Szerelempatak, avagy igen, a nagymama is!

A szerelem nem korfüggő, se lelki, se testi értelemben. Az ember már csak olyan, hogy haláláig keresi, vagy sajnálja magát, amiért nem kereste soha, emlékezik rá nevetve, esetleg sírva. E tabukat döngető tételt SÓS ÁGNES Szerelempatak című dokumentumfilmje is bizonyítja, egy székelyföldi példán keresztül. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

„Mikor a Mari lakodalma vót, Krisztina néni vót a szakács. Mi, fiatalasszonyok panaszkodtunk neki, hogy nem tudunk élvezni. S asszongya: – Ó, a sok marha, buta, szamár. Megmondom, hogy még férfi nélkül is tudtok élvezni. – Jaj, Krisztina néni, hogy, hogy, hogy? – Hazamentek, férfiak hunyják be a szemüket, s a fülüket, tegyetek az ujjatokra egy pici disznyózsírt, a pecketeket aºa-aºa-aºa, s úgy tudtok élvezni, mint a hájderménykű.”
Az idézet ismerős lehet azoknak, akik a világhálón tájékozódnak, merthogy – rövidebb formában – majd minden, Sós Ágnes Szerelempatak című dokumetumfilmjéről szóló cikkben előkerült. Mint ahogy a film egy másik szereplőjének ars poeticája is elindult a halhatatlanság útján, miszerint: „A férfi ott legyen, ahol kell. A tetején. Máma mi van? A férfi lefekszik, a nő rákucorodik, s löködi, mint vak a hajnalt.”
És ez így is van rendjén, hisz az erősen elsatnyult köznyelvnek csak hasznára válnak ezek az ízes fordulatok, nem hiába kezdtem jómagam is ezekkel az írást, szívesen terjesztem őket a rendelkezésemre álló eszközökkel.

Nem csak szex Csakhogy, aki ismeri Sós Ágnes immáron húsz évre visszatekintő munkásságát, tudja, a rendező nem éri be egy frappáns beköpésekből kötött könnyű tavaszi csokorral, szeret a dolgok mélyére ásni. Sok, nagyon is komoly filmet készített öregekről, mint például a Dobópápát, az azóta elhunyt Németh Pálról, a világhírű atlétaedzőről, vagy a sokszorosan díjnyertes Teri nagyit, amely egy haldokló idős hölgy és az ápolásába belefáradt lánya történetét meséli el plasztikusan.
A szerelem kevéssé kibeszélt aspektusai sem állnak távol tőle, 2009-ben készült el Örült szerelem ez című filmje, melyben papok vallanak, sokszor tiltott érzéseikről. Persze, e tények ismeretében is érdekes kérdés, hogy miként kapcsolódhatott össze a két téma az alkotó fejében, és hogy lett a film helyszíne Székelyföld, közelebbről leginkább Csíkszentdomokos, de szerencsére Sós Ágnes még a tévépremier előtt az Erdélyi Riport rendelkezésére állt, így nem kell egyedül találgatnom.
„Sokan úgy dolgoznak, hogy olvasnak egy frappáns cikket, amiből ugye megvan a téma, a szereplők, a helyszín, és annak állnak neki. Nem állítom, hogy úgy könnyebb, csak én másképp működöm. Nekem mindig gondolati-érzelmi alapon jön az ötlet, persze bizonyára nem előzmények nélkül.
Egyszer Zalán Vince, neves esztéta, meghívott az egyetemre, ahol tanított, és úgy mutatott be: Sós Ági, aki a legtöbb, legszebb filmet csinálja öregekről. Addig ez meg sem fordult a fejemben. Persze azt tudtam, hogy kedvelem az időseket, mert nyíltak, természetesek, fentebbről nézik a világot, de sosem számoltam utána. Az alapvető vonzalom mellett bizonyára az is szerepet játszik a felülreprezentáltságukban, hogy több filmem szereplőjével egész egyszerűen foglalkozni kellett, merthogy nem nagyon készült más, ilyen jellegű anyag róluk, pedig csomó mindent letettek az asztalra. Csakhogy szerény emberek, egész életükben csórók maradtak, nem celebek, nincs rajtuk a figyelem.
Mondjuk a Szerelempatak esetében nem kizárólag a személyek hangsúlyosak, hanem maga a téma, amivel szinte még én is elkéstem.

Mindenki azt hangsúlyozza, hogy a szexualitásról szól, pedig szerintem legalább ennyire erősek a néprajzi vonatkozások, amiket komoly szakkönyvek is taglalnak.

Az egyiket dr. Balázs Lajos, a csíkszeredai Sapientia Humán Karának alapítója, neves néprajztudós írta, aki nem véletlenül lett a film szakértő-konzulense. Sőt, a tabudöntögetés okán meg merném kockáztatni, hogy a Szerelempatak a keresztény Európáról is fontos dolgokat mond.
Persze, ez az elején még nem volt világos, csak jött egy gondolat, hogy öregek és a szerelem, és elkezdtem félve utánamenni. Először itthon próbálkoztam, de hamar kiderült, hogy Magyarország ehhez már túl modern, és néha túl vulgáris. Az itteni falusi öregeknek jellemzően már nincsenek állataik, nincs dolguk. Az nem film, hogy egy néni a kályha mellett ül reggeltől estig. Volt bennem egy archaikus világ képe, ami szinte nincs, ezért is akartam egy kis álomszerűséget bevinni a történetmesélésbe, hogy ezt érzékeltessem, de az ehhez szükséges hangulatot nem találtam. Panaszkodtam barátoknak, hogy ebből az ötletből nem lesz semmi, közülük páran épp a Hargita Táncegyütteshez készültek betanítani koreográfiát Csíkszeredában, és hívtak magukkal. Ott mutattak be dr. Balázs Lajosnak, az első nénihez ő küldött, segített kapcsolatot teremteni, és később is a produkció rendelkezésére állt. Ez volt 2011 januárjában, és ezután még két januárt töltöttem ott, meg persze tavaszt, meg nyarat is.”

Beljebb lépni Ez alapján úgy tűnik, ment minden, mint a karikacsapás, de mégis csak nehéz elképzelni, miként lehet kezdetben idegen, idős és életmódjuk miatt feltehetően konzervatív embereket teljes nyíltságra bírni legintimebb titkaikkal kapcsolatban. Erről a rendezőtől sem sikerült követhető módszertani útmutatást kicsikarni.
„Finoman próbáltam kezdeni, hogy is volt azzal az udvarlással akkoriban, hisz mégiscsak pikáns a téma, de az az igazság, hogy

hamar megnyíltak, öt perc múlva mindent mesélnek, néha a kamera majd’ kiesett a kezemből.

Biztos számít, hogy szeretettel, nyitottan közelítek, nem tudom. Ezekben a helyzetekben mintha bennem is összegyűlnének valami erők, amit nem is akkor érzek meg, hanem utólag, amikor mondjuk újra fel kéne venni egy részt – félidőben kapcsolódott be egy operatőr, és neki volt ilyen kérése – és nem jön össze. Képtelen vagyok felszívni magam újra, mert már egyszer elmondta, lehet, azóta túl közel kerültem, ki tudja.”
A filmet nézve hitetlenkedve figyelem, ahogy a szereplők – akik civilek lévén hamar elárulnák magukat egy beállított jelenetben – sokszor szinte megfeledkeznek a kamera jelenlétéről, egymás közt diskurálnak, mint az elején idézett történet elhangzásakor is. Mint kiderül, erre a csodára van teljesen földi magyarázat.
„Ezeknél az úgymond sorskövető dokumentumfilmeknél ez a feladat. Mindig első pillanattól kezdve ott van a kezemben a kamera, akkor is, ha nem forgatok. Egy ideig kérdezgetik, be van kapcsolva, Ágika? Ilyenkor mindig azt mondom, tessék úgy venni, hogy mindig megy. Aztán természetessé válik, ehhez a hülye csajhoz hozzánőtt ez az izé. Ettől persze én még félek, mert a feladat így is nehéz. Például ha stábbal vagyok és nem egyedül, térdemen a kamerával, sokkal nehezebb, nincs meg annyira az intimitás.”
Pedig az egyértelműen nélkülözhetetlen ebben a műfajban, Sós Ágnes honlapján is megfogalmazza, amikor munkájáról vall, hogy minden filmnél célja „eggyel beljebb lépni”. Csakhogy nagyon törékeny, milyen mélyen lehet egy ember életébe besétálni kamerával a vállon (térden).
„Ez a kérdés nem forgatás közben merül fel, persze az ember néha tördeli a kezét, de tudja, ez még csak az anyaggyűjtés, bármit ki lehet hagyni. Van, amikor már az adott szituációban érzem, hogy az adott kijelentésekkel bajba sodorja magát a szereplő, de a komoly döntések a vágáskor jönnek. Akkor mindig ott lebeg, hogy ne kihasználjam az illetőt, hanem csak felhasználjam a tartalom, üzenet, tanulság érdekében. Élj vele, de ne élj vele vissza. Sokszor már a vágó mondja: rakd össze, aztán majd meglátod.”
Így már egyszerűbbnek tűnik, csakhogy, mint a témaválasztásról szóló kérdésnél kiderült, az üzenetet nem mindig látni tisztán. Ebben Sós Ágnes is egyetért velem.
„Azt az ember mindig érzi, hogy mit akar mondani, még akkor is, ha ez állandóan változik. A Szerelempataknál is folyamatosan ott volt a dilemma, hogy ne csak jópofi legyen, hanem mély is. Aztán van egy olyan szűrő, hogy minden egyes filmem megmutattam eddig a szereplőknek. Fontos, hogy ők elfogadják. Ez most is megtörtént. Végigkuncogták a vetítést, de a végén mondták, hogy jaj, Ágika, miket mondtunk mi itt össze, még a saját családunknak sem fogjuk megmutatni, jaj, de csúnya a szánk. Aztán öt perc múlva: Ágika, tudna adni egy kópiát, hogy a családnak megmutassuk?

Persze, a falu szájától én is féltem kicsit őket, nem azoktól, akik látták a filmet, hanem akik még csak hallottak róla fél füllel.

Mit mondott a szomszédasszony, há’ nem szégyelli magát? Tudtommal kérdezte ezt már tőlük újságíró, hogy nem tartanak-e ettől, amire nagyon bölcs választ adtak: ez az életünk, vállaljuk.
Ezért minden elismerésem, és nagyon hálás vagyok, hisz ez a film igazából az ő érdemük, a siker is őket illeti.”
Egy dokumentumfilm esetében akár egyet is lehet ezzel érteni, csakhogy – az általam látott „Sós Ági” filmekhez képest is – erősen látszik az alkotó munkája, laikus szemmel olyasmit mondana az ember, hogy játékfilmesebb.
„Ennek több összetevője van, az egyik, hogy öregszem, és tanulom a szakmát. Egy film attól jó, hogy története és szereplői vannak. Régen ezt ennél lazábban kezeltem, nem fektettem ekkora hangsúlyt rá. Emellett a kollégáim is mondják, hogy most már azzal, ami a hátam mögött van, nem csinálhatok akármit, az ahogy esik, úgy puffan nem működik. Másrészt ott van a pénzszerzés is, ami miatt előre kell gondolkodni, kell például szinopszis. A Láthatatlan burok című előző filmemet hét évig forgattam. Öt év után kezdtem el pénz után menni, ahol az első kérdés az volt: mi a vége? Normálisan fogalmad sincs, de valamit mondani kell. Ehhez végig kell gondolni, hogy mi is az az ív, amire fel lehet fűzni a történetet. A Szerelempataknál hamar meglett a főszereplő, még a professzor úr könyvében olvastam egy öregről, aki egy nap nyolc özvegyet is meglátogat. Szerencsére ehhez megtaláltam Feri bácsit, aki már az első, 2011-es trailerben is benne volt, sok mindent meghatározott, hogy ő lett a legerősebb dramaturgiai szál.”

The never seen Hungary A film már tavaly júliusban elkészült, de hat hónapig a Magyar Nemzeti Filmalapnál volt a forgalmazási jog a támogatás fejében. Nem éltek vele, mondván „egy öregekről szóló dokumentumfilm a kutyának sem kell”. Decemberben végre beindult a verkli, Sós Ágnes lett a forgalmazó mindenhol, ami nem HBO kizárólagos forgalmazási terület, mert a televíziós csatorna koprodukciós partner, ők február 13-án mutatták be a filmet, a mozik ez után tűzték műsorra.
Mint az alkotó elmondja, szerencsére hatalmas az érdeklődés, az egyik vidéki filmszínházban a meghirdetéstől számított 8 órán belül elkelt minden jegy interneten, ilyen még nem fordult elő velük.

Tehát úgy tűnik, a film szép pálya előtt áll, de ez még nem jelenti azt, hogy egy dokumentumfilmes élete fenékig tejfel lenne Magyarországon.

„Egy komoly produkciónál elég jól összeállnak a dolgok, lehet stábot használni, össze lehet rakni az anyagot, még pénzt is keres az ember. Ez most egy ilyen eset volt, így, hogy az HBO és a Nemzeti Filmalap beszálltak. Végül volt egy kvázi európai szintű költségvetésem, jóllehet a lengyeleknél ez nagyjából a minimum összeg, ami rendelkezésemre állt, a németek majd kétszer ennyi alatt kamerához sem nyúlnak. De a magyar szakmának van ezen kívül is restanciája.
Most éppen nemzetközi dokumentumfilm fesztivált szervezünk fiatal kollégákkal, az elsőt Budapesten. A fejemben már van valami egy következő filmre, de el se merem mondani, mert most hónapokig a szervezéssel leszünk elfoglalva, természetesen fizetség nélkül. Valamikor szeptemberben lesz az esemény, lassan bekerül a pontos időpont a nemzetközi fesztiválnaptárba. Minden európai országnak van hasonló rendezvénye, de nekünk komoly, nagy szemlénk, tematikai megkötés nélkül sosem volt, sok minden máshoz hasonlóan fekete folt vagyunk ilyen szempontból a világban. Külföldi kollégák így ugratnak minket: the never seen Hungary (a sosem látott Magyarország), mert nem vagyunk benne semmilyen közös buliban. Egy-egy film kikerül, mint mondjuk az enyém – nyolc fesztivál hívta meg eddig talán, Triesztben nyert is – de ez még nem elég ahhoz, hogy folyamatosan jelen lehessünk a nemzetközi porondon.”