Ljubljana, a szeretnivaló 2.

2016. 03. 28. 11:17

Mátyás Zsolt Imre temesvári színművész az elmúlt év őszén járt a társulattal a szlovén fővárosban. Idén tavaszi visszatérésekor egy kiadós eső miatt nem a várossal ismerkedhetünk tovább, hanem a Marincelj család 86 éves vendéglőjével, egy szalámiszeletelő géppel, s Hrabal úr is bekerül a képbe.

 

A Marincelj család panziója és vendéglője a szlovén fővárosban

Mátyás Zsolt Imre ljubljanai írásának első részét ITT olvashatják.

 

Mint már említettem, a főváros a Ljubjanica folyó partjára épült. Egyes források szerint a név a ljubi – szeretni – szóból ered. És, igen, a város egyszerűen szeretnivaló.

Az ember, amikor utazni készül, sok praktikus és szükséges holmi mellett, könyvet is pakol magának. A praktikus dolgokról mindig tudjuk, hogy mit miért viszünk. A könyvekkel aztán meggyűlik a bajunk, mert hát milyen és mennyi könyvet vigyünk magunkkal? Jó, a mennyiséget általában meghatározza a utazás időtartama. De a minőség már kemény dió. Ilyenkor jönnek a kérdések: miért épp ezt a könyvet, és ne amazt, ha ezt, akkor miért most, egyáltalán minek könyvet. Miért, miért, egy csomó miért, amire az ember nem tudja, pontosan mit is válaszoljon, amikor fölteszi a kérdéseket. Végeláthatatlan belső vita alakul ki az ember fiában, érvek és ellenérvek feszülnek egymásnak, végül belefáradva az egészbe, egy lemondó gesztussal a bőröndbe hajítasz egy könyvet. Rendszerint azt, amelyiknek a legkevesebb esélye van arra, hogy utazás közben olvass belőle. Aztán egyszer csak kitárul a világ, és nem tudod hová tenni magad az örömtől, hogy mégis odatetted magadhoz a könyvet. És épp azt a könyvet. Hát nem csoda? Egyetlen gesztussal megválaszoltál magadnak a kérdésre. Azzal a gesztussal, amivel behajítottad a bőröndbe a könyvet. Amire nem tudtál válaszolni szóban, azt megtetted kézzel. A tudatalattid, vagy még inkább a tudatfelettid sokkal jobban tudta, mit akarsz: odatette a könyvet. S ezáltal ez a könyv megérkezett oda, ahová meg kellett érkeznie. Ez röviden a Hrabal úr története a szalámiszeletelő géppel. Hidegkuti és Hrabal úr után most az én Zsebcsel-em következik. Imígyen próbálom levenni kalapom a Nagyok előtt. Hogy miért épp Ljubjanában? Erre is azonnal visszatérek.

Sonka, tea, gyümölcslé, pálinka. Reggeli életkép

 

Első ljubjanai látogatásom alatt szerelmes lettem a városba. Amikor megtudtam, hogy visszajövünk, nagyon felvillanyozódtam. Bár barátságtalan koratavasz van, ettől függetlenül nagyon készültem a sétákra, a felfedeznivalókra. Annál kellemetlenebbül érintett, hogy szinte egész úton esett az eső. Érkezésünk másnapján a reggeli alatt is hiába reménykedtem, hogy kiderül, és végre nyakamba vehetem a várost. Ellenkezőleg. Egész délelőtt zuhogott. Mivel töltöm el a napot késő délutánig? Olvassak? Előbb-utóbb megunom. A számítógép sem tud elvarázsolni hosszú távon. Írni nem volt kedvem. Fotózásra lőttem be magam, és majd megőrültem a kényszerpihenőtől. Aztán miután pár kilométert sétáltam a szobámban, támadt egy ötletem. Lemegyek, és tüzetesebben szemügyre veszem a vendéglőt. Mintha láttam volna valami régiségeket, amikor álmosan magamba öntöttem a reggeli teát meg kávét.

Bojan Marincelj, a vendéglő tulajdonosa. Családi tradíciók

 

A vendéglőben csend. A tulaj a lakásbejáraton keresztül enged be, és magamra hagy, bámészkodhatom kedvemre. A helyiség tele régi használati tárgyakkal, ízlésesen berendezve. De ez még nem hordozott önmagában semmi extrát. Ilyen vendéglőben jártam már nem egyszer. A panziók és vendégházak nagy részét szinte ugyanarra a kaptafára rendezik be. Ez ma már trend. Mégis: van valami vonzó ebben a panzióban. A tálaló fölött a falon egy oklevél fényképe. Próbálom kisilabizálni a kézzel írt dátumot: 1946. március 20. Majdnem napra pontosan hetven éve kelt. Lencsevégre kapom. Egy másik keretben üveg mögött újabb három fotó. A képaláírásokon ez áll: Krcma (azaz kocsma): 1930, Buffet (falatozó): 1980, Gostilna (vendégfogadó): 1990. A fotókon a házat vélem felismerni. Lassan összeáll bennem a kép: ez a panzió valamikor kocsma volt, és az évtizedek során bővült panzióvá. Ez már kezd érdekes lenni számomra. Félelmetes sebességgel változó világunkban már szinte felfoghatatlan, hogy egy vállalkozás nyolcvanhat éve megszakítás nélkül működjön. Gondoltam, megkeresem a tulajt, és kicsit kérdezősködöm. Meglepetésemre a gazda mögöttem állt, és mielőtt megszólaltam volna, csendes vidámsággal közölte: „A nagyanyám, Katarina Marincelj nyitotta a kricsmit, 1930-ban. Azóta is folyamatosan működik, ugyanannak a Marincelj családnak a tulajdonában. A kocsmából a `80-as években buffet lett, hogy aztán 1990-től, a nyomás alól felszabadulva mindmáig gostilna-ként várja és szolgálja ki a vendégeit. Nagyanyámtól apám vette át az üzletet, aki főszakács, mai divatos szóval séf volt, és számos finomság fűződik a nevéhez. Aztán következtem én, az unoka, Bojan Marincelj, és végül a dédunokák, vagyis a gyerekeim is derekasan kiveszik már a részüket a működtetésből, menedzselésből. Négy generáció” – fejezi be a történetet Marincelj úr, és fütyörészve törölgetni kezdi a söntést. Én pedig tovább bámészkodhatok az egymásba nyíló termekben. A kiállított régi tárgyak közt – híres író, költő portréja, régi fotók, a korcsma eredeti működési engedélye, egy borászati kongresszust hirdető plakát, edények, iccék, kupák, szódásüvegek, egy spielhóznis gyerek fényképe, aztán egy mosolygó arcú férfié, mellette az őt ábrázoló karikatúra, egy tálban dió és diótörő kalapács, káposztasarvaló, viharlámpa, bögre stb., sorolhatnám reggelig –, észrevétlenül vékony színes fonalakra bomlik az idő szőttese, és az orsó finoman visszapörög pár évtizeddel a történelemben. Hagyom, hogy a hangulat magával sodorjon, és valóságossá váljon bennem a képzelt történet. Vidám sörözések, beszélgetések, viták, nevetés, pohárkoccanás hangja elevenedik meg bennem, egy kilencven év előtti világ kocsmai élete. Itt megfordult költő, festő, zenész, de bizonyára fuvarosok, vigécek, iparosok, és flaszterbetyárok meg bohém semmittevők is, akiknek szellemei még mindig itt lebegnek és valószínűleg – akárcsak hajdanán – ínyencként csettintenek szellemnyelvükkel, valahányszor a jelenkor vendégei ízlelgetik, csócsálgatják a ház által kínált finomságokat, legyen az étel vagy ital. Szinte keringő ritmusban lépem át a teraszra nyíló ajtó küszöbét, és ott eláll a lélegzetem: mint egy nemes ragadozó ugrik a szemem elé, és valósággal lehengerel egy tálalószekrényre állított krómozott, piros csoda: egy múlt századi szalámiszeletelő-gép, egy konyhaékszer, egy „ilyen nincs is”. Alig merek lélegzetet venni, de még pillantani is, félve attól, nehogy eltűnjön az álomkép, mire újra kinyitom hitetlenkedő szemem. Hangosan felnevetek, mire a gazda is érdeklődőn kijön a teraszra, kíváncsian, melyik régi tárgy vonta magára a figyelmemet. Hebegve-habogva kérdem, valóságos-e a gép? Működik is, vagy csak áll ott? Arcomat látva, a gazda elneveti magát, majd fütyörészve odalejt a gép mellé és könnyed mozdulattal megforgatja a hajtókart. A plafonon megcsillan az acél vágókorong visszfénye, és orromat megcsapja a hajdan szeletelt mortadella fűszeres aromája. Mondom a gazdának, el ne mozduljon onnan, míg visszajövök. Hármasával ugorva a lépcsőfokokat száguldok fel a szobámba, magamhoz veszem a könyvet és visszarohanok a vendéglő teraszára. A gazda úgy áll ott, ahogyan hagytam, a meglepetéstől még a kezét se merte levenni a gépről. Akkor kapja el igazán a nevetés, amikor megmutatom neki a könyvet és elmagyarázom, hogy ennek az írónak egy másik könyvében pontosan egy ilyen piros szalámiszeletelő-gépről van szó, mint amilyen ez itt. (Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam – szerz. megj.) Ja, így már érthető a bolondéria, bólogat. Aztán elmagyarázza, hogy a gép a nagyanyjától maradt. Akkor szerezte be, amikor a korcsma már vendéglővé terebélyesedett és gazdag ételkínálattal várta az éhes polgárok rendeléseit. Lelkesedésemben idézek egy részletet a regényből, amiből harmadéven egyéni műsort készítettem:

„… az ügynök letette azt a cuccot az asztalra, lerántotta róla a takarót és egy szép piros gép állt ott, egy csillogó körfűrész, ami tengelyen forgott, a tengely végén fogantyús hajtókar, aztán volt a gépen még egy forgatható gomb is… ennek a gépnek itt a következőkben rejlik a varázsa, kérem… mondta a kövér, s miután engedelmet kért, lehúzta egy darabon a szalámi héját, a lehúzott bőrt a mérlegre dobta, és egyik kezével a kurblit kezdte hajtani, a másikkal meg a szalámirudat nyomta neki a forgó késnek, és a kés túloldalán egymásra feküdtek a szalámiszeletek, úgy nőtt a kupac, mintha már az egész rudat fölszeletelte volna, holott a rúdból alig hiányzott…”

A Hrabal kötet és a szalámiszeletelő egymásra találása

 

A gazda, bár egy kukkot nem ért magyarul, türelmesen végighallgat. Aztán figyelmesen megnézi a borítón látható fotót, és kérdezi, kit ábrázol. Mondom, Hrabal urat, a nagy cseh írót. „Cseh?” – húzza fel a szemöldökét. „Cseh” – mondom újfent. „Akkor erre tessék” – válaszol, és áthív a söntésbe. És ott ragyog egy régi kredencen egy másik szeletelő gép, ezúttal egy hófehér. Olyan karcsú, mint egy hermelin. A gazda úgy mutat rá, mint egy bűvész a varázskalapra, amiből azonnal kirepül egy galamb: „Na, kérem, ez a gép itt pontosan 1930-ból való. És: cseh gyártmányú!” Szinte szavalta, mint egy költeményt. „És ez is kifogástalanul működik.” – tette hozzá, majd könnyedén megforgatta a hajtókart. Egy pár pillanatig szótlanul meredtem a gépre. Nem tehettem mást, oda kellett tennem a nagy cseh írót a szalámiszeletelő-gép tányérjára. Ott volt az ő helye, mintha hazaérkezett volna. És már azon járt az eszem, hogy sebesen forgatni kezdem a hajtókart, és szép szalámivékony szeletekre vágom a teljes könyvet, hogy a világon minden vendégnek felszolgálhassak fűszercsipetnyi Hrabal-t. Marincelj úr, látva, hogy szememben lobog az elszántság lángja, komoly hangon megkérdezte: mit innék, mert az ilyen találkozásra okvetlenül inni kell. Én Pilsner Urquell-t ittam volna, mert egy cseh író társaságában mi mást is lehetne. „Azt sajnos nem tartunk” – jött a bocsánatkérő válasz. „Nálunk csak szlovén meg német sörök vannak, kérem”. „Hát akkor, – feleltem – ha meg nem sérteném, egy pohár vörösbort innék.” Mert ha valahol nincs Pilsner Urquell, akkor én csakis vörösbort iszom, mégpedig jó szárazat, testeset, amitől a harmadik korty után az embernek kipirosodik a füle, és rögtön verseket akar írni. „Bölcs döntés” – mondta a főúr és eltűnt a konyha irányában.

A szlovének diótörőben is erősek    A szerző felvételei

 

Magamra maradva tüzetesebben körülnéztem a helyiségben. És ekkor fedeztem fel az egészen apró dolgokat, melyek egyáltalán nem hivalkodóan díszelegtek a kicsiny vitrinekben: dugóhúzókat, sörnyitókat, mércéket, csapokat. Ezek a hajdani obsitosai a vendéglátásnak most, hogy nyugállományba vonultak, dísztárgyként szolgáltak tovább, mint leszerelt veteránok a hátországban. Jelenlétükkel olyan hangulatot teremtettek a lokálban, hogy a vendég, amikor mehetnéke támadt és készülődés közben véletlenül rájuk esett a tekintete, bizony letette kalapját, sétapálcáját, visszaült az asztalhoz és rendelt még egy búcsúpoharat. Révedezésemből a gazda vidám fütyörészése térített vissza, amint a konyhából előbukkant, egyik kezében egy hangerlivel, másikban egy simára csiszolt bükkfaplatóval, tele apró finomságokkal: hideg felvágottak, sajtok és kockára vágott kenyér. „A mortadella, a tepertő, a kolbász és a sonka saját készítésű,” – mondta és mindet a pultra helyezte. A plató két oldalára pedig két kristálypoharat állított. És ezután varázsolta elő azt a palack Primorje-vidéki vörösbort, amitől most is könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut. És koccintunk: „Egészséget! Zdravje!”, hát így menekült meg Hrabal úr a felszeleteléstől. Történt mindez az Úr 2016-ik esztendejének márciusában, Ljubjanában, abban a városban, ahol gróf Batthyány Lajos, az első felelős magyar kormány miniszterelnöke raboskodott az elvérzett forradalom után, és ahol ennek emlékére szép márványtáblát helyeztek el a cella melletti falon az erődben.

Emlékkép egy méretes mortadellával a vendégkönyvből a 75. születésnapról

 

Másnap a reggelinél egy bükkfa vágódeszkát kaptam ajándékba a ház címerével, és be kellett írnom a Vendégkönyvbe. Nem kellett hazudnom, amikor azt írtam: jól éreztem magam, a konyha, a kiszolgálás kitűnő volt. Sok-sok vendéget és még legalább száz év működést kívántam vendéglátóimnak, a Marincelj családnak.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!