes oklevele, mely szerint „Gál Szabó István urat, aki Nagyváradon 1891-ben született, műszaki tanulmányait az 1918. tanévben végezte, és ez oklevél megszerzésére a szigorlatoknak megfelelt, és ez által a tudományokban szerzett képezettségét bizottságunk előtt bebizonyította, a ránk ruházott hatalomnál fogva ezennel mérnöknek elismerjük és valljuk.” Gál Szabó István építészmérnök nem a legszerencsésebb történelmi korban végzett, mire hazakerült Nagyváradra, megtörtént az impériumváltás. Végül a román illetékesek is elismerték a diplomáját. A bécsi döntés utáni négy esztendős „magyar” világban elnyerte a királyi főtanácsosi titulust, talán ezért érezte úgy, hogy 1944 végén menekülnie kell. Salzburgig jutott el, onnan visszafordult. (Egyébként utánanéztem: nem lehetett sok félnivalója, hiszen egy, az amerikai Holokauszt Emlékmúzeumban tárolt dokumentum szerint a deportálások idején feljelentették azért, mert volt mersze a házban lakó zsidó családok értékeit rejtegetni.) „Nagyapám hazatért, mert úgy érezte, Váradon akar meghalni. Szakértelmét a kommunista világban sem nélkülözhették, számos út felépítése mellett három nagyváradi híd – köztük az azóta felelőtlenül lerombolt régi Garasos híd – rekonstrukciója és a fedett uszoda megtervezése fűződik a nevéhez. Agrármérnök apámnak a központi fűtés bevezetése köszönhető, 1964-ben. Akkor építették a melegházakat Biharfélegyházán, s az ő emberei végezték el a munkálatokat az egész házban. A lányomra is büszke vagyok, ő kutatóvegyész, Amerikában tanult négy évig, jelenleg Amszterdamban folytatja posztdoktori tanulmányait.”

Nem gubóztak be saját fészkükbe Nagyváradra kerülésem után hamar bejáratos lettem az Apolló palota felső traktusának művészberkeibe. Hogy a ház „civil” lakói sem idegenek az itt hosszabb-rövidebb ideig alkotó, egymást váltó képzőművészektől, azt a régi lakótársak otthonaiban kegyelettel őrzött festmények, grafikák is bizonyítják.
Lapunk barátját, Jakobovits Márta keramikus művészt (Jakobovits Miklós festő özvegyét) kérem arra, hogy idézze fel ifjúságuk, pályakezdésük színterét. „Miklósnak, amikor Váradra került, előbb valahol a szőlőhegyen volt egy kis műterme. 1960-ban hurcolkodott át az Apollóba. Én már itt ismertem meg őt, egyetemista koromban. Ez volt az első közös műtermünk, a lakásunk is egy darabig. Amikor odakerültünk, Szabó Barna, Kristófi János, Pop Aurél és Fux Pál volt a szomszédunk. Később többek között Tompa Mihály, majd Ujvárossy László kapott műtermet az Apollóban. Nem gubóztunk be a saját fészkünkbe. Testvéri kapcsolat volt közöttünk, átjártunk egymás munkáit megtekinteni, akár uzsonnázni, akár esti zenét hallgatni. Leggyakrabban Fuxéknál gyűltünk össze esténként, Fux Pali színessé tette ott az életet. Ugyanis hatalmas lemezgyűjteménye volt a klasszikusokból. Beethoven mellett Händel és Vivaldi volt a kedvenc, de Gershwin, Ravel és Orff műveit is gyakran hallgattuk. Bár kezdetben nélkülöztünk, az a hely valóságos szellemi eldorádó volt számunkra…
Mivel egymást sem akartuk zavarni a párommal, néhány év elteltével külön műhelybe költöztünk, én az Izraelbe kivándorolt Fux Pál műtermét kaptam meg, ahol egy égetőkemencét is építettem magamnak. Miklós műtermét is sokan látogatták, váradi írók, barátok, élen Horváth Imréékkel, Bölöni Sándor, Máté Imre, Tüzes Bálint, Varga Gáborék – tovább sorolhatnám, ki mindenki járt fel hozzánk szinte hetente. A kolozsvári írók közül Bajor Andor, Bálint Tibor. A határon túlról Ilia Mihály, Szakolczay Lajos látogatott meg bennünket gyakran Váradon jártában, egy-egy kiállítás megnyitása után pedig olyan más városbeli mesterek, mint Nagy Albert, Fülöp Antal Andor, Vida Géza, avagy Mircea Spãtaru, és sokan a felvételizni készülő, tehetséges fiatalok közül, akik hozták a munkáikat, korrektúra, véleményezés végett.

Az Ady-kör tagjai is éppúgy benyitottak hozzánk, mint a magyarországi szamzidatosok.

Persze, ez a nagy jövés-menés felkeltette a Securitate figyelmét. Hogy valakik informálták őket, az nem egyszer bebizonyosodott. Az elvtársaknak égnek állhatott a hajuk, amikor tudomásukra jutott, hogy az Indiát gyalog megjáró Jakabos Ödönt – miután a váradi illetékesek nem engedélyezték, hogy nyilvános helyen tartson előadást – meghívtuk a műtermünkbe, ahol népes hallgatóság előtt számolt be kalandos útjáról. A házkutatást sem kerülhettük el. Felforgatták a műtermet, de nem a munkáinkra, inkább a régi könyvekre, folyóiratokra voltak kíváncsiak. El is koboztak több kötetet. Ez az egész azért volt rázós, mert Mikinek már voltak kéziratai is. Nagy lélekjelenléttel kinyitotta az iratgyűjtő mappát, az orruk alá dugta, hogy itt valami írásai vannak. Magyar lehetett az egyik szekus, vagy legalább is értett magyarul. Unottan rápillantott: „ó, hát ezek afféle művészeti dolgok, nem érdekelnek bennünket”… Nagy baj lehetett volna belőle, hiszen a rendszerváltás után megjelent Néró papírmaséból című, a diktatúrának egyáltalán nem hízelgő röpiratának volt a nyers kézirata.”