Mindenheti rendezett káoszunk: az Ószer

Gyerekkoromban a velünk szomszédos „oroszpiac” legunalmasabb részét az egymás mellett sorakozó fekete trikók és farmernadrágok képezték. Jártam azóta a váradi ócskán, a feketetói vásárban, és a kolozsvári Ószeren, mindenhol ugyanazzal az érzéssel, amit az antikváriumokban is érzek: száz poros tárgy közül egy, ha megfogja a figyelmem, de azt az egyet meg kell vásárolnom. Kustán Magyari Attila riportja.

A városszéli Ószert, olvasom, néhány évvel ezelőtt költöztette el korábbi helyéről Sorin Apostu szépemlékű kolozsvári polgármester. Én már ezen az új helyszínen, a beszédes elnevezésű Bulgária negyedben ismerkedtem ezzel a furcsa világgal, ahol a kolozsvári magyarság időnként mintha többségbe kerülne, és nem csak a licitáló cigányok nyelvi rugalmassága miatt, hanem egyúttal szomorú okokból. Korábbi kalandozásaim során találkoztam szívszorító esetekkel, olyan idős magyar asszonnyal például, aki otthonról magával hozott fogkrémet árult. Mások családi fotókat hoztak ki magukkal, lejekért, banikért dobva a vásárló után évtizedek emlékeit.
A tragédia itt elegyedik aztán a komédiával, a hajdanvolt népszerűség mementójaként Bãsescu faragott szobra például senkit nem hagy hidegen, máshol a Megváltót árulják, autónak támasztva, két darab tükör közé esztétikusan elhelyezve. A legcifrább darab, amit láttam – sajnos nem mostani kalandozásom során, így a vizuális élménytől megkímélhetem az olvasót – az egy sírkő-makett volt: egy ízléses, nagy fémöntvény, amelybe csak az anyagot kell kiönteni, és máris megspóroltunk egy drága kiadást.
Úgy hiszem, ha erőszakosan le akarjuk szűkíteni az árusok kategóriáit, akkor kétféléről beszélhetünk: az egyik, aki nem kínál változatos portékát: teszem azt, neki csak kalapjai vannak, abból persze többféle, de száz darabbal várja a fejfedőre áhítozókat. Máshol kazettákat kapni, vagy karórákat, mellette motorháztetőre felsorakoztatott mobiltelefonokat. Aki elektronikai eszközöket árul, az általában nem vegyít, a porszívó és a gyanúsan szürkülő monitor mellett általában nem árul konyhakéseket is (apropó, tudja vajon valaki, hogy mi lesz a késbemutatókon felszeletelt, és halmokban álló káposzták-répák sorsa?) Van aztán a másik árus, akinél szinte szó szerint minden megtalálható, az egzotikus japán rajzfilmfigura-plüsstől a műanyag játékzebráig, nipp angyalkáig, fatányérig, franciakulcsig terjed a tárgykavalkád. Nála minden megtalálható, minden eladó, még a cipője is a lábán, hogy ha nagyon megtetszett valakinek. Ráadásul ő is vásárló, mert a szatyrot áruló cigányasszonytól nem csak mi nem szabadulunk, hanem ő sem. Hogy mit kezdene a sok szatyorral, kérdi. Hát vásárol magának a bevételből szép szoknyát, s azt teszi belé. Ne feledjük a „történészeket”, akiknek egy része pártállami jelvényeket és mindenféle romániai sportklubos kitűzőt árulnak, a másik része meg második világháborús német katonai kellékeket, esetleg könyveket magáról a Führerről. Egy ember úgy járjon ócskapiacra, hogy célkitűzései vannak: én például szeretném, ha végre belebotlanék egy könyvbe, amelyik a Hitler csészealjai összeesküvés-elméletet dolgozza fel, amely szerint a nácik a Holdon vannak, készülve a végső támadásra.
Egyetemisták szintén kiállnak árulni. Levedlett ruhákat, régi cipőket, a diploma elnyerésével értékét vesztő szakkönyveket sorakoztatnak fel. Ilyen ismerősökbe magam is belebotlom, ők ezúttal pólókat, nadrágokat, ingeket hoztak magukkal, a reklám lehetőségével mégsem szívesen élnének, a fényképezőgépem láttán legalábbis szégyenlősen eltakarják az arcukat.
Az Ócskához korán kell kelni, így a reggeli általában kimarad. A dilemma az, hogy van-e kellő bátorságunk helyben készített eledelekből falatozni, hiszen már a pult mögött álló arcok sem túl étvágy- és bizalomgerjesztőek. Ám az olvasóért mindent jelmondattal kóstoltam már húst, szalmakrumplit és kürtőskalácsot, az utóbbit székelyföldi származásomtól fogva született szakértőként. Nem csalódtam az eredményben: minden olyan, mint az Ószer: kicsit olcsó, kicsit gyanús, de a miénk.
Az ócskapiac maga a lekicsinyített Balkán. Amíg a kislány az autó hátsó ülésén falatozik, addig apa telefont árul. Nincs annak megszabott ára, nincs rá garancia, nem öltönyben-nyakkendőben kínálják, és nem adnak számlát róla. A rendszerető nyugati azt mondaná, ezen a piacon káosz uralkodik, a keleti úgy vélné, túlságosan anyagias népek járnak ide, ráadásul állandóan hangoskodnak, de mégis, szerintem valahogyan szépen rendeződnek a sorok. S mivel sokak számára egyféle életformát is jelent az ócskasorra járás, egyfelől alternatív jövedelemforrásként, másnak a vadászszenvedély miatt, mondhatjuk, veletek, jövő héten ugyanitt, Kolozsváron, Váradon, mindenhol.