Ljubljana, a szeretnivaló 1.
2016. 03. 27. 15:26Mátyás Zsolt Imre temesvári színművész az elmúlt év őszén járt a társulattal a szlovén fővárosban. Élményeit szóban és képben közreadva kínálunk olvasóinknak húsvétra egy kis virtuális utazást.
Kilátás areggeli napfényben a szlovén főváros tetőire
Tavaly ősszel jártam Szlovénia mindössze kétszázhetvenkétezer lelket számláló gyönyörű fővárosában. Ez a találkozás olyan volt, mint a szerelem első látásra. Még mielőtt azonban belecsúsznék bármilyen csöpögős, érzelgős, rózsaszínű marcipán fílingbe, gyorsan veszek egy mély levegőt, és röviden elmondom, miért szerettem meg ezt a szegletét a világnak. Elsősorban mert olyan, mint egy ékszerdoboz: tele van meglepetésekkel, csiszolt gyémántdarabkákkal, melyek hol épületek, hol egy kedves mosoly, hol pedig egy látszólagos nyugalom-bolyhocska formájában jelenik meg. Azért látszólagos, mert közben hihetetlenül pezseg minden. Ugyanis a kultúra és a hétköznapi élet szorosan összefügg egymással. Ennek legkézzelfoghatóbb jele, hogy mindenki, akivel az utcán találkozol, beszél legalább egy idegen nyelvet a szlovénen kívül. Még a homless-ek is! Nem találkoztam olyan emberrel, akitől, ha segítséget kértem, ne tudott volna válaszolni. Én általában angolul beszélek külföldön. De itt nyugodtan érdeklődhettem volna németül vagy akár olaszul, ugyanúgy választ kapok a kérdéseimre. Fesztivál fesztivál hátán zajlott, és úgy tűnt, semmiből sem elég, hisz a gyakran párhuzamosan zajló rendezvényeken mindig teltház volt. Mintha valami rettenetes éhség gyötörné ezeket a jó szlovéneket. Falják a kultúrát, mégpedig magas szinten. A világ minden tájáról voltak itt művészek, minden műfaj képviseletében.
Belvárosi hangulat sétáló turistákkal, utcazenésszel
Kétnapos tartózkodásom alatt kegyelmi állapotban voltam: gyönyörű ősz volt. Elutazásunkkor már hideg, apró szemű eső kísért át Horvátországba és az ott töltött huszonnégy óra alatt talán harminc percre, ha elállt. Azt is mondhatnám, a vénasszonyok nyara épp arra a két napra esett, amit Ljubjanában tölthettem.
Már este, megérkezésünk után nyakamba vettem a várost, persze akkor még a csoportvezetőnkkel, aki elvitt egy színházi előadásra, és nagyjából elmondta, mit érdemes majd nappal megnézni. Éjjel már egy kacskaringós utca egyik teraszán kortyolgattam lassan egy pohár vörösbort és szívtam magamba az egyáltalán nem nyugvó város lélegzetét. Mindenfelé emberek, fiatalok, de érettebb korúak is, teraszokon, kocsmákban beszélgetve, zenét hallgatva, vagy egyszerűen csak csendesen ülve élvezték a balzsamos éjszakát.
A Ljubljanica folyó egyik hídja sok száz szerelemlakattal
Másnap csípős reggel fogadott ugyan, de nem riasztott vissza attól, hogy reggeli után birtokba vegyem a várost. Központi fekvésű szállodánktól alig pár száz méterre már a Ljubjanica folyó partján találtam magam, és innen már ez a természetes kalauz vezette lépéseimet a történelmi belváros fő útvonalán. Nem állhattam meg, hogy a fősodorról letérve be ne kukkantsak a pókhálószerűen nyíló zegzugos kis utcákba, melyeken keresztül hol kis udvarokba, hol apró terecskékbe botlottam. Mindenhol volt valami fotózni való: vagy egy szobrocska, vagy egy címer, egy freskórészlet, egy érdekes épületszeglet. Ja, és sehol nem láttam olyan feliratot, hogy: „Vigyázz, hull a vakolat!” Talán nem vakolták ezeket az épületeket?! Vagy netán megóvják az állagukat… Műemlékvédelem.
Visszatérve a folyóhoz, átkelve a híres Hármas-hídon, a Piacon találtam magam. A Piacon, ahol olyan szín- és illatorgia fogadott, hogy megszédültem. Ez a Piac a város kellős közepén fekszik, nyitott, nincs elkülönítve a környezettől, mint egy gettó, és az árusok sem úgy viselkednek, mint a gettólakók. Nincs szemét. Illetve van, de azt kukába dobják, nem a földre. Nincs kóbor kutya. Olyan tisztaság van, hogy a földről lehetne enni. Ami viszont a legjobban tetszett: nagyon gazdag a fűszer- és gyógynövénykínálat. És nyüzsgés, élet van, annak ellenére, hogy alig múlt reggel kilenc. A régi Halcsarnokban ma jórészt kisvendéglők, teraszok üzemelnek. Mindenik tele vendéggel. És nem csak külföldiekkel. A helyiek itt fogyasztják el kávéjukat, vörösborukat (igen, reggel!), megtárgyalják a világ dolgait. Mindenki jókedvű és derűs, mintha nem is lenne menekültválság, közel-keleti háború, vagy egyéb politikai, gazdasági, humanitárius probléma a világon.
Színek és formák a ljubljanai piacon A szerző felvételei
Aztán a várhoz vezető kaptatón iparkodok fölfelé, de ott sem tudok folyamatosan haladni: lépten-nyomon megállásra kényszerít hol az elém táruló panoráma, hol egy lencsevégre kívánkozó építészeti remekmű. A vár önmagában egy csodaépítmény. Csak azért nem nevezhető kacsalábon forgónak, mert közvetlenül a sziklára építették, kihasználva az összes természet adta lehetőséget. A falakon belül annyi a látnivaló, hogy két nap sem lenne elég mindenre. Látogatási díj nincs, csupán a híres Óratoronyba kell belépőt fizetni. Az viszont tíz euróba kerül, ha az ember onnan kívánja körbepásztázni az alant elterülő poliszt és a környező hegyeket.
Egészen más úton tértem vissza városba, mint amin megközelítettem a várat. Széles sétálóutcára érek, amit Cirillről és Metódról neveztek el. Két hatalmas katedrális határolja az utcát, középtájon találom a Városházát. Az épület földszinti belső terében kiállítótermek sorjáznak. A legnagyobb térben magyar plakátművészek kiállítását láthattam, tematikája Ybl Miklós születésének 200. évfordulójához kapcsolódott.
A magasban a sziklára épült, ingyen látogatható vár
Amint róttam az utcákat, feltűnt, sehol sem látok koldust vagy hajléktalant. Valószínűleg az életszínvonal magassága lehet erre a magyarázat – morfondíroztam magamban. Aztán egy teret fotózva, mégis a lencsém látóterébe került két homless. Annyira meglepett, hogy bámulni kezdtem őket. Feltűnően tiszták, rendezettek voltak. Hátizsák, hálózsák, zene… Az egyik könyvet olvasott. Talán még nyelveket is beszélnek! – szólalt meg bennem az ördög. Ez a gondolat addig piszkált, amíg rá nem vett, hogy odamenjek hozzájuk. Tisztességtudóan köszöntem szlovénül, majd angolra váltva megkérdeztem valamit a térképen egy pontra mutatva. Kifogástalan angolsággal útbaigazítottak. Sőt, felhívták figyelmemet még egy-két érdekességre, aztán mindkettő folytatta a maga életét. Nem nyújtogatták a kezüket aprópénzért. Még ma sem hagy nyugton a gondolat, hogy valószínűleg nem is voltak igazi homless-ek. Csupán unatkozó fővárosiak, akik úgy gondolták, kipróbálják, milyen lehet az utcán lakni. Ha valaha erre az életmódra adnám a fejem, feltétlen Ljubljanában kezdek hozzá.
Látvány-turbina a kulturális térré lett egykori hőerőműben
Ez a város úgy él a jelenben, hogy a múltat kihasználva építi a jövőt. A szocializmus idején épített, mára használaton kívüli épületeket nem rombolták le, de nem is hagyták az enyészet kényére-kedvére. Mindennek, aminek lehet, megóvják, feljavítják az állagát, és új rendeltetést adnak neki. Az első alkalommal egy színházzá alakított régi moziban játsztuk előadásainkat. Második alkalommal egy kiszuperált hőerőmű épületében berendezett, mondhatni underground térben kaptunk színpadot. Az erőmű berendezéseit nem darabolták fel, és nem adták el ócskavasnak, hanem konzerválták, és műszaki kiállítási környezetet teremtettek a hajdani kemencékből, turbinákból, szenes csillékből. A tér, ami egykor hőt és villamosenergiát termelt, jelenleg a kultúra, a művészet szellemi energiáinak kibontakozására ad lehetőséget. Egyik este, előadás után a csoportvezetőnk elvitt egy koncertre minket. Darko Rundek, a híres költő-zenész-trubadúr, ex-Jugoszlávia Bob Dylan-je egy hatalmas csarnokban játszott, ami egykoron üzem lehetett. De erre már csak az épület külseje emlékeztet. Belül többhelyiséges, belső udvarral, vendéglővel rendelkező modern rendezvényközponttá alakítva csavarok, gépalkatrészek helyett immár kultúrát „termel”. Mondanom sem kell, valamennyi színház, stúdió, ahová bejutottam, technikailag tökéletesen fel volt szerelve, a személyzet, beleértve a takarítónőt (!) is, beszélt angolul.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
