Magyarország a fáziskésés áldozatává vált
2016. 03. 26. 16:37A mohácsi csata előzményeiről, lefolyásáról, következményeiről beszélgetett a magyar történelem sorsfordulóját több kötetben összefoglaló B. Szabó János történész muzeológussal Szilágyi Aladár. Az interjú második részében a Magyar Királyság és Európa 1526 körüli helyezete, viszonyai kerültek terítékre.
B. Szabó János történész-muzeológus. „A védelem szempontjából Európa óriási hátrányban volt a törökökkel szemben”
Ami a mohácsi csata előzményeit illeti, fontos változást jelentett I. Szulejmán 1520-s trónra kerülése. Roppant ambiciózus uralkodónak bizonyult, már 1521-ben megindított egy komoly hadjáratot Magyarország ellen, amikor Szabácsot, Zimonyt és Nándorfehérvárt elfoglalta. Már ekkor ugyanaz volt a célja, mint amikor később Mohácsnak indult?
Amit tudni lehet, az az, hogy a török hadvezetésen belül több lobbi volt, különböző célkitűzések is felmerültek. A fő cél egyértelmű volt: egy erős és ellenséges Magyarországot nem tűrnek meg a határaik mentén. És az, hogy addig immár 150 éven keresztül hadakozott a Magyar Királyság az Oszmán Birodalommal, azt mutatta, hogy bizony, ez az állam az oszmánok egyik legerősebb ellenfele.
Békeidőben is állandó határközeli konfliktusok voltak közöttük…
Valójában sosem volt béke.
A muszlim jog szerint hitetlenekkel nem lehet békét kötni, csak fegyverszünetet.
Valójában folyamatos hadiállapot volt, amit fegyverszünetek szakítottak meg. A 15. század második fele békésebb volt az első nándorfehérvári csata után, de azért ebbe is belefértek olyan hadiesemények, mint a kenyérmezei csata, ahol tízezres török sereggel kellett a magyaroknak megküzdeniük. És Mátyás halála után, a Jagelló-korszakban is volt több kisebb háborús szakasz, amelyek kevésbé ismertek, de azért komoly harci cselekmények zajlottak a török határon. Egyértelmű volt, hogy a keresztény magyar királyság az egyetlen olyan hatalom, amely hatékonyan képes ellenállni a török hódításnak, és képes fenyegetni a törökök balkáni birtokait. Ezen kellett változtatni – ez volt a cél.
Azt, hogy hogyan tegyék, abban megoszlottak a vélemények. A szultán megörökölte apjától az öreg nagyvezírt, aki azt mondta, Nándorfehérvárt kell elfoglalni, mert az a vár Magyarország határvédelmének a kulcsa, de a vezérek tanácsának volt egy fiatalabb tagja, aki azt mondta, hogy egy „huszárvágással” be kell törni az ország belsejébe, és el kell foglalni Budát. És bizony, úgy néz ki, hogy az 1521-es hadjárat úgy indult, azért foglalták el Szabács várát (képünkön korabeli rajzon), mert onnan akartak behatolni az országba, és a fő cél Buda volt! Itt jönnek azok a logisztikai kérdések, amiket Perjés meg Kubinyi tárgyalt a munkáiban: hogyha a törökök elég „korán” érkeztek – és aratás előtt szinte minden időpont korainak számított –, akkor Magyarország nem volt képes számottevő hadsereget kiállítani velük szemben. A törökök megindultak márciusban, április-májusban már ott voltak a magyar határon.
1521-ben arra készültek, hogy Szabács bevétele után felrohannak Budára,
kifosztják a királyi székhelyet, ha van magyar erő, amelyik az útjukat állja, megütköznek vele, mert tudták, hogy a magyarok készületlenek ilyen korán. Egyetlen dolog mentette meg a magyar fővárost a pusztulástól, hogy áradt a Száva, és elsodorta a török hajóhidat. És mire újraépítették volna, kifutottak az időből, elmúlt az alkalom. A nagyvezír ezért tudta rávenni a szultánt, hogy adja föl ezt a kalandos tervet, ami elég kockázatos volt. Mert az egy dolog, hogy benyomul a török hadsereg, de hogy hogyan fog kijönni az ellenséges ország közepéről, abban nem voltak annyira biztosak. Azt mondták, „inkább keressünk egy biztos célpontot”, így lett ebből Nándorfehérvár ostroma. Ezzel együtt, a sikerek után a törökök nem akartak rögtön békélni. Tehát úgy tűnik, nagyralátó terveik voltak. Perjés feltételezte, hogy kaptunk békeajánlatokat tőlük, de ennek semmi nyoma nincs. Azóta számos kutató kereste az úgynevezett szülejmáni ajánlat nyomait – ilyet 1524-ből is feltételeztek, de annak sincs nyoma. Summa summarum úgy tűnik, a törökök a tárgyalásokat csak Magyarország erejének megtörése utánra tartogatták, és ahhoz még kellett egy nagy, döntő csata.
II. Lajos magyar király ekkor még gyermekifjú volt, hiszen csak Mohács idejére vált felnőtté. Főkapitánya Tomori Pál és Szapolyai György lett. Az előbbi érdekes személyiség, kinevezésekor már érsek volt, de még hadvezérként ő verte szét 1514-ben Dózsa hadának bihari szárnyát. Mondhatni, kényszerből lett főpappá. Mohács előtt milyen lehetett Lajos és Tomori viszonya?
Tomoriban mindenki bízott, mindenki nagyra tartotta. Tudták, önzetlen ember, tudták, csak az ország védelmén fáradozik. Főpapnak is azért nevezték ki, mert így az egyházi jövedelmeket is a határvédelemre lehetett fordítani. Így lett kalocsai érsek, a pápa nyomására. Egyszerre volt délvidéki főkapitány és kalocsai érsek. Az Udvarban is nagyra becsült ember volt, az ország megmentőjét látták benne. A királynak szerintem túlságosan közeli, szoros viszonya nem lehetett vele, legfeljebb gyerekkorában találkozhattak gyakrabban. Mire az uralkodó a tízes éveinek a végére ért, Tomori mindig máshol tartózkodott, nem a király környezetében.
Arra többféle értelmezéseket találtam, hogy Mohács előtt belpolitikailag is, külpolitikailag is komoly bajok voltak. Az túlzott megállapítás, hogy Lajos belülről is, kívülről is elszigetelődött volna?
Belpolitikailag nem szigetelődött el, hiszen zajlott a királyi hatalom megerősödése és a támogatók körének a kiterjesztése. 1526 tavaszán az országgyűlés olyan jogosultsággal ruházta föl a királyt, ami akkor Európában páratlan volt, gyakorlatilag abszolút hatalmat kapott. Az utolsó utáni pillanatban – de a rendi-nemesi királyságok korában, Európában egy ilyen hatalomösszpontosítás az uralkodó kezében, példa nélküli volt. Ezt meg is írták a diplomaták az országgyűlés után, hogy
„nincs még egy olyan hatalmas király, mint II. Lajos”.
Másutt a rendek jogai korlátozzák a király hatalmát, de itt a rendek az ország védelmének érdekében lemondtak a kontrollról. Tehát 26 tavaszára ezt sikerült idáig elvinni, e mögött módszeres munka volt, kiépült egy olyan támogatói hálózat, amely a királyi hatalom megerősítését szolgálta – mert valóban, amíg kiskorú volt a király, különböző érdekcsoportok küzdöttek különböző területeken a hatalomért. Egyházi, illetve világi vonalon is voltak súrlódások, ellentétek. De nem igaz, hogy a Jagelló-kori politikai elit megosztottabb lett volna, mint előtte vagy utána bármely korszaké.
Az egyik jellegzetes ellentét, a Szapolyai János és Báthory István közötti volt…
Ez ekkor még nincs. Az ellentétük későbbi, abból fakad, hogy Báthory (képünkön a címere) a Habsburgokat választotta Mohács után. Van egy kiváló kollégánk, C. Tóth Norbert, aki megvizsgálta ezt a történetet, és szépen összerakta, hogy az erdélyi vajda és a temesi főkapitány éveken keresztül remekül együttműködött a török elleni védelmi harcokban, a Dózsa-féle parasztháborúban. Tehát nem volt közöttük konfliktus, ahogy utólag, a kettős királyválasztás utáni politikai légkörben próbálták sugallni.
Mohács előtt több országgyűlést is tartottak, egyrészt megpróbálták a királyi hatalmat erősíteni, másrészt az ország pénzügyeit rendezni. Mennyivel volt rosszabb a gazdasági helyzet Mátyás király korához képest?
Ez nehéz kérdés, mert a Mátyás kori viszonyokat hagyományosan pozitív irányba szokták eltúlozni a hazai történetirodalomban, a Jagelló kori viszonyokat pedig hagyományosan negatív irányba torzítják.
Mátyás szigorú adóbehajtási rendelkezései ekkor már nem voltak érvényben?
Ez is csak mese, mert a Jagelló-korban is szigorú volt az adóbehajtás. A tisztázáshoz megint csak az kellett, hogy legyen egy kolléga, aki veszi a fáradságot, és megpróbálja megkeresni azokat az iratokat, amik erről szólnak. Nemrég hallottam tőle egy nagyon meggyőző előadást, a Történelemtudományi Intézetben – szintén C. Tóth Norbertről van szó. Néhány város és vármegye esetében megvannak az adószedők nyugtái. És bizony, a királyi adószedő akár három forintot is keresett az adózókon, ha nem kapta meg időben. Újra és újra fölszólította őket, hogy fizessék be a tartozásukat. Bizony, a kivetett adómennyiséget kímélet nélkül behajtották. A félreértések abból fakadnak, hogy a Jagelló kor hadügyi szervezete úgy volt megszervezve ezekben az évtizedekben, hogy az adó egy részét a nagybirtokosok maguknál tarthatták, mert abból szerelték föl a saját bandériumukat. E mögött az a számítás is meghúzódott, hogy a saját bandériumán majd senki nem akar spórolni, mert ha a katonát ki kell állítani, akkor ahhoz pénz is kell, és a saját területén a leghatékonyabban a földesúr tudja beszedni az adót. Lehet úgy vélni, hogy saját zsebre dolgoztak, de valójában ez az adóbehajtás hatékonyságát javította. Ezt ma úgy mondanánk, hogy „decentralizáció”, hiszen helyben használták fel az adót. Azt megbízhatóan lehet tudni, hogy nem csalták el a katonaságra szánt pénzeket: a nagyurak gyakorlatilag az 1510-es évek végétől állandóan fegyverben tartották a bandériumokat. Ráadásul ezek lent voltak a déli határon, hiszen szinte folyamatos hadiállapot volt a törökkel.
Ez ugye, nem tévesztendő össze az úgynevezett végvári katonasággal?
Nem, ezek a magyar főurak sokat kárhoztatott bandériumai. A végvári katonaság kisebb létszámú volt, legfeljebb „békeidőben” volt elegendő a határok védelmére. Amikor nagyobb török seregek grasszáltak a határnál, akkor az országnak is nagyobb sereget kellett küldenie délre. Ugyanez történt a főpapi bandériumokkal is. Gyakorlatilag ők váltak az ország állandó katonaságává, fegyverben tartották őket, folyamatosan lent voltak a Délvidéken.
A Mohács előtt rendelkezésre álló haderő mennyire vethető össze a Fekete Sereggel? Zsoldosok voltak, a sereget igen nehéz volt felszámolni, amikor már nem volt szükség rájuk, maga Kinizsi Pál verte szét őket. És vannak, akik azt mondják, lám, Mohács azért is következett be, mert a Fekete Sereget szétoszlatták… A bandériumok és a végváriak mellett viszont a parasztság toborzására is szükség volt. Mennyire lehetett rájuk számítani, 1514, a Dózsa felkelés leverése után?
Ábrázolás a Fekete Sereg katonáiról. Ugyanúgy mozgósítottak
Semmi nem változott. A parasztokat nem fegyverezték le, ugyanúgy mozgósították őket, ha szükség volt rá, mint azelőtt. Nem változott meg a hadügyi rendszer. Ez is egy mítosz, amit a 19. században kezdtek el hangoztatni, de 1945 után vált fontossá, mert ideológiailag kapóra jött volna, de ez sem igaz! A parasztsággal nem az volt a baj, hogy nem hívták hadba őket, hanem az, hogy ők nem voltak katonák. A katonaság már akkor is egy szakma volt, amihez érteni kellett, és nekik nem ez volt a munkájuk.
Mindennek volt anyagi vonzata is, hiszen a paraszt nem tudta katonaként fenntartani magát, ugye?
Ez anyagilag és mentálisan is probléma volt. Hogy milyen fegyverekre tud szert tenni, hogy azokat hogyan tudja használni, meg hogy ölt-e már embert életében, látott-e már csatát, ezt hogy bírja idegileg, stb. Volt néhány alkalom, amikor a parasztoknak meg kellett mérkőzniük komolyabb katonasággal, többek között pont a Dózsa-féle parasztháborúban. Az esetek döntő többségében, bizony, a rövidebbet húzták. Három hónap alatt az egész parasztfelkelést leverték a sokak által gyengének tartott nemesi hadak.
A török se úgy dolgozott, hogy „fogjuk meg, és menjünk”. Az információs rendszerük, a kémhálózatuk mennyire működött? Miközben a havaselvi Radu vajda már egy évvel azelőtt riadóztatta magyarokat, hogy a török készül valamire…
A magyarokat a török készülődéséről értesítő havaselvi vajda, Radu
A törökök messzemenően éltek és vissza is éltek ezzel. Azt nem lehetett eltitkolni, hogy hadikészületek vannak a birodalomban, ezt a külföldi kémek, megfigyelők, meg a diplomaták is látták. Azzal viszont ügyesen játszottak, hogy hová is vezetnek ők hadjáratot.
Ilyen megtévesztő akciójuk lehetett, amikor álhidat vertek a Dunán?
Igen, az Al-Dunán építettek ilyet. Illetve a híd valódi volt, de senki nem akart átmenni rajta… A havasalföldi vajda erről jelentett Budára, hogy hidat vernek a Dunán a törökök, Erdélyben mindenki meg volt ijedve, hogy erre fog jönni a török hadsereg, Havasalföldön keresztül. Érdekes ez a történet, hogy miközben jóelőre tudják, hogy készülődik a török, 1525 decemberében befut egy megbízható hírforrás, hogy a török haditanácsban Magyarország-ellenes terveket fontolgatnak, és az útvonalakat beszélik át, hogy milyen irányból lehet behatolni az országba. Tehát ez köztudott volt. Csakhogy a törökök ezt minden évben eljátszották, 1526 előtt is. 1521 és 26 között mégsem indult nagy szultáni támadás Magyarország ellen, pedig az ország készült rá, és várta, mert jöttek erről a hírek.
Azzal is ki lehet meríteni egy ország gazdaságát, ha készenlétben kell tartania a hadseregét, újra meg újra fel kell szerelnie a katonaságát. Magyarországon ez úgy zajlott, hogy 1521 után a királyi udvar elrendelte a pénzrontást, hogy több pénze legyen a védelmi költségekre. Viszont három év alatt a rossz pénz országos fölháborodást váltott ki, miközben ennek köszönhetően a Magyar Királyság 1522-ben és 1523-ban valóban jelentős haderőket volt képes felvonultatni a déli határon, sőt, 1523-ban meg is verték a betörő törököket. A pénzrontásnak volt áldásos hatása az állami költségvetésre, csakhogy közben a magánemberek kezdtek szegényedni. A törökök meg kivártak. Másutt is „volt dolguk”, nemcsak Magyarországon.
Mielőtt magára az ütközetre térnénk rá érdemben, vegyük át a kérdés külpolitikai vonzatait is. Utólag fölvetették, Magyarország elszigetelődött, s hogy miért nem fogott össze Európa. Miközben voltak próbálkozások keresztes háborút indítani – lásd 1514-et, hiszen az is annak indult. Sokat számított a mindenkori pápa relációja, Velence, a Német-Római Császárság, a szomszédos osztrák őrgrófság, arról nem is szólva, hogy a franciák lepaktáltak a törökökkel… Hogyan állt össze közvetlenül Mohács előtt ez a kép?
Akik határosak volta a török birodalommal, azoknak már korábban meggyűlt a bajuk a törökökkel, tehát elsősorban rájuk lehetett volna számítani. De ezeket az államokat a töröknek valóban sikerült leválasztania Magyarországról. Velencének még volt egy nagy török háborúja, 1500-ban, 1503-ban kötötték meg a békét. Az annyira súlyos vereséget okozott a velenceieknek, hogy onnantól kezdve masszívan békepártiak maradtak a törökök felé. Nem hitték, hogy Velence képes lenne ellenállni egy török támadásnak. Sőt, miután a törökellenes háborúban a Velencei Köztársaság annyira meggyöngült, egyes nyugat-európai hatalmak már a föloszlatását fontolgatták. És onnantól kezdve
a velenceiek jobban féltek a franciáktól, meg a németektől, mint a törököktől.
Velence tehát, ugyan hagyományos szövetségese volt Magyarországnak a török elleni harcban, pénzzel is segítette a déli határvédelmet, de 1526-ra abszolút török pártivá vált.
Akkoriban Spanyolországnak is voltak konfliktusai az Oszmán Birodalommal…
A spanyolok ekkor minimálisan érintkeztek a törökökkel. Algírban volt egy olyan konfliktus, amibe az Oszmán Birodalom beavatkozott. Észak-Afrikában hagyományos iparág a kalózkodás, a spanyolok úgy döntöttek, a helyszínen fogják fölszámolni ezeket a kalózfészkeket, és elfoglaltak több kikötőt. Az egyik észak-afrikai kalóz fogta magát, elutazott Konstantinápolyba, és fölajánlotta a kardját a szultánnak, aki megtette őt admirálisnak, és némi segítséggel küldte vissza. Innentől kezdve valóban lett egy török-spanyol konfliktus.
Lengyelország is egy „érdekes hely”, mert ott II. Lajos magyar király unokatestvére uralkodik, és korábban nekik is meggyűlik a bajuk a törökökkel, vannak török háborúik, de a mohácsi csata előtt egy évvel, 1525-ben sikerül fegyverszünetet kötniük velük. Ők a magyaroknak is azt tanácsolják, kössenek békét a törökökkel.
És Oroszország?
Oroszország ekkor nagyon messze van mindentől, még nem érték el a Fekete-tengert. És hát vannak az európai hatalmak. II. Lajos magyar király sógorai a Habsburg uralkodók, Ferdinánd osztrák főherceg, meg V. Károly német-római császár (képünkön), akiktől a magyar politika segítséget vár. Mert remélték, hogy a Német Birodalmat könnyebben tudják mozgósítani. Az a probléma, hogy 1526-ban rossz passzban vannak a Habsburgok, Európa nagy része összefogott ellenük, az angolok, a franciák, a pápa, és több itáliai fejedelem is. Egy véres itáliai háború dúl, amibe ők az összes pénzüket beleölik, és az összes katonájukat hadba viszik. Ferdinánd főherceg is előbb küld segítséget a bátyjának, V. Károlynak Itáliába, minthogy a sógorát Magyarországon tudná támogatni. Ennek ellenére készülődik európai segítség, csak hát isten malmai – meg a korabeli hatalmi gépezet – lassan őrölnek…
A birodalmi gyűlés is hányszor, de hányszor tárgyalta ezt…
Igen, 1526-ban is van birodalmi gyűlés, meg is érkeznek a magyar követek. A gyűlés kedvező döntést hoz számukra, de mindez már 1526 augusztusában zajlik, vagyis mire bármit lehetne csinálni, már lezajlik a csata. A magyarok mindig azt hajtogatták, jön a török! A németek meg azt látták évek óta, hogy nem jön. Itt van hatása a török „beugratósdinak”: 1522-ben a németek komoly sereget küldtek Magyarországra, de elmaradt a török támadás. Lehetett ugyan azokat a katonákat valamire használni, de az adófizetők akkor sem fogadták szívesen, hogy hiába fizettek. Egész Európa úgy működött, hogy a rendi államokban az uralkodóknak a gyűlésekkel meg kellett az adókat ajánltatniuk. Nagyon komoly probléma volt, hogy nem lehetett pénzügyi tartalékokat előre mozgósítani, előbb az adót be kellett szedni, azon katonákat fogadni, mire ide érnek, már ősz van, vagy tél. És ez hosszú időn keresztül így működött. Tehát
a védelem szempontjából Európa óriási hátrányban volt a törökökkel szemben,
mert a törökök mindig tudták, mikor, hová akarnak menni, és mire ez az európaiak számára világossá vált, és megtették az ellenintézkedéseket, addigra eltelt fél, vagy akár egy év. Iszonyatos fáziskésés volt a két rendszer között. És Magyarország ennek vált az áldozatává. De ne gondoljuk azt, hogy ebben valamiféle magyarellenesség lett volna. A pápaság tudott a leghatékonyabban segíteni, mert ők nagy pénzek fölött diszponáltak. És valóban jelentős pénzsegélyeket küldtek Magyarországra, ráadásul akkor már évek óta részben ők finanszírozták a déli határvédelmet. Szokás elfelejteni, de valójában az egy kőkemény vallásháború volt akkor, és a pápaság – miután mindenki a keresztény egyház fejének tekintette – nem engedhette meg, hogy cserbenhagyjon egy keresztény uralkodót egy muszlim támadással szemben. Az, hogy a mohácsi táborban létezett négyezer lengyel és cseh zsoldos, mint a magyar gyalogság elitalakulatai, a pápa pénzének volt köszönhető.
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
