Nem mind munka, ami annak látszik

Nincs az az alacsony nyugat-európai fizetés, ami ne lenne vonzó egy romániai munkanélküli vagy minimálbérért dolgozó számára. Csakhogy a kontinens szerencsésebb felén a reménybeli munkavállalók előtt kínálkozó utak finoman szólva is rögösek. D. Mészáros Elek riportja.

Az 1989-es fordulat a szabadabb mozgás lehetőségét hozta magával a romániai emberek számára. Még az átkos időszakban szökött át a román–magyar határon N. L.. Akkoriban gyakori volt az éjszakai fegyverropogás, mely a határ menti bihari falvak csöndjében dermesztően hatott, a fellőtt világító rakéták sem az ünnepi tűzijátékok hangulatát idézték. Ezek arra döbbentették rá az embereket, hogy egy grandomániás diktátor országlásának szenvedő alanyai. A „géniusz” hatalmának megdöntése után a hazalátogató „szökevények” nagy tekintélynek örvendtek. N. L., fehér ballonkabátban, kecskeszakállt növesztve, napszemüvegben, a világlátottak fölényével mesélte kálváriáját az őt tátott szájjal hallgató földijeinek. Szépen mentek a dolgai, a határon túli testvéreket keblükre ölelték az anyaországiak, akadt jól fizető munkahely, tisztes elszállásolás.
Ahogyan az eufória alábbhagyott, a spekulánsok is hamar tért nyertek, rájöttek, mekkora hasznot lehet húzni a határon túlról érkező munkavállalókból. A románoknak „becézett” erdélyi magyarok közül sokan szerencsét próbáltak, leginkább Magyarországon, munkaerejüket kínálva. Közben, részben politikai sugallatra, egyre többekben éledt fel az a félelem, hogy az idegenek elveszik az anyaországiak elől a munkahelyeket, a sorra bezáró nagyvállalatok amúgy is mind több munkanélkülit „termeltek”. A közhangulat a munkát kereső határon túliak ellen fordult. Amúgy a legtöbben illegálisan dolgoztak, hisz csak rengeteg utánajárással és nem kevés kiadással lehetett munkavállalási engedélyt szerezni, és a munkaadónak sem volt érdeke a legális alkalmazás. A feketemunka virágzása a kiszolgáltatottságot is növelte. A munkaadónak semmilyen kötelezettsége nem volt a munkavállalóval szemben. A legtöbb embert a mezőgazdaságban és építkezéseken alkalmazták, s gyakran barakkokban, istállókban szállásolták el őket.

Megütheti a bokáját Egyik nap N. L. hazaállított a falujába, immár napszemüveg, ballonkabát és szakáll nélkül. Ha kérdezték, csak legyintett, öklét rázva emlegette a magyarokat. Többhavi bérével tartozott neki, ilyen-olyan kifogásokkal, a munkaadó gazda, és amikor komolyabban kérni kezdte a jussát, egyszerűen elkergették, s megfenyegették, hogy kitiltatják még az országból is a büdös románját. Ne feledje, illegálisan dolgozott, ezért még megütheti a bokáját. Ez a fajta csalás nagyon elharapódzott a kilencvenes évek közepétől, persze akadtak tisztességes munkaadók is szép számban.
Közben idehaza egyre többen gondolták úgy, hogy a kedvezőtlen anyaországi tapasztalatok miatt, no meg a több pénz reményében, a nyugati államokig kell elkalandozni, s ezt fél évtizede lehetővé is tette Románia európai uniós csatlakozása. Ezzel aztán megteremtődtek a külföldön munkát keresők rászedésének kifinomult, mondhatni profi módszerei. Ekkoriban már oly távolinak tűntek a kilencvenes évek durva, mégis pitiáner csalásai… Az internethez való hozzáférés elterjedésével iparszerűvé vált az átverés. Persze magányos szélhámosok is akadtak és akadnak ma is, akik az immár nem nagy házról és mesés vagyonról, hanem a minimális létfenntartásról álmodozó elszegényedett munkavállalókat semmizik ki.

Rabszolgasorban M. Anna egy Szilágy megyei „kerítő” révén jutott ki Németországba; zöldhagyma felszedése, csomózása volt a feladata. Több százan dolgoztak a földeken, a tulajdonossal szinte soha nem is találkoztak. A munkások felügyeletét németül beszélő románok látták el. Hajcsárhajlamaikat teljeséggel kiélték az itthonról eredetileg ugyancsak munkásként kikerült, de az évek során a nyelvet elsajátító percemberkék. Bebizonyosodott, hogy buta embereket mennyire veszélyessé tesz a hatalom. A brazil rabszolgalány, Izaura korát idéző bánásmód volt az a javából. Mindenki igyekezett gyorsan dolgozni, hisz a hagymakötegek száma után járt a fizetség, az elszámolásnál mégis gyakran eltért a munkavezető által jegyzett mennyiség a munkásétól. Az így elcsórt többlet a kedvencek teljesítményét gyarapította, hisz a normát éjszakai gyönyörrel lehetett csak igazán „túlszárnyalni”. Egy rosszalló tekintet elég volt ahhoz, hogy a majdnem teli ládát „véletlenül” felrúgja a felügyelő, vagy éktelen káromkodással melegebb éghajlatra küldje a delikvenst. Gyakran a hajnali órákban zavarták ki a társaságot a földekre, volt, hogy három órát fagyoskodtak a mínuszban tétlenül, mígnem annyira engedett a fagy, hogy a zöldhagymaszár már nem roppant el. A szálláskörülmények messze elmaradtak a beígérttől. A fizetés is bizonytalanná vált. M. Anna két egymás utáni évben is dolgozott két-két hónapot a hagymásban; az első évben havi ezer euró is összejött, a másodikban már csak ötszázat kapott ugyanannyi munkáért. A felügyelők kihasználták, hogy a munkások nem ismerik a német nyelvet, tehát nem tudnak reklamálni a tulajdonosnál. Valahogyan mégis kiderült, hogy az útiköltségként begyűjtött 300 euró a munkásokat toborzó nő zsebébe vándorolt, ugyanis az utaztatás költségeit a német tulajdonos állta. M. Anna minden elégedetlenkedése ellenére mégis jól járt, hisz sokan még csak el sem jutnak az „ígéret földjére”, mert már idehaza becsapják őket.

Buletint Pestről? R. Eszter, egy észak-bihari községben született fiatalasszony, jelenleg Angliában dolgozik. Neki sem ment könnyen, hiszen amíg sikerült végre ideális körülményeket, tisztességes munkát és fizetést találnia, ő is megjárta a saját kálváriáját. Hirdetések tucatjai között bóklászott külföldi munkalehetőség reményében. Sok tapasztalatot szerzett ezen a téren, miközben több mint ezer lej „tanulópénzt” vesztett az ügyön. De aki „kitartó”, egy egész vagyont is elpazarolhat, a hamis álláshirdetők száma elképesztő. Íme egy jellemző eset arra, hogy mennyire balgának tartják egyes anyaországi „munkaközvetítők” az erdélyieket. Kicsöng a telefon, a vonal másik végén kedves női hang örömmel újságolja, hogy éppen van olyan betöltetlen állás, amit R. Eszter és barátnője szeretne. Három napon belül utazhatnak egy ausztriai virágkertészetbe, komfortos elszállásolás mellett havi kétezer eurós fizetés várja őket. De igyekezzenek, mert csak két szabad hely van, addig is utaljanak át a megadott számlaszámra fejenként negyvenezer forintot, helyfoglalás gyanánt. R. Eszter megörül a lehetőségnek, ugyanakkor közli, hogy inkább egy későbbi időpontban utazna, mivel lejárt a személyi igazolványa. Az nem jelent gondot, jön a válasz, adja csak meg az adatait, neki megvannak a kapcsolatai a Budapesti Rendőr-főkapitányságon, ott majd gyorsan elkészítik számára az okmányt. A reménybeli munkavállaló hitetlenkedve kérdezi: ez hogy lehetséges, magyar belügyi szervek miként állítanak ki román személyit, egyáltalán, hogyan juttatják el hozzá? A „munkaközvetítő” nem jön zavarba, szerinte a magyar rendőrök elintézik román kollégáik engedélyével a dolgot, s az új személyit e-mailben (!) elküldik a tulajdonos címére. Addig is utalja csak a pénzt, hogy az ügyintézés menete ne álljon le. R. Eszter szeretett volna valami nagyon csúnyát mondani a telefonba, de erőt vett magán és letette a kagylót.

Az apró betűs rész Aradon vagyunk, a látszat szerint valódi munkaközvetítőnél: falméretű üvegablak, a bejáratnál öles betűk reklámozzák a céget. Bent több asztalnál számítógéppel felszerelkezett csinos hölgyek ügyintéznek, közben biztató kedvességgel mosolyognak. Azonnal felfigyelnek az újonnan érkezőkre, kis türelmet kérve hellyel kínálják őket, hűtött buborékos vizet hoznak tálcán, jólesik a hosszú utazás után a nyári hőségben. R. Eszter is sorra kerül, minden klappol, odafigyelnek a részletekre is, erkölcsi bizonyítványt kérnek, s az általuk megnevezett rendelőben, de csak ott (!), általános orvosi vizsgálaton kell átesniük a jelentkezőknek, potom 250 lejért. S ha minden rendben, a delikvens befizetheti az 1000 lej ügyintézési költséget, és már mehet is haza készülődni, csomagolni a nagy útra. Hivatalos szerződést is kap, egy példányt elküldenek belőle az osztrák munkaadónak, ő legtöbb két héten belül láttamozva visszaküldi majd a papírt, utána máris lehet indulni. A jelentkező addig is legyen nyugodt, ábrándozzon, mire költi majd azt a temérdek pénzt, amit keresni fog – lelkesedik az ügyintéző.
Aztán eltelt a két hét, és nem jött a megkeresés. Három hét múltán a munkát kereső hívta az aradi irodát; azok azzal nyugtatgatták, hogy várni kell. Négy hét után újabb megkeresés – ekkor már nyoma sincs a közvetítőirodában tapasztalt korábbi kedvességnek, ingerült válasz érkezik csupán a vonal túlsó végéről: „Olvassák el a szerződésben foglaltakat, ne mind telefonáljanak! S mi az, hogy két hét, ki mondta ezt maguknak?” Amikor alaposan átolvassák, kiderül, a szerződésben valóban az áll, hogy a közvetítő egy éven belül köteles munkát találni, s ha ez valami okból meghiúsul, akkor a delikvens a befizetett összeg harminc százalékát visszaigényelheti.
De a munkáért loholók zöme, amikor úgy érzi, révbe ért, nem olvas el semmilyen szerződést, mindent aláír, elég neki a kedvesen mosolygó ügyintéző ígérete, hogy két hét múlva várja a jól fizető állás.
A sok hiszékeny és elszegényedett embernek akadhat szerencséje is. Többszöri próbálkozás után R. Eszter és barátnője az Opurtimiti közvetítőcég kolozsvári irodája révén Angliában kapott állást, gyümölcsöt csomagolnak havi 1000 fontért. A fizetés mellé külön szoba, fürdőszoba, konyha jár. Még porszívójuk, mosógépük is van, emellett szabadidőközpont áll a rendelkezésükre, internethasználattal.