Menyő több, mint menedék 1.

2016. 01. 28. 22:31

Másfélszáz magyar református él közel ugyanennyi ortodox román mellett a Szilágy megyei Menyőn, mely 1989 decemberében vált egyik napról a másikra ismertté a szélesebb nyilvánosság előtt. A tövisháti falut – visszatérőként – Szilágyi Aladár kereste fel, kétrészes riportját Tasnádi-Sáhy Péter fotói illusztrálják.

 

Menyő madártávlatból, legalábbis a harangláb magasából

 

Bár már kétszer megfordultam ott, régóta tervezem, hogy riportútra menjek Menyőbe. Első alkalommal 1990 januárjának elején – amikor még le sem száradt a tojáshéj újdondászi fenekemről – egy Budapestről hozzánk szalajtott kollégát kellett elkísérnem a Tövishát hirtelen hírhedetté vált falujába. A pesti aszfaltról lelépett riporter elárulta, hogy nagyon-nagyon hamar – a céhlegények közül elsőként – könyvet akar írni Temesvár hőséről, Tőkés Lászlóról. Tényleg sietős volt a dolga, sima utakhoz szokott járgányával száguldva úttalan útjainkon hamar megérkeztünk a Menyő bejáratánál felállított sorompóhoz. Az ott posztoló, vasvillával felfegyverzett, karszalagos civil forradalmárok közölték, hogy „domnu’ Tocheş ” – idehurcoltatása óta először – alig egy órája hagyta el száműzetése színterét. Épp hogy néhány fotográfia erejéig beburrogtunk a faluba, már fordultunk is vissza. A könyv alig egy hónap elteltével valóban megjelent. „Menyő” nagyon jó biznisznek, menő témának bizonyult, annyira, hogy néhány hét alatt elkapkodták a százezer példányt. Nekem is jutott belőle egy dedikált kötet. A szöveg első sorainak olvastán rádöbbentem, szerzője a legelemibb ismeretekkel sem rendelkezik, se Romániáról, se Erdélyről, se a református egyházról, egyáltalán: a történtekről. Már az indító mondat ígéretesre sikeredett: a pesti aszfaltbetyár emlékezete szerint (nem, nem Váradról!) Aradról indultunk a menyői kalandra.

Másodízben 1992. december 16-án, a püspök Tőkés László oldalán – immár főgondnoki minőségemben – érkeztem a Temesváron elkezdett egész napos zarándoklat végén Menyőbe, hosszú autókaraván élén. Késő este volt, hideg, sötétség, tömeg, mit sem lehetett látni. Akkor határoztam el, hogy egyszer még visszatérek, csak Menyőt látni, csak a menyőieket, a varázslatos templomot és a mellette őrködő haranglábat…

 

Felcserélt szolgálati hely

Az Úristen úgy intézkedett, hogy – esős-havas napok után – szikrázó napsütésben indulhassunk utunkra. Péter kollégám élvezettel kanyarogtatja szerkesztőségi kocsinkat Élesd fölött, a Szilágysággal határos dombokon. Egy-egy ködfoszlányon, eljegesedett szakaszon kívül simán gördülünk Somlyó irányába, Szilágyszegen balra térve, egy nemrég leaszfaltozott mellékúton érkezünk Menyőbe, ahol nem az úttesten haladó járókelők, hanem az előttünk zavartalanul szaladgáló mókusok miatt kell lassítanunk.

A parókián a lelkészházaspár fogad bennünket, a főgondnok és egy presbiter társaságában. Hamarosan előkerül a papné édesapja, majd egy kedves néni is mellénk telepedik. Némi feszültséget, bizalmatlanságot érzek a levegőben. A hangulatot kedvezőre fordítandó, közlöm a helybeliekkel, hogy annak idején, ’89 őszén apám, Szilágyi Sándor nyugalmazott lelkipásztor is beszolgált néhányszor a Temesvárról Menyőbe parancsolt, de az ideköltözést megtagadó fiatal lelkésztársa helyett. Igen, igen, megőrizték jó emlékezetükben – bólogatnak – a közeli „Bősházáról átjáró papbácsit”…

Utamra készülve – bevált szokásom szerint –„háttereztem”, minél többet megtudandó előzetesen a településről, az emberekről, akikhez megyek. Rögtön elgondolkoztatott: vajon mostani házigazdánk, Paniti-Teleky Zoltán (képünkön a templomban az úrasztala előtt, amit egy helybeli mesterember faragott) miért cserélt szolgálati helyet mintegy két esztendővel ezelőtt, miért választotta a közel kétszer népesebb, könyebben elérhető domahidai gyülekezet helyett az alig másfélszáz lelket számláló, eldugottabb menyőit? Bevallom, számomra inkább menekülésnek tűnt ez a döntés, és rá is kérdezek. „Valóban »menedék« számunkra Menyő – mondja némi rezignáltsággal Zoltán –. Belefáradtunk a bennünket ért kudarcokba, ezért kapva kaptunk az alkalmon, amikor Menyő megüresedett.”

A párjával, Rékával, a szavukat egymásba szőve teregetik elém a történetüket. A teológiáról frissiben kikerült ifjú lelkipásztor nagy ambícióval, számos elképzeléssel látott munkához a Nagykárolytól 13 kilométerre fekvő, háromszáz lelkes domahidai gyülekezetben. Öt évig szolgált az egyházközségben, már családostól költözött oda. Domahida – mint jónéhány Szatmár, illetve Bihar megyei helység a környéken – etnikai és felkezeti szempontból rendhagyó település. „A határtól néhány kilométerre fekvő falu, illetve a Majtény községhez tartozó többi hat település lakosságának többsége görög katolikus magyar volt – akár a Trianonban meghúzott gránic túloldalán. A határtól keletre viszont, azon a vidéken immár közel egy évszázada beindult az intenzív elrománosítási folyamat. Előbb a lelkészeiket cserélték fokozatosan román ajkú, románul miséző papokra, majd amidőn 1948. december elsején – orosz mintára – felszámolták a Rómával egyesült egyházat, a pásztoraikat bebörtönözték, a nyájat pedig az ortodox egyház aklába hajtották, végképpen eldőlt a magyar görög katolikus közösségek sorsa. Bár a rendszerváltást követően sokan visszatértek az unitus egyház kebelére, a templom nyelve a román maradt.

Az ottani magyar nevű lakosság többsége nem tud se magyarul, se románul helyesen írni, beszélni sem.”

Igen, erősítem meg magam is a tényállást, hisz sokatmondó hírre bukkantam a határon inneni helyzetre vonatkozóan a Miskolci Görög Katolikus Egyházmegye honlapján: Máriapócson – a görög katolikusság legendás kegyhelyén – 2015. szeptember tizenkilencedikére szabadtéri, román nyelvű szent liturgiát hirdettek a domahidi zarándokok üdvére.

A szószék koronája 1762-ből való

 

Nem kellett az óvoda

Paniti-Teleky Zoltán 2008-ban érkezett feleségével és gyermekével ebbe a – ha nem is ellenséges, de nem túl toleráns – közegbe. „Amikor 800 lejes mínusszal átvettem az egyházközséget – idézi fel a kezdetet –, sokan azzal riogattak, hogy a domahidai református gyülekezet életképtelen. Amikor távoztam, 48 hektár tulajdonlappal rendelkező földet és egy felújított óvodaépületet hagytam az utódomra örökül. Az általunk felújított óvoda egyházi iskola volt régen, az állam elvette, negyven év alatt szétrombolta. Sikerült kellő támogatást szereznünk hozzá, kívül-belül renoválnunk, korszerű napközi otthonná varázsoltuk, tanulási, étkeztetési, pihenési lehetőséggel, mosdókkal, kisvécékkel, udvari játszótérrel. Gond abból kerekedett, hogy több mint hetven családunkkal egyetértve, mondhatom: kifejezett óhajára – ha már visszakaptuk az ingatlant, sikeresen pályáztunk a felújítása érdekében –, felekezeti, tehát református napközit szerettünk volna létrehozni, közel hatvan gyermek számára. Ekkor vált ellenségessé a hangulat: az illetékesek formai kifogásokkal élve

nem engedélyezték a napközi otthon egyházi intézményként való beindulását.

A kudarchoz »érdemben járult hozzá« a község román polgármestere épp úgy, mint az állami iskola magyar igazgatója. Az RMDSZ keretében is vállaltam tevékenykedést, de Kismajtény nem volt hajlandó átadni Domahidának a soros elnökséget, amikor mi következtünk volna, mi több: érdekvédelmi szervezetünk egyik prominens személyisége azzal hárította el az ügyünk támogatását, hogy – úgymond – »nem divat ma már felekezeti óvodát működtetni, örüljünk annak, hogy van magyar nyelvú állami óvoda«. Inkább megpályáztak egy EU-s fejlesztési projektet, sok pénzen felhúztak egy új épületet, s a miénk ott áll üresen, kihasználatlanul, pedig még bért se igényeltünk érte, két pedagósut is alkalmaztunk volna.”

 

Távmunka Menyőből

Számomra nem volt nóvum ez az eset, az sem, hogy nem csak Zoltánnak, hanem a párjának is van mit sérelmeznie. Ugyanis a tiszteletes asszony, teljes, szép nevén: Paniti-Teleky Orsolya-Réka, aki Kolozsvárott nyert mezőgadász képesítést, és a méhészetre szakosodva szerzett doktori diplomát, az egyetemi kutatóintézetet öt évi tevékenység után ott hagyva követte Domahidára a férjét. Több tudományos alapmunka szerzőjeként nem ült ölbetett kézzel, ahhoz kezdett, amihez értett: a parókia kertjébe telepített 160 méhcsaládot, kidolgozott egy projektet, megírt és beadott egy nagyívű pályázatot Exploataţia agricolă Paniti-Teleky Orsolya-Réka, în localitatea Domăneşti, Moftin címmel. Az elutasító választ követő fellebbezésére közel egy év multán, 2012 márciusában kapott újabb elutasítást. „Édesapám nagy tapasztalatú méhész, ez nálunk nemzedékekre visszanyúló, családi hagyomány, ebből tartott el a tanulmányaim idején. Hogy milyen indokkal lehetett a pályázatomat visszautasítani? Arra hivatkoztak az illetékesek, hogy túl sok projekt van letéve. Feltételezem, hogy a nevem sem aratott túl nagy sikert Bukarestben, de inkább az lehet a magyarázat, hogy nem voltam hajlandó csúszópénzt adni. Azt mondtam, legyen meg a Jóisten akarata, ha nyer, nyer, ha nem, nem. Legalább nem vagyunk lekötelezve senkinek. Itt is van méhészetünk, 14 család erejéig, de most egyébbel foglalkozunk. Ott, abban a csűrben, a meghosszabbított féleresz alatt több mint száz kecskét tartunk. Azon kívül egy kanadai humángenetikai cégnek dolgozom, ők emberi betegségek kutatásával foglalkoznak, van egy adatbázis, amit a közölt cikkek, szakanyagok alapján állítunk össze. Ez nagyon jó dolog, mert Menyőből is lehet csinálni, csak legyen biztosítva az internetkapcsolat.”

 

(Vissza)hódít a természet

A domahidi kitérő után visszakanyarodunk Menyő helyzetére. „Jelenleg 158 egyháztagunk van, olyanok is, akik elköltöztek ugyan, de ragaszkodnak a gyökereikhez, ide fizetik a fenntartói járulékot, itt házasodnak, itt kereszteltetik a gyermekeiket, és gyakran járnak haza. Egy 1715-ös adat szerint a teljes lakosság magyar volt. Most fele református magyar, fele ortodox román. Roma egy szál sem, pedig azt mondják, ahol cigány nincs, az nem falu. Harmadik éve szolgálok itt, összesen öt keresztelő volt és tíz temetés. Tavaly volt a legtöbb: hat.”

Mondom, „láttam a Facebookon egy konfirmációi felvételt Menyőről, jelen volt az ünnepi alkalmon a kolozsvári magyar konzul is”. „Igen – kapom a választ – akkor két leányzó konfirmált, tavaly egy konfirmandusunk volt, az idén is egy lesz. Házasságkötés tavaly egy sem volt, az idén egy lesz. Egyre kevesebb a fiatal, legtöbben Szilágycsehbe vagy Zilahra költöztek. Helyben nincs munkalehetőség, bár jó néhányan gazdálkodnak sikeresen. Több kecskefarm is van, sokan juhot tartanak.

Tavaly a farkasok 37 juhot marcangoltak szét, egy hívünk, Osvár Imre juhait, a Nagycser völgyben,

a falutábla mögött. Közel az erdő, a dombokon körbeöleli a falut, errefelé a szarvas, az őz, a vaddisznó vígan megél. Sok helyről jönnek a vadászok, nem bánjuk, hiszen ha túlszaporodnak a vadak, benyomulnak a kertekbe, mindent felesznek, lerágnak.“

„Tehát a természet kezdi lassan visszahódítani a falut” – állapítom meg.

„Amit én biztatónak látok – váltja Zoltán tiszteletes komolyra a szót – a Duna Televízióban most mutatták be az Ajánlóban Tövishátat, Menyőt is. Itt van a szomszédunkban Désháza, tiszta magyar falu, több mint 1200 lélekkel, Szilágycsehnek is a 65 százaléka magyar – több mint 3200-an vannak –, vagy itt van a közelünkben a Szatmár megyéhez csatolt, de ugyancsak tövisháti Bogdánd is, a maga ezer magyarjával. Tavaly 25 éves ígérgetés után leaszfaltozták a bekötőutunkat is. Most már több mozgásterünk van, közös rendezvényekre, közösségi alkalmakra gondolok. Járjunk át egymáshoz, látogassuk egymást, ismerkedjenek, barátkozzanak a fiatalok, és találjanak maguknak társat. Házasodjanak, költözzenek ide, mert vannak üres házak, föld bőven, a vidékünk sem utolsó. Már kevesebb a parlag, mint öt évvel ezelőtt, két társulás működik a faluban. Vannak nagyobb gyümölcsösök is.”

A riport készítője mellett Paniti tiszteletes és Angi József főgondnok

 

Többre hivatottan

Bár sejtem a választ, az anyanyelvű oktatásra terelem a szót. „Az óvoda vagy négy éve, az iskola hat éve szűnt meg. Szilágyszegre járnak többen, ott csak román iskola van. Akik magyarul akarnak tanulni, azok a tíz kilométerre fekvő Désházára mennek. Többen Szilágycsehbe hordják a gyereküket, tizenkét kilométerre, a mi fiunk is oda jár a nulladikba, van egy presbiterünk, Angi István, ő viszi-hozza a gyermekeket kocsival. Él itt néhány fiatal házaspár, és lesz még egy, a főgondnok úr lányát nemsokára elveszi a Komlósi Zoliék fia, Németországból jönnek vissza a fiatalok. Ők maradni is akarnak, visszagyökereznek Menyőbe. István is, aki hordja a gyerekeinket, házat épít, építkezési vállalkozása van. A testvére, Levente – ő is presbiter –, most még Ausztriában dolgozik, de hazahozza a pénzt. Tibor tizenöt tehenet vett, két gyerekük van. Vannak elképzelések, van mozgás, van hozzáállás, be fog itt indulni az élet! Bízom benne, ha a fiatalabb családok összefognak, akkor meg lehet mozgatni a közösséget. Hiszen segítik egymást, sokat számít, hogy ez az út is meglett végre, 25 perc alatt Zilahra lehet érni, Szilágycseh itt van tíz percre.

Már nem áll fenn az a helyzet, mint amikor a Szekuritáté kereste, hová dughatná el Tőkés Lászlót. Már nem vagyunk annyira elszigetelt hely. Annak köszönhetően, hogy megannyi magyar településsel vagyunk körülvéve, sokkal jobban állunk, mint a Mezőség. Menyő több, mint MENEDÉKHELY.

Nem elég, ha hajtogatjuk, hogy Menyőből szállott fel az angyal,

itt ezer éves múltunk van, minden eszközzel hirdetném az értékeinket, önök, sajtósok is segíthetnének ebben. Uniós projekten töröm a fejem: ha itt menedékhely van, akkor létre lehetne hozni egy szeretetotthont, elférne itt, az udvar végében. Munkalehetőségeket kell teremtenünk. Ha lenne segítség a vidékfejlesztésre, Menyőben létrehoznánk valamit, egy varrodát, egyebet, akár a szilágyszegiek is ide járhatnának dolgozni, hiszen már a műút is megvan. Nálunk a házak is olcsók. Jó példa minderre Zsobok, ahol a gyerekotthon is van, öregotthont is működtetnek, kertészetet, malmot, sütődét, nyári táborokat. Igenis, többre hivatattunk, mint hogy csak menedéket kínáljunk, képesek vagyunk életteret teremteni.”

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!