Nem vagyunk keresztények

2016. 03. 25. 19:44

A felebarátra (proximus, a legközelebbi) sajnos nincsen megkötés, mindenki az, aki a földön fekszik, akinek segítségre van szüksége. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 

Nem vagyunk keresztények. Európa nem keresztény. Ez jut eszembe, miközben Ferenc pápa fényképét nézem, amint muzulmán, hindu és kopt menekültek (férfiak és nők) lábát mossa a Castelnuovo di Porto-i menekülttáborban nagycsütörtökön. Mondom mindezt pátosz és fájdalom nélkül, tényként, csak hogy véletlenül se állítsuk meggondolatlanul az ellenkezőjét húsvéti buzgalmunkban.
Ettől persze még lehetünk teljes értékű emberek (már hogyne!), hiszen legcsodálatosabb tulajdonunk, a szabad akarat, azt is lehetővé teszi, hogy kitartsunk nem-kereszténységünk mellett. Joggal hangoztathatjuk, hogy nekünk több jár, mint másnak, mert az őseink megdolgoztak érte, mert mi is megdolgoztunk érte, teljesítettük kötelezettségeinket a család, a nemzet és a tekeegylet felé, vagy simán, csak mert lehetőségünk van nem adni másoknak a jóból, és egyébként is kisnyúl. Lelkifurdalás nélkül mondhatjuk, hogy az élet igazságtalan, kicsik vagyunk mi ezt helyretenni, szóval nem is érdemes az élet árnyasabb oldalán élők felé fordulni arccal, hiszen nekik is éppoly kellemetlen, hogy bámuljuk őket, mint nekünk. Fölösleges a hiszti, sokkal elegánsabb nem odanézni, nem tudomást venni, ebből következően, megfordítva a helyzetet, idejönni és a képünkbe dörgölni a nyomort minimum udvariatlanság. Migránstól, csövestől, cigánytól, jogfosztott melegtől, megalázott cirkuszi törpétől egyaránt. Lehet, nem hangzik túl jól elsőre, pedig ez egy védhető álláspont, ez még nem zárja ki, hogy valaki jó szülő, társ, barát vagy állampolgár, ellenségivel szemben pedig kegyes győztes legyen.
Létezik adott körülményekhez köthető erkölcsiség, a történelem folyamán az ember mindig differenciáltan állt a külvilághoz: a saját fiamért az életem adom, a másét gondolkodás nélkül lelövöm, ha az ellenséges lövészárokban hasal (különben ő lőné le az enyémet). Hajlandó vagyok áldozni, hogy az enyéim az elérhető legjobb erőforrásokhoz (táplálék, oktatás, lego-batman) jussanak, viszont nem érzem magam felelősnek azért, hogy a máséival mi lesz. A saját telkemet gondozom, viszont hagyom a kutyámnak, hogy a szomszéd tujáját lepisilje. Ezek mind létező, és működő világképek, életstratégiák, amikre lehet mindenféle vidám cetliket ragasztani: konzervatív, liberális, szocialista, lé-böjtkúra hívő, cipő-fetisiszta, amit csak jólesik, egyet viszont nem szerencsés, azt hogy keresztény.
Tisztában vagyok vele, hogy a nagycsütörtöki lábmosás csak egy szertartás, aminek viszont, ha a spirituális tartalmát nem is vesszük figyelembe, minimum üzenete van. A Katolikus Egyház feje, némi rálátással az Újszövetségre, azt üzente a világnak 2016 húsvétján, hogy igen, a migránsokat is kell szeretni, mint ahogy korábbi megnyilatkozásai alapján nagyjából mindenkit, akitől mi manapság szívesen elfordítjuk a fejünket.
Nem lehet, hanem kell, ha valaki kereszténynek vallja magát.

Hiába a szépen festett vagy meszelt templom, hiába a kívülről fújt katekizmus vagy genfi káté, perselybe tömködött százlejes, zengő érc és pengő cimbalom az egész, ha a szeretetnek határa és feltétele van

(vonatkozó hasonlatok még az 1Kor 13-ban), a felebarátra (proximus, a legközelebbi) sajnos nincsen megkötés, mindenki az, aki a földön fekszik, akinek segítségre van szüksége (Lukács 10:30-37). Akkor is, ha nem rokon, barát, ismerős, ha antipatikus, ha büdös, ha másvallású, ha undorítanak a szexuális szokásai. Ha közel van hozzám, ha érintkezési pontunk van, szeretnem kell. Nem hangzatos szavakkal, nem elméletileg, hanem cselekvően. Nem én mondom, Ferenc pápa üzeni Szent Péter trónusáról.

Ha úgy vesszük, nem is igazán radikális, csak következetes, hiszen ez egy ennyire kellemetlen vallás, nincsen szalonképes, polgári életmódhoz szabott változata. A kereszténységnek és a jóléti társadalomnak nincs kapcsolódási pontja, sőt, a komolyan vett kereszténység a jóléti társadalom szemszögéből vérlázító. Ismerik a vonatkozó részt a gazdag emberről, a tevéről, meg a tű fokáról… A XIX. század nagy magányos gondolkodója, Kierkegaard is megmondta: „ha valaki a kereszténység értelmében megérti önmagát, úgy eszébe sem juthat, hogy a többiekre haragudjék azért, mert ráeszmélve a kereszténység lényegére, az ő keserű gyűlöletüket magára vonta. Nem semmiképpen. Ha a kereszténység értelmében érti meg önmagát, sokkal inkább rendjén kell ezt találnia.”
Szóval még az is rendjén van igazából, ha a jelenlegi életmódunk mellett, a kereszténységet megértve, nem kedveljük a kereszténység tanait, mert tüske a köröm alatt, ami elrontja a nyuszisimogatás örömét. Még a kereszténységet elvetve, elutasítva is lehetünk teljes értékű, tisztes emberek, családanyák és -apák, nemzettársak, tekeegyleti tagok.
Abból viszont nem lehet tisztességgel kijönni, ha valami tévé mellett nassolható elegyet próbálunk gyúrni az európai álomból és az Újszövetségből. Abból sajnos csak hazugságok komoly szövedéke születhet, hiszen a mércét hamisítjuk meg, a tükör lesz görbe.
Így hát, ha nem tudunk mit kezdeni a kereszténységgel nehéz időkben, ahelyett, hogy átformálnánk a gyengeségeinkhez megfelelő képre, sokkal jobban járunk, ha csendben leszámolunk vele, és keresünk más gyógyszert halálfélelem ellen.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!