Láthatatlanok

Romániának sok ezer lakosa van, aki ennek az országnak nem állampolgára. Ezek az emberek nem rendelkeznek személyi számmal, nem kapják meg a kötelező oltásokat, nem részesülnek szociális segélyben, hiányuk nem tűnik fel az óvodában-iskolában, nem kapnak munkát, nem lehetnek munkanélküliek. Szívük bár „vágyat érlel”, még csak nem is kartotékadat. Egy láthatatlan család története következik Parászka Boróka riportjában.

„És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek,
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse”

(József Attila: Levegőt)

Sztojka Lajos és Gábor Gyöngyi harmincas éveinek elején járó pár. A Nyárádmentén élnek, Jedden. Hét gyermeket nevelnek egyetlen helyiségből álló vályogházukban. A legnagyobb 12 éves, a legkisebb 3 hónapos. Sokan azt mondják, azért „csináltak” ennyi gyereket, hogy a gyerekek után folyósított szociális segélyekből éljenek. De ez nem igaz. Sztojka Lajos és Gábor Gyöngyi ugyanis semmilyen támogatást nem kap: egyikük sem rendelkezik személyi iratokkal, s gyermekeik sem. Sztojka Lajosnak van személyi száma, s néhány éve még volt személyi igazolványa is. Az okirat azonban elveszett (vagy érvényét vesztette), s az analfabéta családfő nem tudott újat kérni a hatóságoktól. (A ki tudja, ki által hat éve kitöltött formanyomtatványt a családi iratcsomóban hűségesen őrzik, sosem jutott el iktatásig a dokumentum.)
Gábor Gyöngyinek soha nem volt személyi száma. Nyolc testvérével (és testvéreinek számos gyermekével) együtt úgy él ma is a Nyárádmentén, hogy a lakossági nyilvántartás semmit sem tud róluk. Ez a fajta „nem létezés” örökletes: Gábor Gyöngyi anyjának sem volt személyi száma, okiratai. Így ő, aki otthon, intézményen kívül született, szintén nem kapott. És nem kaptak a többségükben intézményen kívül, otthon született gyermekei sem: követhetetlen, hány generáció élte le így az életét.
A szezonmunkából, napszámból élő nő tíz év alatt hét gyermeket szült: mindig ott, ahol éppen munkát vállalt. Hat éve vasazás közben Besztercén szülte meg egyik fiát, egy kislány Erdőszentgyörgyön, a tavaszi munkák idején született. Tavaly nagy hassal végigvasazta a nyarat, hazafelé jövet azonban a rendőr megállította szekerüket: több hónapnyi munkájuk bérét kellett büntetésként befizetni azért, mert közúton szekereztek, nincstelenül szülte meg a hetediket, aki fiú lett.
A gyermekek létét egy-egy orvosi jegyzőkönyv, kórházi felvételi lap igazolja. A nem létező gyermekek „természetesen” (és jogellenesen) nem kapták meg a kötelező oltásokat: „törvényen kívül” és nehezen leírható mélyszegénységben élnek – ameddig élnek. Kiszolgáltatottak szociális, egészségügyi szempontból egyaránt, helyzetükön csak az javítana, ha sikerülne állampolgáraivá válniuk az országnak, személyi számot szerezniük. A vonatkozó jogszabályok szerint azonban ez költséges és időigényes folyamat. Személyenként 70-80 lejbe kerül az iratpótlás. Sztojka Lajos legutóbb egynapi ganéhordásért 3 lej napszámot, egy kenyeret és bort kapott – ilyen keresetből kell előteremteni az illetékbélyegre valót.

*

Maros megyében aktív szerepet vállal a romaintegrációban a Koreck Mária vezette Divers Egyesület. Tavaly év végén ez a szervezet vállalta fel, hogy segít megszerezni a hiányzó okiratokat. Sztojka Lajos esete viszonylag egyszerű: egy írástudó szociális munkás segítségével néhány órás hivatali utánajárás révén újra személyi igazolványt kapott. Gábor Gyöngyi és közös gyermekeik sorsa azonban nem oldható meg ilyen könnyen. A gyermekek személyazonossága csak az után rögzíthető, miután anyjuk személyi számhoz, igazolványhoz jut. Mivel Gábor Gyöngyi nem kórházban született, és születéséről nincs semmiféle hivatalos bizonyíték, ezért személyi adatait „bemondásra” lehet megállapítani. Hosszas utánajárással lehet előkeríteni olyan élő rokont, aki nyilatkozni tud, mikor és hol látta meg a nő a napvilágot. Ennek az adatnak a birtokában bírósági úton, igazságügyi orvos szakértő bevonásával kell és lehet „identitást kreálni” a számára. Ha ez, mármint a személyi szám és a személyi igazolvány megvan, rendezhető a gyermekek adminisztratív helyzete, ugyanilyen bonyolult eljárás keretében. A pontos procedúrát senki sem tudja: a polgármesteri hivatalok, a megyei lakosság-nyilvántartó, a kórházak irattárai az anya és a gyerekek esetében hol ide, hol oda irányítanak, sokszor egymásnak ellentmondó kéréseket fogalmaznak meg. Hol ilyen igazolás kell, hol olyan, dominóelven működik a rendszer, amíg az egyik „papír” nincs meg, nem kérhető másik. Sorban állás, formanyomtatványok, kihallgatás, időpontkérés, levelezés. Hivatali szempontból érthető az óvatosság, az azonban kevéssé hihető, hogy ilyen esettel még nem találkoztak az illetékesek, hogy külön nyomozást igényel, milyen eljárásra van szükség. Csak a Sztojka–Gábor család rokonságában tucatjával bukkannak fel az olyan emberek, akik a rendszeren kívül élnek. Ha nem áll mögéjük egy szervezet, alapítvány, soha nem jutnak papírokhoz. Azok, akik ezen az ügyön dolgoznak, állítják: minden eset más és más, személyre szabott figyelemre van szükség, minden rászoruló „saját” szociális munkást-segítőt igényel.
Amúgy készséges minden ügyintéző: Jedden, a polgármesteri hivatalban azonnal közlik, ha lesznek papírjai a családnak, igyekeznek támogatni a hét gyermeket nevelő párt. A rendőr (akihez egy igazolásért, immár több rendben is be kellett kopogni) fejcsóválva figyelmeztet: már annyiszor mondta, hogy rendezzék a papírokat Sztojkáék. (Hogy hogyan rendezzék el, nem teszi hozzá.) A helyi orvosnő idegesen és ellenségesen fogad: nem is érti, hogy lehet így, egymás hegyén-hátán gyermekeket nevelni, miért hagyja magára a mindenféle támogatás híján napszámra (valamint vasazásra, „papírászásra”, kukázásra) szoruló anya gyermekeit. (A napi betevőért – válaszolnánk –, azért, mert a napi kujtorgás nélkül éhen halnának, de az orvosnő nem vár választ.) Crãciun Viola Roli doktornőhöz azért fordulunk, hogy igazolja: nincsenek nyilvántartásában a gyerekek, nem kapták meg a kötelező oltásokat, így – több év késéssel – az életmentő eljárás elvégezhető rajtuk. Elutasító választ kapunk, nem azért fizetik, hogy „ilyenekkel” foglalkozzon – mondja a doktornő. Egyetlen érv hat rá: a be nem oltott, ezért közegészségügyi veszélyt jelentő gyerekekkel közös intézménybe járnak az oltott, náluk sokkal szerencsésebb kortársaik: legalább rájuk való tekintettel segítenie kell, hogy a páriák vakcinához jussanak. Az ideges hangulatú alkudozás végül eredménnyel jár: a Crãciun doktornőnél szakmailag elkötelezettebb kollégához pecsétes papírt vihetünk arról, hogy olthatóak a gyerekek. A közegészségügyi igazgatóság is gyors, napok alatt sikerül elérni, hogy a személyi számmal nem rendelkező kislány is oltóanyagot kaphasson.

*

A szülők hol lelkesedve, hol csüggedve vesznek részt az önkéntesek által hetek óta folytatott küzdelemben. Mióta figyelnek rájuk, azóta megváltozott a környezetük. Nagyobb a rend a házban, az udvaron, még csipke ágyterítők is előkerültek: nincs az a nyomor, amit ne lehetne otthonosabbá, kedvesebbé tenni. Nincs az a szegénység, ami ne vágyná az otthont. A gyerekeket iskolába küldik, de saját analfabetizmusuk korlátait alig-alig tudják felmérni. Minden ügyintézés, ami betűhöz-számhoz van kötve, akadályt jelent. Gábor Gyöngyi a számokat sem ismeri, a boltban nem tudja leolvasni a polcra helyezett portéka árát, a pénzjegyeket színük alapján különbözteti meg: tudja, hogy a kék a legnagyobb címlet, de sokat ér a sárga bankó is. Amikor az iskolában pénzt kérnek a fiától (nincs rászorultsági alapon felmentés a különböző befizetések, gyűjtések alól), a gyerek azzal jön haza, „piros pénzt” – tízlejest – kell vinni a tanító néninek.
Lányai beletörődve ismétlik a sorsát: amíg anyjuk nyáron hetekig napszámba, télen guberálni megy, a 12 éves Rezeda vigyáz hat testvérére. Főz, etet, takarít – iskolába évek óta nem jár, írni-olvasni nem tud. Gyöngyike 11 éves, ő még jár iskolába, de ha a szükség úgy hozza, ő is napokra kimarad. Anyjának segít dolgozni, guberálni. Ha mehet iskolába, kedvvel megy: ragaszkodik ceruzáihoz, táskájához, de sikerélményei nincsenek: a korán munkára fogott (láthatólag jó képességű) lány többször évet ismételt. A család reménysége a tíz év körüli Lajika, akiről büszkén mondják, hogy írni-olvasni tud, sőt még angolul is tanult az iskolában. Neki könnyebb a dolga, nem kell kisebb testvéreit pesztrálva otthon ülnie. A kicsik, akik még nem érték el az iskolaérettséget, legalábbis nem haladták meg annyira, hogy mindenképpen intézménybe kényszerítsék őket, otthon ülnek naphosszat. Szüleik távollétében „farkasfalkába” verődve egymást nevelik. Esznek, ha esznek, ha 12 éves nővérük a semmiből előteremt valamit a család hulladék fából összeeszkábált asztalára. A ház előtt forgalmas út, az udvaron fedetlen kút – minden nap csoda, amit épen élnek meg. Tavaly súlyos ételmérgezést kaptak, amíg anyjuk hetekig messze dolgozott (állítólag dögöt ettek), Gyöngyike eltörte a kezét, orvosi kezelés híján görbén forrt össze.
A legnagyobb veszélyben a kétéves Mândra van. Hiába kapta a nyárádmenti gáborcigány-hagyományoknak megfelelően a Büszke nevet a törékeny alkatú kislány, öntörvényű bátyjai közt rendkívül kiszolgáltatott helyzetben van. Õ az, aki nem tud megverekedni a napi betevőért, aki túl gyenge ahhoz, hogy a fiúkhoz hasonlóan mezítláb, alig öltözötten is elhagyhassa a házat. Alultáplált, láthatóan hiánybetegségektől szenvedő, gyönyörű szemű kislány: ő szorul rá leginkább, hogy intézménybe (bölcsődébe, óvodába) kerüljön, csak felügyelet mellett van esélye a túlélésre.
Még nem tudni, mikor válhat létező személlyé a hét embernek életet adó Gábor Gyöngyi. Az elmúlt hetek sok kudarccal jártak, de reményre okot adó gesztus is történt. Magától egyetlen írástudó hivatalnok sem sietett az analfabéta, tájékozatlan rászorulók segítségére. De az önkéntesek noszogatására mindenki megmoccant. A rendszer adott – csak nem működik, legalábbis nem jól. Az ország nem létező állampolgárai az ország nagyon is létező intézményeiben hellyel-közzel, ideig-óráig kaptak helyet. A törvény mezsgyéjén egyensúlyoz mindenki: alig lehet követni, ki tartja be a jogszabályokat, ki és milyen mértékben mulaszt. Arra a kérdésre például, hogy ilyen alapon hogyan folyósítható normatív támogatás az iskolában – nem tudjuk a választ. Az írni és olvasni tudó Sztojka Lajika arra panaszkodik, neki már nem járnak az ingyenes tankönyvek, mert iratok nélkül nincs „burszája”. Minden egymásra tevődik: az adminisztrációs mulasztás, hanyagság, a személyes engedékenység vagy a közömbösség.
A család abban bízik, ha rendeződnek a dolgaik, kapnak szociális támogatást. A gyerekek nap mint nap eljárhatnak az iskolába, nem kerülnek abba a szégyenletes helyzetbe, mint anyjuk, aki azt sem tudta elolvasni, mennyibe kerül egy kiló só. Sztojka Lajos és Gábor Gyöngyi gyermekei (Rezeda, Gyöngyi, Laji, Tibi, Robi, Mândra és Pista) magyar óvodába-iskolába szeretnének járni. Egyrészt azért, mert a cigány dialektus mellett második anyanyelvük a magyar. Másrészt tudják, aki magyar iskolába vagy óvodába jár, az kapja a „magyar-pénzt” – számukra ez mesés vagyon. Azt nem tudják, hogy a magyar közösség szempontjából ők éppúgy „vagyont érnek”. Jedd lélekszáma a legutóbbi népszámlálási adatok szerint meghaladja a 12 ezret. A magyarok száma nem éri el a kilencszázat, a cigányoké nyolcszáz körül van. A magyar iskola jövője is függhet attól, tudnak-e iskolába-óvodába járni ezek a gyerekek.

*

Most, a januári fagyban a cél a túlélés. Mândra magántámogatással Marosvásárhelyre kerül. Neki a fűtött, világos bölcsőde, az állandó felügyelet, a rendszeres étkezés létfontosságú. A belvárosi intézményben személyi iratok híján is fenntartások nélkül és megértéssel fogadták, azzal a feltétellel, hogy a kötelező orvosi vizsgálatokon átesik, az oltásokat megkapja. (A korábbi tapasztalatok alapján félve kérdezzük a bölcsőde igazgatóját, akkor is felveszi-e a nem létező kislányt, ha cigány. Megnyugtató a felháborodása: hát minek nézzük mi őt, hogy ilyesmivel foglalkozik?! Igen, van ilyen Romániában is, hogy nem számít: cigány, román, vagy magyar.) Bátyjai személyi irataikra várnak, talán ezek birtokában könnyebb lesz külön támogatás nélkül is óvodába-iskolába járniuk.
Aki túllát az idei fagyon, az előtt egészen más célok, más világok sejlődhetnek fel. A napokban cigány fiatalokból álló önkénteseket vitt a Divers Egyesület a jeddi cigánytelepre. Jól képzett, jól öltözött cigány egyetemisták, aktivisták mérték fel, hogyan élnek kilencedmagukkal kétágyas, kályhás szobájukban Sztojkáék. Gábor Gyöngyi tisztába rakta a gyermekeit, felvikszolták a putrit, de a kiérkezők a kövekre-téglákra vetett ágyra terített kendőkön, az asztalra helyezett, kifényesített szentképen át is meglátták a nyomort. Ismerték és osztoztak ezen a szegénységen, tudták, hol üthet ki a tűz, milyen veszélyt jelent a fedetlenül tátongó kút. „Menjetek iskolába” – mondták a tanultak az otthoni szolgálatra szegődött cigánylánynak. „Fedjétek be a kutat” – hangzott a következő intés-óvás. Életmentő tőmondatok.
„Milyen szépen beszéltek velünk, milyen szépek voltak” – ismételgette hitetlenkedve, mégis büszkén a látogatás után Gábor Gyöngyi. Eddig ismeretlen önérzet ébred fel benne. Csak a szeme villanásában, csak a szája sarkában van valami elszánt bizakodás, de ott van már. „Hát ilyen is van?” – kérdi, állítja. Ebben a történetben ez az, amire egyértelmű válasz adható. Igen, ilyen is van. Ez a jövő. A megszépült, megszabadult cigány jövő. Sok-sok ma még láthatatlan, számba nem vett cigánygyerek jövője. Lesz elszámolnivalójuk majd azoknak, akik most nem akarnak látni.